A nemzet mellén szines kokárda. Ajkunk daltalan, szemünk lángtalan, józanok vagyunk. 1931 március 15-én állitsuk föl a magyar esztendő politikai mérlegét. A Bethlen-kormány régen bejósolt átszervezéséből nem lett semmi. Külpolitikai vonatkozásainkban reményt keltettek a miniszterelnök berlini és bécsi látogatásai, a kereskedelmi szerződének most folyó tárgyalásainak eredményétől függ, vajjon jogosak-e oly szerély reményeink. A gazdasági életben a bolétán kivül nem termelt semmit sem a kormány. se a parlament.

A belpolitika terén azon a bizonyos holt ponton tapodunk még mindig. Oltalmazó jogok nem emeltek följebb, annál görnyedtebben vonszolja a polgár a kötelességek sulyát. Egy korty szabadságjog nem üdítette szomjas szájunkat, a titkos választójog magasan lebegő felhője foszlik, szökik mint az ábrándképek. Nyolcvanhárom esztendő mult el Kossuth Lajos márciusa óta és az a márciusi magyar demokrácia még ma se lett élő valóság.

Az utolsó tiz esztendőnek ez volt a legfeketébb esztendeje, Tengett-lengett a földmüvelés, koplalt az ipar és kereskedelem, minden nap nőtt a munkanélküliség, a fizikai és szellemi munkások romlásával egyenes arányban van a fizikai és szellemi munkaadók romlása. A falvak életnivója versenyt sorvadt a városéról.

A közszellem egyre sivárabb lett, a nagy célok, eszmék, eszmények eltávolodnak a porondról, hogy helyet adjanak a kis érdekek, önzések, hiúságok vijjogó meccsének. Az országháza sérelmek, siralmak gyüjtőtelepe lett, kietlen malom, amely egész éven át a reménytelenség konkolyát őrölte. Politikai programot sokaktól kaptunk, gazdaságit annál kevesebbet. A viták elbágyadtak a levegő ólmos közönyében.

A nemzet a drága parlamenttől semmi orvosságot, semmi vigaszt, még fájdalomzsongitó, vagy kábitó injekciót sem kapott. Most, a hidegbe belelopakodó tavasz szárnyán mintha fény osonna külföldről az elhagyott ország felé, biztatás az aléló élet számára. Mintha tul lennénk a világválság mélypontján. A flottaegyezmény nyomán megszilárdultak a nagy nemzetközi piacok, ahol a munkát és a pénzt árulják.

Az ország hangulatának tükre még az esztendő sűrű könnyeitől homályos. Hanem a friss külföldi jelenségek valóban arra mutatnak, hogy a világbizonytalanság, életpusztulás, értéksorvadás szünőben van.

A legrosszabbon tul látszunk lenni. Ebben hinni és bizni, már lábadozás. A mi magyar mérlegünk passziv. Az esztendő nyereségszámláján egyetlen árva tétel, hogy el nem merültünk, élünk; a veszteségszámlánk köteteket tesz. A mérleg követel-oldalára szóról-szóra beállíthatjuk a nyolcvanhárom esztendő előtti Március proklamációját: Mit kiván a magyar nemzet!