Egy hete folyik a zürzavaros sajtó- és nyilatkozatháboru a magyar miniszterelnök római utazása körül és mindenki megmondotta a véleményét erről az utról és annak szimbólikus jelentőségéről, csak felelős állásban levő magyar államférfiu nem.

A kormány begombolkozik, a külföldi sajtó a „-Times”től az „Arizona Kicker”-ig a legfantasztikusabb kacsákat röpiti világgá és a magyar közvélemény, e politikai (…) szenvedő tárgya és talapzata, némán és zavartan hallgat és vár. Mit jelent ez a hirtelen kirobbant politikai szenzáció, kit tudja biztosan. Nincs józan és értelmes ember ebben az országban, aki annak a zagyva föltevésnek, hogy a római ut egy ifju házasságával és trónraültetésével állana összefüggésben, hitelt adna. Nem, azt igazán nem lehet föltenni Bethlen Istvánról, hogy ebbe a kerge kalandba vesse magát.

Bethlen nem művészi és intendánsi lélek. Józan, ravasz és cirkumspektusos férfinak tartják még legmegátalkodottabb ellenfelei is. Miért zavarná meg a csöndes mederbe fordult magyar fejlődést. Erről hát reméljük nincs szó. Nincs szó magyar királyról, aki idegen hatalomnak akaratából és segítségével üljön trónusára. Akkor hát miről van szó? Mit várhatunk az olaszoktól és mit várhat Mussolini tőlünk! Abban a beszédében, amellyel először állott az akkor még ellenséges római kamara elé, a következőket mondotta a Duce és ezt jól jegyezzük meg: „Nem engedhetjük meg magunknak az altruista politika luxusát. Azt, hogy támogassunk vagy segítsünk valakit puszta baráti érzelmekért. Do ut des! Az én elvem egyszerűen ez: semmiért semmit!”

Fordítsuk magunkra ezt a keményen pattogó és kiméletlenül őszinte kijelentést. Mit adhat nekünk Olaszország? Fiumét? Amikor a magyar urak nyolc évvel ezelőtt bucsuztak fiumei barátaiktól, egyikük, egy diszes állásban levő, okos fiatalember ezzel vált meg tőlük: „Két év mulva fü fog nőni a fiumei mólón és ti ezt a füvet fogjátok legelni.” A jóslat keserves igazsággal beteljesedett. Fiume mólóin régóta fü sarjad és a fiumei kalmárok bizony bőven ráérnek e füvet legelni. Fiume ma halott város, forgalma nincs, honnan is legyen! Tőlünk, magyaroktól, a magyar kereskedelemtől és mezőgazdaságtól várják ezt a forgalmat, tőlünk, akik oly sok aranymilliót öltünk e dédelgetett kedves városunkba.

Fiuménak van ránk szüksége, nem nekünk Fiuméra! A magyar kivitelnek kitünő kikötői vannak: Trieszt és Hamburg. Nincs az az adriai kikötő, amely a Duna – Rajna csatorna teljes kiépülés után Hamburggal fölvehetné a versenyt. Fiume nem ér meg egy magyar misét s Fiumén kivül Olaszország egyelőre mást nemigen adhat nekünk. Ami, természetesen nem jelenti, hogy az olasz politika nem jelent értékes támogatást, nyomatékos sulyt az európai kavarodásban, amelyből e régi világrész uj politikai ábrázata most van kialakulóban. De ezért a baráti érzelmekért Mussolini nem ad semmit, mi még kevésbé engedhetjük meg ezt a fényüzést. Baráti érzelmekért egyetlen magyar baka csontjait sem kockáztathatjuk! Mi következik mindebből?

A római látogatásnak kézzelfogható konkrét céljait és jelentőségét nemcsak a magyar közvélemény nem látja, de senki ezen a kerek világon. Minden kavarodóban és kialakulóban van a mai Európában, uj csoportosulások, napról-napra uj eltolódások, tapogatódzások, vonzások és taszitások teszik ki az európai külpolitika egész tartalmát. Ebben a kavarodásban egy szilárd pontja volt a magyar külpolitikának: az angol orientáció, amelynek, valljuk be, sokat, nagyon sokat köszönhetünk. Hogy ettől a vonaltól, amely olyan üdvösnek bizonyult, el nem térhetünk. Az angol kártya eddig bevágott, miért játsszuk ezt az élet-halál játékot elszánt kártyás módjára?

A római látogatás nem jelenthet uj külpolitikai orientációt, nem jelentheti azt, hogy hátat forditunk déli szomszédainknak, akikhez oly rövid ideje és az egész magyar társadalom őszinte helyeslésével közeledtünk, a római utazás nem lehet szimbóluma annak, hogy háborus vagy monarchikus kalandokra készülünk és nem jelentheti azt, hogy magyar államférfiu a fascizmus diadalmenetébe lictornak, a bárd és vesszőköteg hordozójának beálljon.

Budapest nem Tirána! Budapest egy még ma is nyolcmillió főnyi nép fővárosa és ebben a népben még ma is van elég erő és öntudat ahhoz, hogy megtalálja az utat, amely politikai céljai megvalósitásához vezet, anélkül, hogy idegen ország sakktábláján futóként szerepeljen.

A magyar közvélemény szives érzéssel bocsátja kormányelnökét római utjára és örömmel fogja üdvözölni régi és őszinte baráti érzelmeinek megpecsételését, amelyek az olasz nemzethez fűzik. De egyelőre maradjunk csak az angol kártyánál!