Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1927 | Július

Füst Milán

Füst Milán azok közül a költők közül való, akiknek sorsuk van, életük megválthatatlan terhek alatt hömpölyög, nem lobogó viharhoz, hanem mélyen izzó folyóhoz hasonló. Költészete nem a világ külső szemléletéből, hanem a költő fizikai és pszichikai adottságaiból táplálkozik. Mint szigorúan körülzárt egység áll a világban, legtöbbnyire szemben a világgal. Ez a szembenállás nem elvi meggondolások eredménye, nem pózbahelyezkedés: tisztára emberi attitüd, inkább életérzés, mintsem világszemlélet. lírikus. Lírája száz százalékban individuális líra.

Mennyivel könnyebb azokhoz a költőkhöz hozzányúlni, akik témákat verselnek meg, a pillanatnyi behatások rabjai, a külső világ jelenségeire reagálnak, azt írják le, amit előttük van, vagy ahogyan ők azt a pillanatnyilag látják. Külön van itt a tárgy (téma) és külön a szemlélő (költő) s ezért velük szemben a kritikus szerepe kimerül ennek a világos helyzetképnek a megrajzolásában, a téma érdekességének s a költő szenzibilitásának a felismerésében, a stilisztikai vagy társadalmi szempontok korszerű értékelésében.

 

Füstről azt mondhatnám, antiimpresszionista, minden jelenlevő vagy elkövetkező helyzettel és dologgal szemben előre beállított, eltökélt szándékú, felelősséget vállaló egyéniség. Az ő kritikusának nem méricskélő összehasonlítást és nem is tisztára esztétikai szempontú megállapításokat, hanem produktív, felfedező kritikát kell végeznie.

Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahová Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni. Ezek az iskolák és csoportok a jobbszárnyukon, ha az impresszinoizmusig nyúlnak is vissza, bizonyos szempontból hasonulnak a mai életformákhoz, akár a lelkük mélyén, akár csak a felületi síkon önkénytelen kreatúrái vagy tudatos szószólói a mának. Füst részben semlegesen, részben elutasítóan viselkedik a mai élettel szemben s egy másik, nem teljesebb, csak más, az ő énjéhez hasonult világkép megteremtésén munkálkodik.

 

Ha politikus vagy társadalomreformer lenne, a diktátorok s inkvizitorok türelmetlen és erőszakos típusához rokonulna, hogy költő, kiéli magát írásainak gomolygó hangulataiban és méltóságosan egyszerű formáiban. Nem verseket ír, hanem költeményeket él, nem eltökélten kísérletezik, hanem ösztönösen talál. Sötétnézésű és mélyenlátó középkori lélek.

 

De az a középkoriság nem holt érték, muzeális dísz vagy passzivitásba marasztaló nosztalgia nála. Ez az életalapja és maga az egész élete. Nem megkívánta s nem mint esztéta szenvelgi ezt az életformát, hanem ilyen sorsra van ítélve. Ez az elítéltség az, amely a felületes olvasó elől eltakarja Füst tiszta karakterét, csak kevesen érzik lírájának egyszerűségét és mélységét. Elgyűrt szenvelgőnek tartják ezt az embert s a hangját komikusan affektáltnak.

Pedig ez a "szenvelgés" állandóan explodálni készülő szenvedélyesség s ez a hang a lefojtott szenvedély lánccsörgése és gyászos dobolása.

"Sápadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés nehéz olajt,
Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid
Mi urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik
S nézi szörnyű szenvedéseink egykedvűen s réveteg mosollyal."


Ki ne érezné ezek mögött a sorok mögött a végtelen és tárgytalan kínok lefojtottságát, s ugyanakkor az aktív erők akaratlan eltorzulását, ami a költemény hangjában már szinte öngúny és majdnem pusztulást hozó káromkodás. Majdnem. A vizionárus lélek és a tudatos intellektusnak ez a kettőssége mindig jelen van Füst munkáiban. Késélen egyensúlyoz, de nem kell attól tartanunk, hogy egyszer csak jobbra vagy balra elbillen. ha ez bekövetkezne, ugyanakkor költészetének az elcsúszása is bekövetkezne. Hiszen ez a belső küzdelem, ez az önmagagyötrés adja meg lírája kísérteties józanságát és szuggesztív erejét.

 

Érezzük, hogy támadásra kész gonosz szellemek vicsorognak a háttérben s érezzük, ahogy a költő fékentartja ezeket a szenvedélyeket, hogy indulatokká ne fejlődhessenek, hogy el ne érkezzenek a robbanás pillanatáig. A mértéktartás, az aszkétikus önfegyelem egyik legsajátosabb tulajdonsága Füstnek s a költő nagy tévedésének tartom, ha saját költészetéről beszélvén, indulat-költészetnek nevezi azt. Lehet, hogy Füst érzi magában, mint emberben a kavargó indulatokat, de bennünket most csak a kész, befejezett versek érdekelnek s ezek a versek törés nélkül egyvonalúak és szigorúan kiegyensúlyozottak.

Az indulat váratlanul tör elő a mélységekből s az élet bármely síkján jelenik is meg: támadó karakterű és formájában rapszódikus. Talán az expresszonisták egy-két reprezentatív emberének a költészetét (mint amilyen August Strammé is) lehetne indulat-költészetnek nevezni. Az ő tartalmi és formai megkötetlenségük szabadon engedi az indulatok játékát s ebből származnak érthetetlennek minősített, de mindenesetre váratlanul jelentkező asszociációik, formatöréseik s a grammatika törvényeinek félretolása.

 

Elméletük a tudatalattiak szabad érvényesülését követeli s ott, ahol sikerült jó verset írniok, ezek a követelések, illetve emberi adottságok érvényesülnek is. Hárfák ők, amiken a szél játszik s a fölzengésük sokszor disszonáns és véletlenszerű. Füst tudatosan formáló egyéniség, kemény elhatároltsága eleve kizárja a véletlenek játékát. Költészete nem az indulatok, hanem a szenvedélyesség költészete. (Néha ő is így fogalmazza önmeghatározásait.)

A szenvedély lehet viharzó, szónokiasan patétikus és lehet láthatatlanul a felületek alatt örvénylő, nem indulatokba szökő, de állandóan nyugtalan és nyugtalanító. Füst lírája ilyen láthatatlanul nyugtalan és borzongatóan nyugtalanító erő. Van benne valami kísérteties s valami kegyetlen. Versei olvasása közben nem is magukkal a versekkel, hanem a mögöttük levő összesűrített és fölhevített élettel foglalkozik az ember. Ezek a versek nem gyüjtőmedencéi, hanem a művészet síkján megjelenő reflexei Füst Milán szenvedélyességének.

 

Nem a világ különféle jelenségeinek meglátásai, nem valaminek a meglelkesítése, nyoma sincs bennük hangulatváltozásoknak s a költő kedélyhullámzásainak, mindig egyazon érzésáradásnak egyazon formában való kifejeződései. Ez azonban nem jelent tartalmi szegénységet, sem formai egyhangúságot. Vannak költők, akiknek témáik mennyisége egyetlen gazdagságuk s a különféle, iskolásan kidolgozott formák iskolás variálása egyetlen változatosságuk. Füstnek nem sok témája, hanem tartalmi fajsúly-skálája van, s amennyiben intenzív a költő megjelenítő érzése, annyiban nem lehet egyhangú a versformája.

Mi Füst Milán verseinek tartalmi lényege? Gondosan eltakart világ ez, szinte kitapogathatatlan rejtekhelyek egy szenzibilis ember életében. Én az állandó és tárgytalan félelemérzést látom a Füst-versek tartalmi lényegének. Nem a tudatosított halálfélelmet, hiszen ez már egy fixponthoz való lekötődöttséget jelentene, meg lehetne jelölni az érzés kiindulási pontját és azt a pontot is, ahova ha az érzés beérkezik, megszűnik teremtő tevékenységre kényszerítő ereje.

 

Ez a pszichikai eredetű érzéskomplexum határozza meg Füst emberi sorsát és ez táplálja költészetét. Természetes, hogy ez a kozmikusan szétterjedt érzés a megnyugvás állapotába vágyik, keresi a pontot, ahol lekötődhessen s így megszünhessen. Realizálódni akar s olyan kiélési formákat keres, amikben külső gátlások nélkül, mint erőszakos erő, alakító akarat érvényesülhet.

Ilyen kiélési forma-terület Füst részére a művészet.

Ahol legelementárisabban érvényesül ez a félelem-érzés belső tartalomban, ott a leggazdagabbak munkái s formában ott a legegyszerűbbek. Tartalomban leggazdagabb, formában legegyszerűbb munkái Füstnek az "Elmúlás kórusa" című könyvben összeválogatott versei. Komor, mozdulatlanságba dermedt jegenyékkel beültetett kert ez a könyv. Talán nem is létezik, az alvilágban él s ha lapozunk a könyvben, akár ha az elmerült vidékek kertjében bolyongnánk: nincs semmi megfogható körülöttünk és mégis a túlzásig reális itt minden. Hasogat bennünket a széljárat, az ég hasa alig egy arasznyira van a fejünk fölött s a sötétség fénylik, akárha szurokból öntötték volna. S a versek figurái, ezek a felületes olvasónak felismerhetetlen ködalakzatok: "botra támaszkodva várnak"...vaskosan ülnek "a nyájas holdvilága" mellett vagy meghülnek "részegen Szilveszter éjjelén".

 

Mindennek a miértje és a lényege a költő alapérzése s mégis a verssé sűrített sejtések, irtozatok és képzeletek vér-hús valósággá ülepednek. Ez a realizmus már szuperrealizmus, semmi köze a naturalizmushoz. Nem szimbólikusak ezek a versek, a szavak a maguk tiszta valóságát jelentik, a szín és forma, a mélység és magasság kizárólag a vers törvényei szerint él és rendeződik egységgé. A költő, aki így ad testet örömeinek és fájdalmainak, az már nem alakít, hanem alkot.

Füst verseinek nincsen szigorú konstrukciójuk, organikus folytatódásai a költőnek. Nem mintha ez a költészet tisztára hangulat-költészet lenne, de mivel a költő tudatos beavatkozása erősen negatív jellegű, fejlődését nem kényszeríti irányba, megmarad az érzések adekvát kifejeződésének. Formaépítése ezért nem architektonikus, nem fölfelé emelkedő, hanem összeboruló és horizontálisan terjedelmes. Jól sikerült verseinek a megjelenése az alkonyatban álló magányos domb érzetét kelti föl bennem.

S határozottan nincs igazuk a kritikusoknak, akik Füst költeményeit képekhez szokták hasonlítani s a hangulatait régi holland piktorok mélytónusú s barnaszínű képeinek a hangulataihoz rokonítják. Füstnek semmi köze a síkhoz, nála nem a szín, hanem a test a fontos, kivétel nélkül a térbe vetíti ki érzéseit és gondolatait. Az ő versei nem színtónusokból összehozott síkképek, hanem elgömbölyített testformákból térbe állított plasztikák. Mondhatnám, irodalomban kifejezett érzéstömbök. És Füst költeményei érzéssel telítettek és testformájukban kiegyensúlyozottak.

De nem ugyanilyen egyvonalú és hiánytalan a prózai munkássága.

Füst elementáris költő. Költészete nem tudatosan célbairányított, de külső dekorációktól megtisztított s így önmagábazártan egész és monumentális. Megírásukra egy aktív érzés kényszeríti a költőt s Füst Milán "Az elmúlás kórusa" című verseskönyvének az előszavában (azóta már másutt is) azt írja, hogy "Azt az egoizmust, mely a lyrát, mint lávafolyamot kidobta belőlem, ma már nem találom magamban, bármint próbálom is életre hívni. Ma már nem tudok verset írni... Mert hazugság az olyan panasz, amelynek nincs meggyőző ereje s hazug és csinált az olyan forma, amelyet nem az indulat parancsol.."

 

Ebben az idézetben a költő azt mondja, hogy elapadt benne a líra, megszüntek azok az erők, amelyek produkcióra kényszerítsék, nincs meg benne a mindenek fölé vágyakozó individualizmus s így nem költő többé, legfeljebb, ha sikerül íróvá gyötörnie magát. Nem ismerem Füst életét s így nem fogalmazhatom meg mondanivalómat az eddigi produktív szenvedélyesség kiapadására vagy eltolódására vonatkozólag. De azt hiszem, éppen a fölizzott hangú és majdnem kegyetlen önvallomásra hivatkozva, hogy nem az érzés kiapadásáról, csakis eltolódásról lehet szó.

 

S egyáltalában nem tartom helytállónak Füst vallomásának azt a részét, ahol próza-íróságát a parancsoló indulat kiapadásával magyarázza s úgy gondolja, ha már költő nem is lehet, sikerülnie fog magát íróvá "dresszirozni". Mintha a vers és szép-próza között a művészet területén a műfaj-különbségen kívül egyéb értékelő különbség is lenne. A jó regény alapföltételei ugyanazok, mit amik a jó versé. Merőben technikai felkészültséggel csakúgy nem lehet jó regényt összespekulálni, mint ahogyan egy metódikus próza a legügyesebb ritmizálás dacára is megmarad prózának. Ezt a lapidáris igazságot könnyű Füst "Boldogtalanok" című drámájával és ŤAdventť című regényével bizonyítanom.

A "Boldogtalanok" több mint egy évtizede íródott s a színpadi formanyelv ellenére semmi kvalitatív különbség nincs közte és a vele egyidőben született versek között. Egyazon szenvedély örvénylik a sorok mögött, mondanivalójában tiszta líra s formájában talán még a versek formájánál is határozottabb és ökonomikusabb. Vannak, akik ezt a munkát visszaesésnek, színtelen naturalizmusnak minősítik Füst övr-jében. Valójában semmi köze a naturalizmushoz. Kísérteties erők démonikus küzdelme ez, áttörhetetlen keretek között.

 

Nem színpadi figurák rutinos mozgatása, hanem 7-8 tragikus karakter térbe született együttese. Színpadi mű ez a szó teljes értelmében, nem irodalmi ürügyek alatt a hallgatóság elé dialogizált elbeszélés, a szavak csak részletelemek, itt az alakok cselekszik életüket. Igaz, hogy az egész darabban sehol egy vigasztaló mécsvilág, mindenki átokkal megvert - de levonhat-e ez valamit a mű lírai értékéből? Bizonyára semmit.

A "Boldogtalanok" után sorrendben a "nevetők" és az "Aranytál" című regények következnek. S most határozott törést érzek Füst fejlődésvonalában. Ezekből az írásokból kimaradt valami, a szenvedélytartalom, a téma mögött nem érzem az élményt, az egész kiszámított, hideg konstrukciónak hat.

A "Nevetők" úgynevezett pszichoanalitikus regény. Lehet, hogy jó illusztrációja valamely tudományos tételnek, de bizonyos, hogy belőle semmiféle tudományos következtetést nem lehetne levonni. A figurák egy előre elgondolt mesének a kreaturiái, az egész történet a valószínűség látszatáig sem testesedik. Nem mintha annyira fantasztikus kitalálás lenne, csupán nem több kitalálásnál.

 

Nem művészetté sűrűsödött életjelenség, csak irodalom, ami merev formalizmusa miatt bőbeszédűséggel untató. Ezt a regényt nem a kényszerűség, hanem az akarat szülte. Nem tudom, mi fogta el ebben az időben Füst szenvedélyét, hol sikkadtak el azok az erők, melyek eddig produktivitásra voltak hivatottak, de tény, hogy ebben az írásban a "Boldogtalanok" megszállott költőjének csak esztétikai kultúrájával és lélektani elgondolásaival találkozunk.

Az "Aranytál" még távolabb esik Füst karakterisztikus munkáitól. Itt már problémák felvetéséről sincs szó. A máskor túlfűtött s megbonthatatlanul tömör líra gáláns stílussá könnyül s a máskor ökonomikus forma nem egyéb aranyozott léckereteknél.

 

Füst komor, démonikus víziói és a könnyed, idillikus hangulat milyen távol esnek egymástól. S ez a regény az ifjú lord s a szegény falusi leányzó idillikus szerelmének a lehető leglágyabb s legharmonikusabb stílusban való leírása. S ez a stílus már annyira cizellált és nüanszirozott, hogy bármelyik multszázadbeli iparművésznek a dícséretére válna. De ez itt, Füst Milánról lévén szó, elitélő kritika.

Valóban úgy látszott ezután a két munka után, vagy a költő végleges elhallgatása, vagy az igénytelenségbe keseredett író kigondolt fantasztikumai és stílusjátékai fognak következni. S ezután egyszerre, egyetlen lendülettel megint egész teljességében mutatkozott meg Füst.

Az "Advent" úgy tartalmilag, mint formailag a költő legsikerültebb munkái közül való. A "Nevetők" tematikus merevsége s az "Aranytál" formai stilizáltsága helyett itt ujra a költő "parancsoló indulatai", a magába fordult ember örvénylő érzései adják meg a mondanivaló lényegét. A regény meséje csak eszköz az embertartalom kinyilvánításához s a külső forma nem megmerevedett stílus, hanem a mondanivalónak művészetté objektiválódása.

 

A történet az angliai katolikus-üldözések idejében játszódik, szereplői részben az uralkodó vallás törvénykezői, részben az új vallás fanatikus hívői. Isten együgyű báránykái. Középkori levegő, sötétség és bizonytalanság mindenütt. Ez a munka kemény próbaköve Füst mai erejének és fejlődési lehetőségének. Kétségtelen, hogy Füstben ma is élnek a végzetes szenvedélyek, lírája nem a pubertás lírája volt és nem apadt ki a fiatalság éveinek elmúlásával, ahogyan azt a költő panaszolja.

 

Hiszen már maga az "Advent" puszta anyagának megtalálása is azt bizonyítja, hogy Füst önmaga fölött elmondott szentenciái legalább is túlzottak s hogy ebben a munkában a költő visszatalált régi magához. Lelki történések könyve az "Advent", de nem illusztratív pszichológia, hanem sorsszerű állapot. Egyes részei élményszerűségükben és művészi szuggesztivitásukban Dosztojevszkij legsikerültebb műveihez mérhetők. A könyv tartalma nem téma az író részére, hanem legszemélyesebb én-ügye, emésztő szenvedélyességének, kísértetlátásának és kétkedő gondolatainak kényszerű szavakba testesedése.

Lehet azonban, hogy a költőnek ez az önmagára találása, a szenvedélyek produktivitása bizonyos körülmények között periódikussá lesz. De még ez sem a líra megszűnését, csak az aktívból a passzívba, a szintézis helyett az analizis felé való eltolódást fogja jelenteni. Mert Füst, mint Rimbaud, erőkkel megáldott s kétségekkel és rémületekkel megvert embernek született. De amíg Rimbaudnak, aki később a céltalan csavargásokra és rablókereskedelemre is nagyszerűnek bizonyult, a művészet is újabb és újabb lelki kalandok területe volt, addig Füstnek egyetlen és halálosan komolyan vett kiélési területe a költészet.

 

Az ő harcossága nem kifelé érvényesül, nem hódító karakterű, szenvedélyei legbensőbb énjéből indulnak el s az ugyancsak önmagában jelentkező ellenállásokon győzedelmeskednek vagy törnek össze. Görögtűz és fegyvercsörgetés nélkül történik az élete. A szemlélők részére tehát megmarad idegennek s a maga részére is problematikus. S az irodalmi mozgalomban is éppen ezért nem találja meg kiegészítő társait. Költészetének klasszikus alaphangja dacára nem neoklasszikus s a stilisztika iskolatörvényei alól kiszabadított formája dacára nem új formaalakító.

 

Az ő szabad versei megszabadították magukat a kifejezés egyes eszközeitől, hiányt nem éreztetőn rímtelenek és melódiátlanok, de megmaradt bennük a kötött folyamatosság s az úgynevezett belső ritmus, a gondolatok és érzések zenei kihangsúlyozása. Híveit kétségtelenül inkább az újítók, mint a konzerválók csoportjaiban találja meg. Mégis, sem jobbra, sem balra el nem osztályozható. Az egyiktől művészetében, a másiktól szociális magatartásában különbözik.

Önmagába zárt individuum.

Valaki, letünt Isten mozgatja őt a sors fonalán előre-hátra. Tragikusak és néha tragikomikusak ezek a mozgások. Van bennük eltökéltség és bennük van a szörnyű tehetetlenség érzése is.

Az áradó szenvedély s a végzetestől óvó öntudat kettőssége ez az élet.

Füst Milán költő, aki vágyódik szép után és gyűlöli a csunyát s ember, aki csak a gonoszat és a jót érzékeli.

Költészetének problémái teljes jelentőségükben ember-életének is központi problémái. Naivitás azt gondolnia, ha megszűnt költőnek lenni okosan íróvá "dresszirozhatja" magát. Viszont, ha megszünnének a benne dúló szenvedélyek, amik a költészetét is táplálják, részére ezzel az egész aktív élet megszűnik, mert hiszen ő nem a modern típusú "szenvedélyes ember", hanem a szenvedélyek embere, örök nyugtalanságra ítélt középkori lélek, egyegészben eretnek és inkvizitor. A szó klasszikus értelmében költő.

 

Kassák Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Ez történt a stafétabajnokságokon Ez történt a stafétabajnokságokon
Az idei csodálatosan szép őszi időjárás a MASz kétnapos...
Levél Páger Antalhoz Levél Páger Antalhoz
Kedves Barátom! Ugy éreztem, hogy írnom kell Neked. Bocsáss meg a...
Ristori Adelaide babérkoszorúja Ristori Adelaide babérkoszorúja
Róma központi részének egyik keskeny utczájában, a Santa Maria in...
Petroleumforrás Zemplénmegyében Petroleumforrás Zemplénmegyében
Nagy közgazdasági eseményt jelentenek a zemplénmegyei...
Gyakorlati irodai tanfolyamok nők részére Gyakorlati irodai tanfolyamok nők részére
Lapunk f. évi 22. számának „Női felső kereskedelmi...
A kassai sporttelep A kassai sporttelep
Mikor a „Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége” a három...
Meghalt György szász király Meghalt György szász király
György szász király október 15-én hajnalban meghalt Drezda mellett,...
Az idegenforgalmi kormányprogram a költségvetésben Az idegenforgalmi kormányprogram a költségvetésben
A jövő évi idegenforgalmi munkaprogram szempontjából nagyfontosságú...
Mistral és Babits Mistral és Babits
A lapok közlik az Interparlamentáris Unió ülésein elhangzott...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98