Dtum
Login with Facebookk
1935 | November

Ozorai füzet

Uti jegyzetek

A faluból ma már csak kilencen ülnek változatos kimenetelü testi sértések miatt életfogytiglani büntetéssel az ország különböző börtöneiben. A hagyományos vasárnapi verekedések szelidülnek, sőt ritkulnak; hónapok telnek emberhalál nélkül. Tünőben a régi virtus, homályosul az ozorai bicska három vármegyére tündöklő híre.

 

Már itt a faluban is alig esik szó a szörnyű nagyszombatról, mikor a feltámadás után a felszegen a részeg béndekóljaiak egy csendőrt a fél falu szemeláttára, iszonyú népünnepély keretében a kocsma ajtajára szegeztek, pontról pontra másolva a hóhérkodást, mit a zsidók Krisztuson végeztek. Hol vannak az ozorai búcsúk, a híres szentistván-napiak, melyek mióta a falu fennáll, vagyis Szent István óta, századokon át az elkeseredésnek olyan hagyományos orgiái voltak, akár a görögök örömének a dionizoszi napok?

 

Vas Gereben szerint, aki itt a határban, Fürgeden nevelkedett, a Mezőség jobbágyai már az ő korában itt és ezen a napon adtak találkozót egymásnak az évközben esett sérelmek és pletykák tisztázására. Sehol jobb helyet ennél. A falu apraja-nagyja készségesen nyújtott segédkezet, el tudom képzelni. Kiütközött belőlük az ősi vér, melyet még ma is eredménnyel tanulmányozhat, akit érdekel a leszármazás. Századokon át az ozorai vár volt az Eszterházy birodalom börtöne, itt tartották az úriszéket. A vár kapujában még ma is elmerenghet a kőből rakott, mesteri faragású deresen a mult idők szerelmese.

 

Valamikor idáig áradt a Bakony is. Ami szegény-legényt, félkézkalmárt abból kifogtak, azt idehozták; idehurcolták fölnégyelni, kerékbetörni vagy örökös rabságra a puszták rendbontóit is, az ellenszegülőket, nyakasokat és egyéb "pajkosokat", az egyik okirat találó gyüjtőneve szerint. Aki közülök az igazság sujtó kezét és a vár szörnyű kazamatáit is szerencsésen megúszta, az már itt le is telepedett. Hova is ment volna tíz-húsz évi börtön után? A várat festői dombok, hegyszorulatok övezik s az agyagos partok kitünő lőszjét az isten is barlanglakásnak teremtette. A hajdani börtöntöltelék abba húzódott s elvette régi ismerőse: valamelyik morva porkoláb leányát...

 

Mint minden nagyrahivatott várost, Ozorát is kiválasztott hódítók tették nevezetessé. Magukba olvasztották az őslakókat. Mi maradt a hajdani gazdag faluból, melyet Ozorai Pippo, a Zsigmond király fővezérévé vedlett olasz kalandor, Tarczai György szerint, már Mátyás előtt humanisták és festők asilumává tett? Egy-két családnév, mint a Nádasdyaké, akik mostani parasztsorsukban is emlékeznek arra, hogy a grófi Nádasdyak belőlük emelkedtek ki.

És egy hajdani kolostornak, a vörös barátokénak emléke, melyben az atyák olyan vídám életet éltek, hogy végül közös elhatározással felosztották maguk közt a klastrom kincseit, márványoszlopait és szőlleit és közönséges hétköznapi atyákká változtak. Egykori szent fogadalmukat a Barát, Gvardián s ehhez hasonló nevű népes családok őrzik. Ebből a jó keverésű televényből fakadt az én családom fája is.

Családom egyik ága, az apai. Mert amilyen étvággyal és szomjusággal eresztett gyökeret és hajolt vissza ujra és ujra ebbe a talajba apám törzsének minden ág-boga, olyan ösztönös idegenkedéssel, iszonyodással húzódott el tőle az anyámé. Karácsonyra, János-napra nagyszüleim ivadékai a megye minden részéből visszaözönlöttek Ozorára, a vők, menyek, gyermekek és unokák olyan tömegével, hogy legokosabb lett volna sátor-tábort verni nekik a falu szélén.

 

Vége-hossza nem volt a boldog ölelkezésnek és csókolózásnak a helybeli rokonokkal, - csak anyám járt idegenül az öles termetű, nagyotmondó, borra és kiabálásra egyformán jótorkú férfiak és nők között. Másfajta volt ő, az apja véréből való, aki mellesleg sohasem tette be a lábát ezek közé a "pápista betyárok" közé. Az ő fülében más csengése volt a falu nevének... Tizenöt éves koromban, egy diák-csetepaté alkalmával véletlenül kést rántottam.

 

Csöndes, elvonuló természetű kamasz voltam, magam sem néztem volna ki ilyesmit belőlem, de mit tagadjam, valahogy meg is sebesítettem egy felsőbb osztályos fiút. Háború volt, apám bevonult, a konferencia anyámat idézte maga elé. "Ó, te ozorai..." mondta és hirtelen elfordította arcát, mikor az internátus folyosóján meglátott. De az eposzi jelző másik felét, azt hogy "bicskás", maga sem merte kiejteni, szívtépő zokogásba fojtotta. Anyai ösztöne minden titkos sejtelmével, rettegve óvott bennünket ettől a falutól.

 

Ó, az a kétségbeesett pillantás, mikor ez a sejtelem beteljesedett. Szombaton testvérbátyám még széles jókedvvel búcsúzott tőlünk, indult vissza Ozorára, ahol megtelepedett - s vasárnap éjjel anyám dermedten ejtette ki kezéből a rövid táviratot: "Ferenc fiad meghalt". S a pillantás, az iszonyú görög némaságé, melyet másnap apámra, aztán reám emelt a véres, fiatal tetemről. Tizenhat sebet olvastunk meg azon. S a rémült, tébolyodott sietség, ahogy a temetés után rögtön elhagyatta velem a falvat.

 

A rengeteg cigány-jóslat között neki is volt, még leánykorából, egy mocskosan förtelmes, ami ugyan ozorai viszonylatban nem lehetett valami rendkívüli: fiai nem természetes halált halnak. Ez most szinte eszelőssé tette. "Csak oda ne, soha!" Meg kellett ígérnem, hogy soha többé nem teszem lábam Ozorába. Aztán meghalt ő is, apám is és utánuk sorra a familia minden oszlopa. A család, már mi, a gyermekek vagyunk Ozorán.

Mult nekem az egész falu, a család is, én magam is itten. A napos főuccán úgy kapom föl tekintetemet divatos nyári cipőmről, ha ismerősök megszólítanak, mintha rég olvasott regény hősei állnának előttem. Egy téma rántott ide úgy, ahogy mást egy könyvtárba küldött volna egy-két forrásmunka átböngészésére. "Néhány adatra volna szükségem" - jobban mondva csak ellenőrizni szeretném, hogy az a pár adat valóban olyan-e, amilyennek annak idején emlékezetem szórakozottan följegyezte.

 

Ha valahonnan, úgy ebből a népből való vagyok, de mégis már eléggé távol ahhoz, hogy tárgyilagos, sőt ha kell, idegen szemmel nézhessem. Különös, elvarázsolt utazás: mintha sose látott, vad földön járnék, de ahol csodálatosan, mint egy álomban vagy tündérmesében, mégis ismerem a benszülött lakosoknak nemcsak nyelvét, de gondolatát, multját, sőt a jövőjét. Feszengek is kicsit, nem követek-e el indiszkréciót már jelenlétemmel is?


Nem róluk beszélek. Ég őrizzen, hogy a falu lakóiról, akikhez annyi kedves emlék fűz, akiket szeretek és becsülök, csak egy rossz szót is ejtsek. Nincs is szükségem rá, hogy róluk beszéljek. Amit a szomszéd falvakról elmondhatok, az rájuk is jellemző; sőt bizonyára a környező falvakról rajzolt kép hűségét legjobban e falu tükrében ellenőrizhetem, ahogy az arckép arányait is tükörből ellenőrzi a festő. Amit én ábrázolni szeretnék, az, tudom, minden faluban megvan. Ozora csak központja ennek a vidéknek, ennek az "erdőnélküli Bakonynak", ahol a régi Rengeteg leheletét, hagyományát jobban érezni, mint arrébb a sűrű szálfák közt, melyek alatt most békés kirándulók gépkocsiai kanyarognak. A falvak elég messze esnek egymástól.

 

Hajnalban kelek. Pusztákon, egy tagban álló ezer holdakon, kukoricáson haladok át cserkészve, mint valami vadász, puska helyett egy zsebbegyűrt füzettel. Délre minden községben rokoni vagy ismerős asztalnál ülök, ha máshol nem, a falusi nagykocsmában, ahol egy-két családi név kiejtése elegendő, hogy az ismeretlen és méltán gyanús kószáló azon nyomban Ťédes öcsémť-mé varázsolódjék.

Örömmel fogadom a kézfogást, medve-esetlenségemben is boldogan hajlok a jólismert férfi-ölelésekbe, melyek alatt nem szemtől-szembe karolják át az embert, hanem félkarral, oldalról; szinte bőrömön érzem a társalgás meleg közvetlenségét. Semmi titok, a lelkek meztelenek, fesztelenül csapongnak, ölelőznek, s én egyszerre mégis elnémulok, az érintések megzavarnak, zavartan nézem a szellemek előttem folyó vídám összefonódását is. Hasonló vagyok hozzájuk, de közben más is, olyan aki előtt bizonyosan elzárkóznának. A Miska bácsikkal és Eszti nénikkel még vitába szállok.

 

De a helyettes szolgabíró Józsefek és a káplán Sándorok társaságában, míg bólintgatva hallgatom a beszédeket, képzeletemben tapintható, tárgyszerű valósággá elevenedik a közhely, hogy köztünk szakadék tátong: én az egyik oldalán ülök magányosan, regényes szikla csúcsán, ők pedig a kavargó örvény másik felén - miközben a fehér abrosz fölött szíves koccintásra nyújtjuk poharainkat.

 

Egy masszából vagyunk s én másik osztályhoz tartozom. Ha leleplezem magam, hidegebb arccal állanának fel az asztaltól, mintha például egy véletlen szóból az derülne ki, hogy nem is vagyok rokon, lelencként kerültem a családba. Tapinthatónak érzem a felváltva gúnyba és helyeslésbe merevedő álarcot is arcomon, amikor cserélem, szinte pattog és reped, egy rántással a sarokba vághatnám. "Isten velünk" - mondom a hörpintés előtt, mellyel egy-egy keserű fintor csúszik le szájamról. Szerencsére mit sem sejtenek.

*

A b.-i nagyvendéglőben, a nagymise és a déli harangszó közti időben, melyet az intelligencia minden valamire való tagja egy pohár sörnek szentel, szó kerül a zsellérekre. Az egyik közeli uradalom tisztje csillogó szemmel mesél, mint egy édes látványról, egy hajdanvaló kasznár lapátnagyságú tenyeréről, melyből a pofon legjobb esetben is ájulást okozott. "Ha a Rasch bácsi fölemelte a kezét, olyan csönd támadt a pusztán, hogy ijedtében még a masina is megállt." Egy másik gazdatiszt botosispánt keres. "Okleveleset? Egy ördögöt."

 

Valami kiszolgált csendőrőrmester kellene neki, "olyan, akit hivatalos hatalommal való visszaélés miatt nyugdíjaztak" - teszi hozzá elégedett nevetéssel, hogy ilyen pontosan meg tudta határozni, mi is kell neki. Szörnyű nép ez, - ebben valamennyien megegyeznek. Aztán arról indul vita, de csak a részleteket illetően, mert az alaptételt mindnyájan elfogadták, hogy ezt a népet csak akkor lehetett "becsületben tartani", mikor az uradalmaknak pallosjoguk volt. Szóval nem változott semmi, amióta elkerültem, emlékeimet nem árulta el a valóság.


- Hát milyen nép ez? - teszem fel lassan a kérdést, hallgatólagosan mindjárt elválasztva őket a néptől, noha tudom, hogy az egyik egy falusi asztalos fia, a nagy tenyér rajongója pedig ép egy tollszedőé.

Ami név a különböző bűnözők megjelölésére a törvénykönyvekben előfordulhat, az egy félperc alatt mind elhangzik itt, megvetően és gyűlölködve. Helyeslően bólintok, igen, így kell beszélniök, emlékezetem színpadán ilyen a szerepük. Megértésnek vagy védelemnek nyoma sincs. Nem csak ebben a faluban, de a környezőkben is, a szomszéd megyék, az egész Dunántúl, talán az egész világ minden községében a lakosoknak több mint fele nincstelen zsellér, akiknek se földje, se háza, se állatja.

 

Csak két marka a dologra, ha volna dolog. - Miből élnek? - kérdem. - Lopásból a büdösek, - mondja engesztelhetetlen dühvel egyik testes tagja az intelligenciának, a rétegnek, melyet isten s állam e nép gondozására és vezetésére rendelt. Mint valami jóízű adomával, vagy huncut népi történettel, megismertetnek az "ozorai ridikül" fogalmával, amely persze ép úgy túlterjedt a falu határán, akár a bicska.

Errefelé minden szegény ember akárhová indul, hacsak a szomszédba is, zsákot csap a hóna alá s mindent, amit útközben lel, abba rejt. Faágat, rothadt gyümölcsöt, eldobott cipőt, ha mást nem, hát valami megfőzhető gazt, szóval "mindent, mert a szemük aztán úgy jár, mint az ijedt verébé". Sz. falvat folyó választja el az uradalmaktól. Egyszersmind a világtól, mert a folyón túl nagybirtok nagybirtok után következik, ameddig csak a láb elgyalogolhat, a madár elrepülhet.

 

Országút azért vezet ezen a területen is, de rajta persze minden gyalogos, akinek nem valamelyik uradalomban volt dolga, gyanús, mert az út két oldalán a herceg vagy a bérlők javai hevernek: répa, burgonya és kukoricatáblák, szabadon, mint megannyi nyitott kosár. A folyó hidjához az egyik uradalom igazgatója őröket állíttatott, akik minden gyanús áthaladót megmotoztak. Kivétel nélkül minden zsákban akadt valami lopott dolog, egy tök, egy cséve tengeri, egy fürt éretlen szőlő. Honnan tudta, hogy mindez lopásból származik? - kérdeztem, - elvégre...

 

- Mi máskép juthattak volna hozzá? - vágott szavamba ingerülten. - Nincs azoknak annyi maguk földje sem, mint a körmöm alatt a piszok! - és hangját kiáltásba hevítette a düh és az ádáz megvetés. Megvetés természetesen egyes-egyedül a zsellérek ellen. Akikkel errefelé alig lehet bírni, mert ezek ráadásul még "harapósakť"is. Az egyik jelenlevő gazdatiszt egy este az uradalmi dinnyeföld közepén idegen embert látott hajlongani. - Mit keresel, te! - kiáltott be hozzá és feléje indult.

 

- A javát nagyságos uram, - felelte az, de oly sötét hangon, hogy a tiszt megállt, mert ép nem volt nála fegyver. Az ember földhöz vágta a kezében tartott dinnyét, egy kicsit gondolkozott, aztán lassan, a rendesnél is lassúbb léptekkel megindult ellenkező irányban, nem nézett hátra, hogy követik-e. - Kurázsi az van bennük, - bólintgattak a többiek s a háború alatt véghezvitt, valóban csodálatos vitézi tetteikről meséltek. Ez volt az első alkalom, hogy ajkukról elismerő szót hallottam a népről.

Tudom persze, ismerem én is, a nép és a falu intelligenciája közti ellentétet. Ismerem az okát is, melyet legkönyörtelenebbül az osztályharc-elmélet világít meg; történelmi materializmus, - micsoda fölháborodás törne ki, ha csak a szót kiejteném, itt a tétel eleven hordozói, a megtestesült példák társaságában. Ők magyarok, - ki merné ezt kétségbevonni?

 

Én sem kételkedem benne, legfeljebb azt vetném fel, ha vélük akarnék vitatkozni, ha soraim célja egyáltalában a vita volna s nem a tárgyilagos helyzetismertetés, hogy meddig terjed ez a magyarság? Vajjon fel tudnák-e szabadítani magukat az előbbi törvények vasszigora alól, vajjon fel tudnának-e addig emelkedni, hogy testvérüknek fogadják a zselléreket, ha máskép nem, hát azon az alapon, hogy azok is magyarok, sőt azok az igaziak, ha kutatni kezdjük? Együgyű gondolat.

Van, akinek fáj ez a helyzet, vagy legalább is kényelmetlen. "A legnagyobb hiba - mondja valaki, aki újságot is járat, - hogy az intelligencia legtöbb tagja jövedelmét közvetlenül a falutól, a parasztoktól kapja, illetve saját magának kell azt fenyegetéssel, árveréssel behajtania". - Így maga az állam állítja szembe egymással a parasztokat, akiknek valóban nincs pénzük és a falu szellemi közigazgatási vezetőit, akiknek meg mégis csak meg kell élniök.

 

A parasztok így szívesen lemondanának azok munkájáról s nem is tartják igazi munkának azt, amit azok végeznek. Irígylik a tanítók 2-300 pengő havi jövedelmét, nekik egy esztendőre is alig jut annyi. S. faluban az intelligencia takaros fürdőfülkéket építtetett a folyócska partjára. Kis italmérést és homokpartot is létesítettek. A pap, az orvos, a jegyző s a kereskedők családja délutánonként fürdőruhában ott kártyázgat, - már az közülök, aki bírja a parasztok tekintetét, akik a folyó tulsó partján reggeltől estig tikkadtan aratnak, kapálnak a forró napsütésben. "De hát mit tehetünk?" - kérdik. "A mi hibánk, hogy vége a patriarkális időknek?"

 

A nép közt élnek s nem érintkeznek vele. "Úgy élünk köztük, mint a gyarmatosok a színesek közt". Van, aki úgy, mintha egy lepra-telepre vetette volna a sorsa (holott már az apja is ebben a faluban született). Valamikor nem úgy éltek. Volt idő, nem is régen, mikor elkeveredtek a néppel, mikor a jegyző, tanító gazdalányt vett feleségül. Mikor a pap a határt járta s a parasztok vasárnap együtt kugliztak az urakkal. Akiknek eszükbe se jutott, hogy ők "urak", viseletük is alig különbözött a népétől.

Szükségszerű, mindenütt így van ez? - vitázok saját gondolataimmal. Nem. Fölidézem azt a pár francia falvat például, ahol hosszabb-rövidebb időt töltöttem. Osztályellentét ott is van, de a falu mégis egységesebb. (Hisz tulajdonkép nincs is olyan nagy osztályellentét a parasztok és az intelligencia közt, majdnem egyformán nehéz az életük. Igényük, műveltségük is - micsoda sértés! - majdnem egyforma, valóban.) Magyarországon is vannak vidékek, ahol kisebb, néha alig látható az ellentét. Csak a Dunántúl volna ilyen átokverte föld? Úgy van. Ez a környék a nagybirtok hazája, még az előtt is, hogy a magyaroké.

 

A nagybirtok zárkózik el a néptől, mert a gépek bevezetésével egyre kevesebb népre volna szüksége, s hatalma megőrzése végett egyre nagyobb biztonságra, azaz fegyelemre. A középosztály azt jelenti, hogy egy másik alatt szolgáló osztály. Az intelligencia az erősebbnek szolgál, oda vonzódik, azt utánozza. Nem a nép az erősebb, s aki ahhoz húz, az áruló. Gyanus bolseviki akkor is, ha a nemzetet a néppel azonosítva, akár nemzeti érzésből húz oda. Társaságban véletlenül kiejtettem, hogy nagyanya cseléd volt. Egyik unokanővérem másnap remegő ajkkal, sápadtan vont felelősségre.

*


Mint valami népvándorlás, hajdani honfoglalás késői rajai, akiket századokig foglyul tartottak valahol s csak most engednek egyenként a többiek után, úgy szivárognak a falvakba a pusztaiak. Rendszerint karácsony és újév közti héten érkeznek hóhullásban vagy tengelyig érő sárban. Ökrös szekér hozza őket, olyasféle, aminő a Feszty körképen látható. A szekéren a darabjaira szedett ágy és disznó-akol, az egészben feldobott csirkeól és ütött-kopott sublót közt színes cihákba burkolózva valami kornélküli vénasszony körül egy fészekaljnyi gyerek kuporog.

 

Félkézzel a hátsó lőcsöt markolva a szekér mellett, vállán valami rossz lópokróccal férfi ballag, kopottan, rokkantan, borostás arcán annyi fáradtsággal, amennyit egy emberélet alatt nem is lehet összeszedni, egy évezred keserű tapasztalat dereng azon... Ifjúkoromban én is terveztem hőskölteményt a magyarok bejöveteléről. A Kárpátok úttalan hágóin, havas esőben ereszkedik a bizonytalan jövő felé egy didergő szekér-sereg, - ezzel a látomással indultak az esetlen alexandrinusok. Hányszor láttam ezt a képet, voltam szereplő is rajta.

 

Így vonulnak a pusztaiak végre a magukéba. A hófúvás elől a kutya a szekér alá húzódik, ott lépdel óvatosan a kerekek között, néha leesik egy darab fa, vagy egy cséve kukorica a saroglyába mentett készletből, a hosszú vándorlás eredményéből, amivel az új életbe vágtak. Végre megáll a szekér valami nyomorúságos galyiba előtt, messze kint a falu szélén. Mert a falu nem fogadja be az ujonnanjötteket.

Elmúltak az idők, mikor a pusztákról vagyonnal tértek meg a cselédek, mikor egy élet végére két-három holdba tudtak telepedni. Állítólag volt korszak, midőn a fiatal falusiak is elszegődtek a pusztára s onnan hódítgattak, négyszögölenként vásárolva a földdarabkákat, új hont maguknak.

 

A háború óta ritka, aki saját házacskát szerezhet, hacsak akkorka udvarral is, melyen egy borjú meg tud fordulni. Legtöbbjük bérletbe költözik, de így is csak zsellér-sorokba, a hajdani, a szerencsésebb volt pusztaiak portájára. Onnan járnak napszámba vissza a pusztákra, amelyeknek távolról is foglyai, tán még jobban, mint azelőtt. Gyermekeik innen szóródnak világgá, mert a faluban azok sem ereszthetnek gyökeret, még azok gyermekei sem.

A falvak merevek, szerkezetük hasonlít a középkori várakéhoz. A főépületek a templom, iskola, községháza, nagyvendéglő körül, mintegy fellegvárban az intelligencia, a pap, tanító, jegyző, orvos és a zsidó kereskedők házai terülnek; a következő kört az őslakók, a birtokos parasztok s iparosok töltik meg; a harmadik kör a zselléreké, akiknek kis házacskái úgy tapadnak a falu testére, mint sziklára az apró tengeri kagylók. A különböző körök lakói átjárnak egymás területére, de idegennek érzik ott magukat s dolguk végeztével sietnek visszahúzódni a saját sáncaikba. "

 

"Megint itt ácsorog két alak az alszegről" - mondja férjének az ablaktól visszafordulva a jegyzőné s hanghordozásával sok más mellett fínoman s öntudatlanul azt is érzékelteti, hogy ezt valahogyan nem találja rendben valónak, valami intézkedést vár. Igaz, hogy az alszeg ablakai is megtelnek kíváncsiskodó fejekkel, ha véletlenül ő arra jár, a gyerekek kiszaladnak az uccára.

 

A három réteg lakói alig érintkeznek, a templomban is elhúzódnak egymástól. Nagy-néha támad valami eszme-áramlat, vagy pletyka, mely a három kaszt közül kettőt átmenetileg egyesít, a harmadik ellen. A parasztok és zsellérek gyakran majdnem egyformán idegenkednek a nadrágosoktól. A zselléreket a parasztok is majdnem úgy lenézik, mint az urak. De olyan eszme, még gyűlölködő sincs, amely mind a hármat összefűzné.

Az egyik faluban a segédjegyző kislányával mentem az uccán. Véle körülbelül egykorú parasztlányka közeledett felénk, elpirult, mikor elhaladt mellettünk. Kiderült, hogy négy évig egy osztályba jártak. "De mióta kikerültünk az iskolából, nem beszélünk". - "Összevesztetek?" - "Nem, csak már nem beszélünk". Beszélni az életben már csak akkor fognak, ha dolguk lesz egymással s akkor az egyik a másikat tegezni fogja, az pedig magázva felel s úgy köszön: kezét csókolom.

 

Az egyik esti összejövetelen a társalgás a gyermekek édes elszólásaira fordul, a szülők büszkén mesélgetik az annyira jellemző gyermek-megfigyeléseket. "Ugye anyukám a parasztok előbb halnak meg, mint mi?" - az egyik jószágigazgató három éves kislánya kérdezte ezt az anyjától. ŤMiért gondolodť - kérdezte az anyja. - "Hát azok is olyan emberek, mint mi?" - hangzott a harmadik kérdés is. Föltételezem, hogy az anya akkor a gyermekének azt válaszolta, hogy igen, azok is olyan emberek, mert a halál, vagy Krisztus előtt mindnyájan egyformák vagyunk.

 

De itt, ebben a társaságban az ő válaszát már nem mesélte el, ennél a pontnál megszakította a történetet, mint a műfajt és az olvasót jól ismerő óvatos író, - ami a kislány előtt még helyénvaló lehetett, ebben a társaságban az ízlés kihívása hazugság, vagy legalább is erős túlzás lett volna. A kislány következtetése igazán éles elmére vallott, a parasztok valóban előbb halnak meg, mint az urak. A zsellérek még náluk is előbb halnak meg; őket tehát azok sem veszik egészen ember számba.

A háború óta zsellér nem igen épített errefelé házat. A harminc pengős búza-ár idejében - melyről ma úgy beszélnek a faluban, mint boldog, mesebeli aranykorról, melyet távoli érthetetlen mesebeli szörnyek dúltak fel, - csak azokra sütött igazán a nap, akiknek földjük volt, a földbirtokosokra és a gazdákra. Az éhségtől és a gyors politikai fordulatoktól szédelgő városok ő előttük estek féltérdre, selyemharisnyát, zongorát és hazafias ódát nyújtva valamicske harapnivalóért.

 

Fejlődésnek a falu ez a rétege indult, - örökre ijesztő példát adva, milyen zsákuccába és végül milyen buktatókba kerülhet kellő szellemi felkészültség nélkül minden osztály, amely országos színpadon is csak az orráig lát s mohón apró koncok után kapkod, kisüstöt ment, mikor jövőjét kellene mentenie. A közéletben a magyar zsíros parasztság bukott meg, a földmíves lakosság számra és értékre elenyésző töredéke, az ég óvjon olyan fejlődéstől, mely ismét ezt a réteget keltené életre.

 

Mert ez a réteg most csak fogalomként él, a valóságban - ahogy előre látható volt - hatalmával zsírját is elvesztette, visszasülyedt abba az ősállapotba, melyben alig van különbség paraszt és paraszt között. Anyagi szempontból természetesen. A birtokos parasztság annak idején hozzájárult törvényhozásunk egyik legkiáltóbb szégyenéhez, ahhoz, hogy a munkások szociális biztosításából a földmunkásságot kizárják. Ma még az intelligencia közönyénél is nagyobb közönnyel nézi a falvak végén haldokló zsellérek sorsát, akiknek puszta léte, az, hogy van életerejük napról-napra kibújni odvaikból, nekem is a legnagyobb rejtelem.

Ezen a vidéken főleg barlanglakásban laknak, akár az ősök, a bronzkorszakbéliek, akiknek legrégibb honi rókalyukait itt a szomszédban, Regőlyben fedte fel a népvándorlás előtti idők híres tudósa, Wositzky, - vagy akár az ozorai várból szabadult hajdani betyárok. A barlanglakás, magas partba fúrt közönséges pince. Olyan területen fúrják, amely senkié; ha például az országút hegybe van vágva, hát az így keletkezett partba. Megfelelő a vízmosások két oldala is. Ahol a temető hegyen van, ott a temető alá fúrnak s ott húzzák meg magukat a halottak alatt.

 

Belülről néha egész tetszetősen kiformálják, van olyan, melyikben külön van a konyha és a lakószoba, s az utóbbin a természetes bejáraton kívül egy tenyérnyi ablak is díszlik. Ha fölnyújtom a karomat, a mennyezetet nemcsak a kezemmel, de legtöbb helyen a könyökömmel is elérhetem. Így szeretik, ilyen alacsonyan, mert így kevésbé fenyegetett azzal, hogy bedől. A barlanglakók általában szeretik a barlanglakást, legalább is az intelligencia szavai szerint.

 

A föld mélye ugyanis meleg, télen alig kell fűteni. "Magam is szívesen ellaknék bennük" - mondta az x.-i főjegyző, szinte irígykedve, bár a feltételes mondathoz nem tette oda a feltételt, azt, hogy milyen esetben lakna szívesen bennük. Legtöbb barlanglakás előtt lábnyom nagyságú csinos kertecske fogadja az embert. Akad baromfi is, rendszerint egy különös gonddal ápolt tyúk, mely séta közben hosszú rongypórázt húz maga után, mert az ajtó sarkához van kötve. Az éjszakát a család körében tölti. A lakásban rengeteg a szentkép, legtöbb Máriát ábrázolja és a gyermek Jézust a jászolban a barmok előtt; az utóbbi hangulatát meghitté teszi a lakásokban uralkodó istálló-illat.

Az egyik lakás agyag-mennyezetén megfeketedett villanykörtébe ütközött szemem, még idejében ahhoz, hogy fejemmel le ne sodorjam. Ujságpapírból ízléses csipkeellenzőt szegtek köré. Egy pillanatra meghökkentem, hisz villanyvilágítás a faluban sincs. A putriban sincs; a kiégett fekete körtét a házigazda a szoba díszítésére szerezte valamelyik vasútállomáson, ahol, mint pályamunkás működött két hétig, ezelőtt három évvel.

Politikai hitvallására nézve a barlanglakók jórésze 1935 nyarán lelkes nyilaskeresztes volt. Cipőt általában nem hordanak, de csaknem valamennyi férfi az egyik szomszédos földesúr pártjának egyenruhájakép zöld inget visel. Különben kevés kívételével hadviselt emberek, mert mióta a minisztérium közegészségügyi osztálya elrendelte, hogy új barlanglakást nem szabad fúrni s a régieket ki kell üríteni, a község előljárósága csak különös érdemek esetében húny szemet, ha a lehetetlen rendeletet valaki megszegi.

 

A rendelet ugyanis nem intézkedett, hogy a kitelepítésre ítélt uccasorok lakóit hová telepítsék. Új barlanglakás most tehát nem igen készül, de azért mindenki talál fedelet: a régi lakók krisztusi szeretettel több családdal is megosztják hajlékukat.

Hány ezer ember él így ezen a vidéken s hány millió ebben az országban? A mai határok közé szorult magyarságból körülbelül három millió él zsellér vagy gazdasági cseléd sorban: csaknem minden második magyar anyanyelvű ember. Író vagyok, első sorban nem az én hivatásom volna, hogy pontos statisztikai képet adjak a nép helyzetéről, melynek nyelvét beszélem; tőlem az olvasó sem azt várja.

 

De nem luxus-e, nem ködverés kultúráról és irodalomról beszélni, míg a nép, amelynek azt a kultúrát meg kellene testesítenie, testét, halló és látószervét is alig tudja működésben tartani? Hajnaltól estig tartó napszámmal erre felé a férfiak 80, az asszonyok 70, a gyermekek 40 fillért keresnek, amikor van munka... Amikor nincs, semmit sem keresnek. A mezőgazdasági dolgozók évi jövedelme a pontos statisztikai számítások alapján 92 pengő 10 fillér, tehát naponta 25 fillér, ennyiből él egy magyar család...


Mindez nem irodalmi kérdés... De mi értelme dalodnak is barátom, ha a fül, amelynek be kellene fogadnia, az éhség vérapadásától dobol s a szájat, mely dalodat ismételné, vacogással tölti meg a hideg? Nem irodalmi kérdés? Voltak s tán vannak boldog országok, ahol nem az. De az az irodalom, mely téged nevelt, a magyar, vajjon nem mindig a nép kérdése volt-e, a nyelvében élő nemzet életéé? Csak az én rögeszmém volna, hogy felelnem kell ezért a népért? Ijesztő előjel: csaknem minden író, aki a magyarság nagy sorskérdéséhez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett.

*

Napról-napra ilyen gondolatokkal térek vissza a faluba, föl ide a szőlőhegyre, magas irodalmi magányomba. Verseket írok s a versek csak elégedetlenségemet táplálják, még a rendesnél is jobban. Valamennyi, mihelyt elkészül s hitem szerint talpra áll, mint ellenséges kutya mordul reám és űzne tovább: idegen vagyok neki és ő is nekem. Ez talán az egyetlen értelmük, - mert mit is fejeznek ki a lenti völgyek életéből, melyeket pedig jól ismerek, legmélyebb titkaikat is látom, mint az átlátszó habokon át valami tengerfenék világát?

 

Mellébeszélek, mint kortársaim mind. A tehetség hiányzik vagy a bátorság? Még az vígasztal, hogy legalább lelkiismeretfurdalásaim vannak... mert azzal nem menthetem föl magam, hogy semmit sem tehetek. Nem elhivatottságra gondolok, csak a véletlenre, hogy ismerem a nép multját, jelenét, s íme módom van beszélni róla, szavamat magam is talán úgy tekinthetem, mintha nem én ejteném, hanem mintha ez a fuldokolva, haldokolva erjedő tömeg sajtolta volna ki.

Évekkel ezelőtt írtam itt a magyarok pusztulásáról, a halálos végveszedelem egy-két tünetéről. Hány új tünetet láttam azóta! Viszolygok a károgó varjú szerepétől, de adhatok-e más hangot, ha szavamat valóban személytelenné, egy tömegnek véletlenül az én ajkamon át megnyilatkozó szavává akarom tenni? Természettől inkább jókedvű vagyok, mint komor.

 

De ha azzal a testtel azonosítom magam, amelynek anyanyelvemnél fogva tagja vagyok, a hang ösztönösen a kétségbeesésé. A magyarság, kultúránk és népünk végnapjait éli, ha nem tud megújulni. Várom a bíztató szót, amely elhiteti velem, hogy megújul. Várom, aki reményt ad, hogy negyedfélmillió láp-életet élő magyar nem rothad meg önmagában, hogy levegőhöz jut. Igen, földhöz. Hogy átüti azt a réteget, mely ugyan belőle fakadt, de idegen testként tenyészik fölötte, sötétségbe fojtja, s melynek félő, hogy észrevétlenül egy nap mi is részei leszünk.

 

Illyés Gyula

<<
<
1
2
3
4
5
6
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98