Azok közül való, akikhez még nem jött el a nagy szerep, de akik így is, mindig az elsők között tudnak lenni. Azok közül való, akik tudják, hogy többre hivatottak, de akik a lázadó dac elfojtásával járják a komédiázás útját, talán, mert nincs energiájuk, nincsenek idegeik a harcra, talán, mert kenyér kell, talán, mert elfáradtak korán és csak szkepszissel tudják nézni mások tülekedését a rivalda felé. Makláry Zoltán, azt hiszem, ez utóbbiak közül való.

A fáradtak, a lemondóak bölcs (vagy balga) unalmával néz el a kis intrikus harcok, a magukat kellető drámai táncos komikusok és drámai bonvivantok tornászprodukciói fölött, föl, a magasság felé. Csak éppen valami kevés keserűség maradt meg annyi sok levegőbe foszló terv és vágy alján, egy egész kevés, csak annyira elég, hogy szerepeinek, kis szerepeinek megadja az egyéniség ízét, hogy érezhessük: Makláry Zoltán, aki itt ágál előttünk a színpadon az élet, a valóságos élet, a lenyűgöző, lelket gyilkoló élet keserű-szomorú komikumának leghivatottabb ábrázolója, legmélyebb megértője.

Csak arra elég, hogy burleszktréfái közben megcsiklandjon torkunkon a nevetés, csak arra elég, hogy a színpad egy-egy percre kimélyüljön nagyobb messziségek felé. Talán furcsa, amit idáig elmondottam, fáradtságról, lemondásról, szkepszisről, mert Makláry Zoltán fiatal színész, furcsa lehet mindenki előtt, aki nem beszélt öt percig Makláry Zoltánnal. Én beszéltem vele és bár egy szót sem ejtett arról, amivel fentebb illettem, mégis plasztikusan domborodik ki ez a kép, talán éppen azért ilyen éles plaszticitással, mert Makláry Zoltán nem akar beszélni és ha mégis szól, az ellenkezőjéről akar meggyőzni. -

Nem, nem, dehogy beszélek. Ne is kívánja, becsuknának érte, kiüldöznének a világból. - És rám nevet csontos, fekete, nagyorrú arcával. Akárhogy kérem, faggatom, nem akarja azt a jogomat akceptálni, hogy kivallathassam. Cigarettával kínál és mert nem vagyok dohányos, szinte szomorúan mondja. - Hát akkor mivel kedveskedjem, hogy ne bántson?