Alice White filmszinésznő a következő történetet mesélte el:

Abban az időben, amikor egy losangelesi vegyeskereskedésben kiszolgálónő voltam, valósággal faltam a detektivregényeket és természetes, hogy ugyanakkor minden emberben legalább is egy autósbanditát láttam. Egyszer egy jóképű, elegánsan öltözött fiatalember lépett az üzletbe és szivart kért. Miközben a szivarokat ropogtatta, folyton beszélt és én – őszintén szólva – szívesen hallgattam őt. Öt percnyi tereferélés után a szimpatikus fiú minden átmenet nélkül így szólt:

A kopók a nyomomban vannak, de remélem, hogy nem jut az eszükbe, hogy benézzenek ebbe az üzletbe…
- Csak nem követett el valami bünt? - kérdeztem tőle szívdobogva. – Talán csekket hamisitott?
- Ugyan! – legyintett ő. – Megöltem egy öreg gyárost és kiraboltam…
- Ezt mesélje másnak – mondtam kacagva. – A rablógyilkosok nem úgy néznek ki, mint maga…Én tudom!...
- Nagyon kedves – felelte a fiatalember nevetve; - de most már továbbállok, mert úgy látom, hogy tiszta a levegő…Pá!
Én még sokáig néztem utána és nevettem kitünő viccén. Másnap azután megdöbbenve olvastam az ujságban, hogy elfogták és hogy tényleg gyilkos volt. Azóta még nagyobb bizalmatlansággal vizsgálom az embereket.