Dtum
Login with Facebookk
1933 | Szeptember

Bemutatók

A Diderot-féle színházi paradoxon a szó szoros értelmében elméleti kérdés, a lélektan, vagy ha úgy tetszik, az ismeretelmélet kompetenciája alá tartozik. Pirandellót azonban drámailag nyugtalanítja, különféle darabjaiban különféle utakon próbálta megközelíteni a dramatizálását. Darabjainak ez valami elméleti ízt ad, úgy hogy cselekvényük szinte nem is a szinpadon, hanem a szereplők agyában folyik le.

 

Szemmelláthatólag Ibsenből indul ki, de Ibsen tömény életérzése nélkül, csak intellektusbeli elemeinek meghosszabbításával. Minden darabja jogos kételkedéseket ébreszt: csakugyan igazi drámaíróval van dolgunk, amilyennek bámulói mondják, vagy pedig szinpadi okoskodóval, aki a XIX. századi francia dráma háromszögét helyettesíti be filozófiai formulákkal, amelyeknek csak laza kapcsolatuk van az élettel s amelyek alkalmasabban volnának tárgyalhatók értekező prózában, mint drámában?

Hogy keveredik össze élet és színjátszás a színészben? Nem veszti-e el a saját énjét azzal, hogy mindig egy másik ént játszik? Van-e egyáltalán saját élete, mikor érzelmi nyilvánulásaiban ugyanazt csinálja, a hang, a mosoly, a gesztus ugyanolyan árnyalatival, mint a szinpadon? Például a szerelemre vonatkoztatva, az életbeli szerelmi jelenetet ugyanúgy játssza, ahogy a szinpadon szokta. (Szándékosan mondom, hogy például, mert az ilyen darab tulajdonkép egy előre elgondolt tétel illusztráló példája.) Valódi tud-e lenni az ilyen színpadi eszközökkel kifejezett érzés?

 

És mennyiben tudja az életbeli hangokat, mimikát, gesztust felhasználni játékában? S ha felhasználja, nem tudatosítja-e annyira, hogy már megszűnik valóság lenni s játékká lesz? Meddig játék neki az élet s mikor válik életté a játék? És hogy reagál a szerelmi partner, mikor a szinpadon ugyanazokat a hangokat hallja, ugyanazokat a mozdulatokat, mosolyokat, pillantásokat látja a színház nagy nyilvánosságában, odaadva mindenkinek, aki a jegyét megfizeti, melyeket a legnagyobb intimitás órájában úgy kapott, mint egyedül csak neki szóló ajándékot?

A Játék vagy élet? színésznőjének, Donatának szerelmese, a szőke északi festő az utóbbi kérdésre azzal felel, hogy nem birja ki ezt a látványt, elmenekül a színésznő szerelme elől. Pedig Donata őszintén, vergődve kereste a "saját életét", az életben el akart szakadni művészetétől. De nem tudott, a szerelemben is színésznő maradt, aki meglesi a saját extázisát, hogy a szinpadon értékesíthesse. Azért igazi művész, akinek a művészet maga az élete, akár akarja, akár nem, fel kell áldozni neki a magánéletét. Neki csak egyetlen életforma és kifejezési mód adatott: a művészete. A szerelmet akkor is játssza, amikor éli s akkor is éli, mikor játssza. Nem lehet olyan, mint a hivatalnok, aki ha kijött a hivatalából, egészen kijön belőle, semmi köze hozzá.

Ez mind igaz, csak bajosan alakítható szinpadi cselekménnyé. A tételt egy vitában veti fel a szalónbeli társaság, amely aztán kiesik a darabból, merő staffage-zsá lesz s a tulajdonképpeni cselekvény csak Donata és a festő között folyik le. De ez sem áll másból, mint a nő vergődéséből, miközben semmi sem halad előbbre, csak a tétel illusztrálódik különböző oldalairól. Még a festő is csak a szinpadon van, de nincs a darabban. Segít Donatának kitárni önmagát - ez az egész szerepe.

 

Viszont ez a vergődés nem tölti ki a darab idejét, az embernek minduntalan erőltetni kell a figyelmét, hogy el ne lankadjon. S feltámad az a gyanú, hogy a dráma nem ott van, ahova az író helyezte s nemcsak érdekesebb, hanem meggyőzőbb is volna a dolog, ha a súlypontjában nem a színésznő, hanem a férfi volna. Igy a néző nem kap a darabból elég útmutatást, hogy felelni tudjon a felvetett kérdésre. A szimbolikus zárójelenet, mikor Donata eljátssza egy képzelt szinpadon az életét, inkább zavarba hoz, mint segít a feladat megtalálásában.

Pirandello darabja egészen a főszereplő színésznőre van beállítva. A többi szereplők, még a szerelmes férfi is egészen relief nélküliek. Ezen az olasz színpad érzik meg: staggione társulatok, egy kitünő színésznő és jelentéktelen többi színészek. A főszerepen kívül a többi csak arravaló, hogy a főszereplőnek legyen kik előtt kitárni magát. Mi, itthoni megszokásunk szerint nagyon is háttér nélkülinek érezzük a dolgot.

 

Ezt az érzésünket fokozza az olasz és a magyar színészi temperamentum közötti különbség is. Lehet, hogy a hevesebb tempójú, mozgékonyabb és pergőbb beszédű olasz színjátszás több életet tud belevinni a teljesen dialektikus párbeszédbe - például éreztetni tudja az első felvonás hosszú vitájában, hogy a vitatkozókat valóban izgatja a vitakérdés.

 

A mi színészeink között a vita éppen csak vita marad egy elméleti kérdés fölött. Lehet, hogy ezért van az az érzésünk, hogy a Nemzeti Színház előadása nem találta el a darab tónusát és tempóját, színészek és rendező a megszokott vígjátéki hangnemben viszik az előadást. Az egyedüli, aki érzi, hogyan kell ezt a dolgot játszani, Bajor Gizi. Az ő játékának újszerű, minden megszokottól eltérő hangja van. A színésznő lényének ideges nyugtalanságát, ide-oda vergődését számtalan apró vonással és mégis egységesen játssza meg: érezni benne a felfokozott életet.

 

A sok részlet nem esik szét, mindig megvan az alak azonossága és folytonossága. Az eszközök ritka gazdagsága árad ki a szinpadra s az arc, szem és kézjáték maga is külön művészi öröm. Annyi egyformán édes és egyformán külsőséges szerep után ritka élevezet ezt a művésznőt olyan szerepben látni, amelyben kitárhatja egész gazdagságát, színészi ösztöneinek intelligenciáját és érzelmi intenzitását. Az ő játéka tökéletesen indokolja a vitatható értékű darab előadását.

*


Színpadi karrikatúra: felkapja a társasági élet egy feltünő furcsaságát, játszik vele elmésen és elméskedve, minden keserűség nélkül, mulat rajta, hogy mulattasson. Gúnyolódik, de harag nélkül, a szatírája nem Juvenális suhogó ostora, még kevésbé Swift mord felháborodása. Nem bűnt pécéz ki, csak furcsaságot és félszegséget, óvakodik attól, hogy megbántsa azt, akit kigúnyol. Ez a mindenkori könnyű, csak mulattatásra szánt vígjáték legkedveltebb hangja, közönség és színház kedvence. A színészek is jól tudják csinálni és kedvvel is csinálják, mert népszerűvé teszi őket s mert könnyen megy, van kialakult játék-hangja, tempója, vannak kész színpadi eszközei.

Azok közé a vígjátékszerzők közé, akik ezt a műfajt jól tudják csinálni, most lépett be Békeffi István, a Belvárosi Színház új darabjának, a Kozmetiká-nak szerzője. A téma, amit választott, tipikusan a műfajhoz való: a mai nők kozmetika-kultuszára vetíti tréfás reflektorát, annyi túlzással, amennyi éppen kell a karrrikatúrához s amennyi nem árt azoknak sem, akiket kigúnyol. A kozmetikus orvos, aki kicsit szélhámos, de titokban fanatikusa mesterségének, elveszi azt az asszonyt, aki az ő élete remekműve, szinte a kozmetika alkotása, minden gondolata, életcélja, hogy szépítse magát.

 

Az orvos a saját fegyvereitől szenved vereséget: a nászéjszakán, egy kacagtató jelenetben kiderül, hogy a nő mint nő, teljesen használhatatlan, semmi más, csak kozmetikai alany. Jó vígjátéki logikával az orvos nemcsak az asszonyból ábrándul ki, hanem a kozmetikából is, a komoly tudományra akarja adni magát, kozmetika-mentes titkárnőjét elvenni, de amint a lány arcát nézegeti, hirtelen s a közönséget kissé meghökkentő fordulattal felfedezi rajta a kozmetika-lehetőségeket s csinálja a mesterségét tovább.

 

Mindez frissen, mulatságosan történik, apró kis ötletek pattogása közben, az alakokban - kisasszonyok a kozmetikus laboratóriumban, egyre-másra jelentkező női páciensek, a női főszereplő körül váltakozó férfiak - megadják azt a vígjátéki atmoszférát, amelyből érezni a szerző bonhomiától sugallt álláspontját: a kozmetika azoknak a hazugságoknak egyike, amelyek ártalmatlanok, sőt kényelmesebbé teszik az életet. Titkos Ilona színpadi karrikatúrája teljesen a darab tónusából való, kész színészmunka, Páger Antal az orvos figuráját teszi szeretetreméltóvá, Turay Ida azt csinálja, amit legjobban tud s az epizódszereplők közül Lázár Miklós és Nagy György tünnek fel.

 

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A szende Tündéről kiderült, hogy rendőri felügyelet alatt áll, mert...
Néhány nap mulva újítja fel a Nemzeti Színház Vörösmarty Mihály...
Wilson elnök 14 pontja Wilson elnök 14 pontja
(Az amerikai elnök kongresszusi üzenete 1918. január 8-án) I....
Betörők jártak Kodály Zoltán és Titkos Ilona villáiban Betörők jártak Kodály Zoltán és Titkos Ilona villáiban
Vasárnapra virradó éjszaka betörők jártak Titkos, Rege út 14. szám...
Színház Színház
Hamlet szerep, III. Richárd is szerep, Cyrano is szerep. De...
Meglepetések az Államvasút kettős vásárkiállításán Meglepetések az Államvasút kettős vásárkiállításán
A magyar királyi Államvasutaknak a Nemzetközi Vásáron való idei...
Modern czirkáló csatahajó Modern czirkáló csatahajó
A napilapok hasábjai tele vannak a haditengerészetről szóló hirekkel,...
A kisgazda- és a földmívestársadalom új naptárai A kisgazda- és a földmívestársadalom új naptárai
Az elmult esztendőben páratlan sikert aratott az Uj Barázda Lapkiadó...
Védőreform és pénzügyek Védőreform és pénzügyek
A tárgyalás alatt álló védőreform, mely a kétéves katonai szolgálat...
Milyen a tenger feneke? Milyen a tenger feneke?
A tengerek fenekének rejtelmes világát elrejti előlünk az...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98