Dtum
Login with Facebookk
1929 | Július

Ady Endre édesapja

Az érmindszenti Ady-kúria öreg gazdája, a XX. század legnagyobb magyar költőjének édesapja, diósadi és lelei Ady Lőrinc, hosszú betegeskedés után 1929 április 22-én befejezte munkás életét. Kemény, maga lábán álló, egész férfi volt ez a zömök, erős, szélesvállú, sűrű üstökű magyar, aki a nagy fiára való gondolás nélkül is magára húzta az ember szemét. Mikor 1924-ben, ötvenéves házassági évfordulója idején, több napot töltöttem Érmindszenten, hamarosan megtapasztalhattam: az öregúr nem nagy ügyet vet rá, hogy ő egy nagyon híres költőnek az apja.

 

Az ő nagy fia csak fia maradt számára, ezért mondogatta róla nem egyszer, fia tisztelői-hívei társaságában, csúfolódó-féle hangon: "a ti költőtök". Így mutatta be apját maga Ady Endre is előttem; egyszer nagymulatva beszélte el, milyen gúnyosan kacagott felé "Ady Lőrinc", amikor ő így szólt hozzá: "vagyok én olyan költő, mint Arany János". Persze, Arany verseihez se igen lehetett sokkal több köze az öregnek, mint a fiáéihoz, de azon a vakmerőségen mégis csak meg kellett ütköznie, hogy az ő fia ilyen bolondot merjen mondani a saját édesapja szemibe.

De egészen mégse így volt, ahogy mondom, elvégre apa és fiú lélekben se állhatnak olyan nagyon messze egymástól. Hiába tűnt föl az öreg gazda, háza-táján járva-kelve, olyan földből kinőtt, földhöz tartozó élőlénynek, aki csak a szabad helyváltoztatásban üt el maga-ültette terebélyes fáitól, - a gondolatok világában nem kalandozó emberben is sok életcsira lappang, amik majd csak később, a fiakban vagy unokákban bomlanak ki.

 

És aztán, bizony, ennek a konok magyarnak is láttam egyszer a kipirult arcát és a kibugyogó könnyeit, amikor Zilahon, életpárja oldalán, az ő ünneplésükre rendezett matinén, egy nagy művésznő interpretálásában, végig kellett hallgatnia a fia tízegynéhány versét. Bár azt hiszem, hogy amidőn komor arccal és restelkedve elfordult a rajtaakadt szemek elől, már túl is esett a ránézve szokatlan meghatottságon s talán éppen az juthatott az eszébe, vajjon azok a bitang "tolvajť"cselédek odahaza elvégzik-e a dolgukat a ház körül, a kertben és az istállóban, ahogy az nekik meg volt parancsolva.

Társaságban, ha éppen kellett, mosolyra is tudta enyhíteni arcát az öregúr, de alapjában véve nagyon komoly férfiú volt, aki a szelíd indulatoknál sokkal inkább hajlott a haragra és a bosszankodásra s a mindennel való elégedetlenség valóságos életeleme volt. Sok rossz percet okozott ezzel a környezetének, különösen áldott jó feleségének, a legtöbbet persze magának. Vagy egy hétnyi náluk-létemkor magam is fül- és szemtanuja voltam nem egy zsörtölődésének, elégedetlenkedésének. Nagyon jellemzőnek éreztem az egyéniségére egy keserű kitörését, amikor egy nagy társasággal Tasnádról együtt utaztunk Zilahra.

 

 

Utitársai, legnagyobbrészt erdélyi írók, Ady Endréről, a verseiről beszélgettek, az öreg Ady Lőrinc csak hallgatott s a vasút ablakából látszólag érdektelenül nézegetett kifelé a nyári mezőkre. Egyszer csak nagykeserűen így szólalt meg, inkább magához szólva, mint a társasághoz: "milyen szép itt a krumpli, Mindszenten e' se sikerült". Ha az ember csak valami keveset is ad az öröklékenységre, nem lehet-e arra gondolni, hogy Ady nagypátoszú s mindenbe beleütköző forradalmisága egy megnemesedett formája az öreg Ady örök elégedetlenségének, ami különben gyakori tulajdonsága a magyar parasztnak is.

Az öreg Adyban sok minden volt, ami költő-fiát idézte elénk. Fejalkata, nagyon sűrű haja, homloka, szemevágása mind nagyon emlékeztetett Ady Endrére. S amint ezt legelőször Nagy Sándor, a kiváló zilahi kollégiumi tanár és derék író észrevette, az öreg Ady gondolkozásában, asszociáció-járásában is volt valami, ami Ady Endrére vallott (Ady-Múzeum, I. köt.). Az öreg Ady gondolatainak egymásra-következése, egyes odamondásai néha-néha olyan szokatlanok és érthetetlenek voltak, hogy ugyancsak törni kellett a fejét az embernek, hogy rájöjjön a nyitjukra.

 

Az öregnek s az ő szavát sokat hallott Ady Endrének ez a beszéd- és gondolkozásmódja szintén gyökeresen magyar népi sajátság. A magyar paraszt is szereti beszédében a "körmönfontságot", a meglepő képet, amelynek értelmét szinte talányként kell kihámozni a szavak burkából s általában öröme telik a rejtélyes, minden kótyomfitty embertől meg nem érthető szólásokban.

 

Jókai is, mások is, a mai etnografusok közül is sokan, sok efféle népi mondást gyüjtöttek össze. Legény legyen a talpán, aki ezeket a szeszélyes kényű magyar szó- és gondolatjátékokat hamarosan meg tudja fejteni. - Nem mondom, hogy ez az apai és magyar népi juss elegendő magyarázata volna Ady képes beszédének és szimbolikájának, de mindenkép figyelembeveendő adalék Ady költői stílusának pszichológiájához.

Ady verseiben és prózai írásaiban is többször és többféleképpen, rendszerint fiúi gonddal, hűséggel és szeretettel emlékezik meg édesapjáról. Mióta elkerült hazulról, rossz időjáráskor mindig maga előtt látja az apját, aki Ťegy kis faluban dühösen nézi a szakadó záportť, vagy nagy kánikula idején "tépő nyugtalansággal" gondol haza, ahol "pattog, hull a szem a silány kalászokból s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütő verőfényben egy szomorú ember, az én édesapám"  (Cikkek a Debrecen-ben s a Bródy Jövendő-jében. 1899 május 29 és 1904 augusztus 14.)

 

Apjához írja azt a gyönyörű váradi levelét, amelyben először ad számot a maga cserben nem hagyható írói hivatásáról, mintegy igazolva, mentegetve magát apja előtt, hogy '"nem szerezhet becsületet az elkoldusodott diósadi Adyaknak", ahogy azt az édesapja szerette volna (Levél az apámhoz, Nagyváradi Napló, 1903 március 1.). Később büszkélkedik az apja "komikus fiatalságával" és "nagyszerű úr" voltával, "zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok" magyarságával (Levele Kabos Edéhez, Érdekes Újság, 1913.). Hű portréját mutatja be az apjának diákélete egy szomorú fordulóján: "Az apám vitt el az orvoshoz.

 

A kemény, nyers és vad ember, akinek az apai gyöngédségét sohse éreztem, kutató forrósággal, aggodalommal nézett reám... Keresett az ő kis és éles szótárából lágy és sejtető szavakat... reszkető hangon, de fontoskodva citálta az orvos szavait: Gyenge az idegrendszered. Nem vigyáztunk rád..." (Párisi levelek, Budapesti Napló, 1904 április 3.). Jól ismert Ady röviden-élesen odavetett pár szava az apjáról és egyben magáról is:

 

"Az apám.... vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam... Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem..." Majd újra más apai jellemvonásról lebbenti fel a fátylat a költő-fiú, csak másfél verssor az egész és mégis a szépség fényében villan meg benne az öreg Ady: "jön, jön a december, Fedjük be a rózsát édesapám". Magam előtt látom a virágszerető, titkos gyöngédségű falusi magányú gazdát, aki félti a virágot a téltől s aki azon az említett 1924-iki nyáron kora reggelenkint előttem is el-elbajlódgatott a rózsatőkkel és rózsákkal s egyszer jó falusias durva kiszólással támadt rá az ügyetlen udvari cselédlányra: "hogy... ölelt volna meg a kondás, hát hogy bánsz evvel a virággal?"

 

És ott van még a felejthetetlenül szép Nagy sírkertet mérünk c. verse, melyben a család sírkertjét mérő szegény apa temetői gondját, családi szomorúságát sírja el a költő: "Két fia van és velük elvész E dús kis földnek kis családja, Minden és minden. Hát négy sír lesz itt csak a termés?"

Bizony annak, akinek földje termése miatt annyira kellett lesnie a sok bizonytalan időjárást, irgalmatlanul gonosz időjárásra jutottnak kellett éreznie utolsó napjait. Minden eltünt, minden elveszett mellőle, ami a régi jót jelentette. Gonddal-szorgalommal szerzett, szeretettel művelt, folyton gyarapított kis földje jórészt éveken keresztül hevert megműveletlenül, vagy ha sikerült is az erdélyi földosztás után nagynehezen feles-munkásokhoz jutnia, hát csalták-károsították az öreget. El kellett adnia a földjét, ha nem akart beleveszni a bosszúságokba és a károsodásokba. Már meg is vették Debrecenben, a Nagyerdő szélén a kis házat, nagy költséggel szép rendbe is hozták, de csak addig huzakodott az öreg Ady, míg mégse kellett idegenbe mennie.

 

A sok gond, szomorúság, búslakodás megtörte szegényt s egy gyors aggkori tüdővész hamarosan elvégezte, ami még hátra volt. Szegény öreg szilágyi magyar alighanem hű maradt magához és stílusosan, végig elégedetlenkedve és dohogva lépett át a túli életbe, pedig legalább utolsó óráiban megnyugodhatott volna: kiválasztott edénye volt a Végzetnek, általa nemcsak a magyarságnak, hanem az egész emberiségnek egyik legnagyobb költője nyert életet.

 

Földessygyula

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Balázs Béla: Tristán hajóján Balázs Béla: Tristán hajóján
Fényednek tőrét megmártottad bennem Csordul a vágy, vagy vágyódása...
Gyémánt keresők Gyémánt keresők
Néhány hónappal ezelőtt hirül adták az ujságok, hogy Transvaalban uj...
A német nők „vetkőzési programja”
Vetkőzési programról panaszkodik Sir Bernard Montgomery marsall a...
Mentőkészülék hajótörötteknek Mentőkészülék hajótörötteknek
Nemrégiben szakemberek előtt egy mentőkészüléket mutattak be, még...
A magyar vívósport A magyar vívósport
Hazánkban a sportnak talán egyik nemét sem kedvelik annyira, mint a...
Mi újság?
A legnagyobb nyílású híd jelenleg a Niagara folyó felett van. Maga a...
Magyarország véradója Magyarország véradója
Magyarország az újoncállításnak közel felét adta, miközben a...
Híres angol csapatok Magyarországon Híres angol csapatok Magyarországon
Nagy szenzácziója lesz a footballsportnak május havában. Ugyanis a...
A modern vegyész elvarázsolja a fát A modern vegyész elvarázsolja a fát
Mi mindenre jó a fa ? Hát elsősorban jó tüzelőanyag, aztán bútor lesz...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98