Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1936 | Október

Jelentés az írói szabadság ügyében

Ha eddig bárhol, bármikor szó esett az írói szabadságról, az elmélkedők mindig úgy beszéltek, illetve írtak róla, mintha azt író és közönség egyaránt óhajtaná s csupán a felső hatalmak korlátozzák. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy minden hatalom egyszersmind kifejezője valamely közösségi akaratnak, meg hogy a közösség, amelyből a "közönség" adódik, soha és sehol nem homogén, hanem ellentétes szándékokkal is telített, már akkor is ráeszmélhetünk arra, hogy az írói szabadságról, pontosabban annak korlátjairól való ismereteink bővítésre szorulnak.

A hibásan leegyszerűsítő közfelfogás szerint az írói szabadság teljességének útjában az államhatalom áll, megfelelő szerveivel, legláthatóbban a cenzorral, amikor ilyent alkalmaz. Nálunk cenzor nincs, tehát e szervek: rendőr, ügyész, a bíró. A közfelfogás is tud a kiadói és szerkesztői cenzuráról, de csak annyit, hogy a kiadó, illetve szerkesztő vigyáz, nehogy az író műve beleütközzék a felülről ható tilalmakba.

A rendőr, az ügyész, a bíró, valamennyien törvényt és rendeletet hajtanak végre, legalább javarészben, és bizonyos joggyakorlat szerint járnak el. Végrehajtói tehát, végső elemzésben, az uralkodó közfelfogásnak is. Ha tehát az írói szabadságot korlátozó tényezőkből egy sorozatot állítunk össze, valahogy így: rendőr, ügyész, bíró, kiadó, szerkesztő, lektor, kritikus, közönség, - akkor mindenek előtt azzal kell számot vetnünk, hogy ez csupán sorozat és nem hatékonysági rangsor. A sorozat elemei egymásra hatnak s legalább is circulus vitiosus-szal állunk szemben. De úgy vélem, hogy ha vizsgálódásunkat a legfrissebb mára fordítjuk, alighanem ez lesz az eredmény: az írói szabadság ügye leginkább a közönségen bukik el.

A következőkben egyes példákkal akarom megmutatni, mi történik az olvasó látóhatárán kívül eső különféle területeken az írói szabadsággal. Példáimat az írói termelés legtágabb köréből szedem s ha kell, bohózat- és filmdarab sorsára is hivatkozom, sőt az irodalom köréből kilépve képreprodukciót és riportot is megemlítek, hogy megértessem magam s mert sohasem a konkrét eset a fontos, hanem amit az eset kifejez.

A filmcenzurát a mi szempontunkból a rendőrhatóságok közé sorozhatjuk. Ennek a cenzurának a műve, hogy épen mostanában a Modern Idők című Chaplin-filmet csak kihagyásokkal láthatjuk. Például a hamisítatlan film úgy kezdődik, hogy egy birkanyájat terelnek, a birkák egyszer csak eltünnek, illetve átalakulnak a gyárba vonuló munkásokká. A mi számunkra engedélyezett változatból a birkák kimaradtak.

Egy szociográfiai műben, mely egy magyar falu gazdasági és társadalmi viszonyait ismerteti, az ügyészi vádirat inkriminálta ezt a mondatot: "A nép úgy érzi, hogy elnyomják". Holott a mondat csupán referátum a nép belső lelkivilágáról. Az írói szabadság szempontjából még annak az esetleges állításnak is, hogy Ťa népet elnyomjákť, az egyetlen lehetséges korrektivuma: mutassa ki a kritika, hogy az író téved; írjon valaki más egy másik művet, mely legyen, ha tud, az előbbi mű sikeres cáfolata.

Az imént felhasznált példában nem írtam le a mű címét s írójának nevét. Az ezután következő példák egy részében is elhagyom a konkrét megjelöléseket. Ha már az írói szabadságról s annak hiányairól van szó, legyen e cikkem maga is tünet. Hadd dokumentálódjék, hogy az író irodalmi konfliktusainak ismertetése maga is káros lehet az íróra nézve. Erre is egy példa:

Egy írónak a szerkesztői cenzura változtatott a versén; az író közölte velem az esetet egy ugyancsak az írói szabadság kérdésével foglalkozó cikk számára. Az adatot felhasználtam, a vers néhány sorát idéztem eredeti s változtatott formájában, megnevezve írót és lapot. Ennek már tíz esztendeje. Az író azóta sem irhatott a tettes folyóiratba. Exkommunikáció alá esett, épen a napokban részesült kegyelemben. Érthető tehát a következő eset is:

Egy írónak van egy kötetre való tanulmánya az orosz regényirodalomról. Régebbi és mai regényekkel foglalkoznak e tanulmányok. Minden tanulmány megjelent egy-egy napilapban, vagy folyóiratban. Az író mégsem meri tanulmányait kötetben kiadni, holott volna a kötetre kiadója. Az egyes tanulmányok - mondja az író - külön-külön csak elcsúsztak, de együtt alighanem kellemetlen következményekkel járnának. "Természetesen, - magyarázza tovább az író, - a mai orosz regényről antibolsevista szellemben írtam, ez azonban nem elég.

 

A regények elismerő méltatásából szláv szimpátiát érezhetne ki, aki ilyesmit kiérezni óhajt - s ez az, ami a mai közfelfogás szerint nem engedhető meg." Ezt beszélte el az író mostani, legújabb, anyaggyüjtő körutam alkalmával. De alig hogy elbúcsúztam tőle, utánam sietett s nagyon megkért, nehogy kiirjam a nevét s a címet, melyet kötete kapna, ha megjelenéséről egyáltalában szó lehetne.

A hatóságok és a közönség közé iktatódik a kiadó és a szerkesztő. Ha nem is hatékonyságuk időrendjében, de valahogy helyzetileg. Mert elsősorban kiadótól és szerkesztőtől függ, hogy valamely mű nyomtatásban megjelenhessen s amikor a mű sorsáról a kiadó, illetve a szerkesztő dönt, figyelembe veszi a hatóságok tilalmait s a közönség kívánalmait.

 

Szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kiadónak még saját világszemlélete is van s példákkal lehetne igazolni, hogy a döntésben ennek is van szerepe s megtörtént már nem egyszer, hogy a kiadó elutasított valamely művet üzleti érdeke ellenére is, azért, mert véleménye szerint a mű hatása arra a kategóriára nézve, melyhez sajátmagát számítja, nem kedvező.

A kiadó és a szerkesztő, cenzurájának gyakorlása közben, nagyjából kétféleképen hibázhat. Először, ha oly mű megjelenésének állja útját a felső hatalmaktól való félelem miatt, amely mű ellen különben azoknak a hatalmaknak eszük ágában sem lenne kifogást emelni, szóval amikor a kelleténél jobban fél. Másodszor, ha túlságosan respektálja a közönség megbotránkozó és tiltakozó részének erejét és lehetőségeit, illetve ha a lehetséges megbotránkozásokkal szemben semmi kockázatot nem akar vállalni. Pedig tudni kell, hogy minden, ami új, minden, ami még nem volt, sőt minden, ami erővel teljes, mindig egyúttal megbotránkozást is kelt.

 

Még a legtürelmesebb időkben is jelentkezett ez a megbotránkozás, ha másképen nem, legalább úgy, hogy meglobogtatta valamely radikális megtorlás lehetőségét. Például Mikszáth Kálmán kölcsönadta Tisza Kálmánnak Dosztojevszkij Bűn és Bünhődését; Tisza Kálmán elolvasta a regényt s ezt írta a könyvre: "Vagy ezt a könyvet kellene elégetni, vagy minden eddigi mást".


Példa arra az esetre, amikor a kiadó felülről fél:

Egy regényt, amely jelentékeny irodalmi sikert aratott, megjelenése előtt több kiadó visszautasított. Az volt az aggály, hogy az író túlságosan rokonszenvesen írja le annak az utódállamnak a vezető népét, amelynek mai területén, régi Magyarországon, a történet játszódik. A mű végre is megjelent és senkinek eszébe sem jutott, hogy hazafiatlansággal vádolja meg az írót. Ellenben könyvét a szóbanforgó utódállam területéről kitiltották.

Példa arra, amikor a szerkesztő a közönségtől fél:

Egy rövidke tréfás karcolat a szórakozott tudósról szólt. A tudósnak el kellett utaznia; egy este bepakolt, elbúcsúzott a feleségétől s kitaxizott a pályaudvarra. De rosszkor, mert a vonat nem este, hanem reggel indult. Visszahajtatott tehát kis budai házához. Amikor az autóból kiszállt, megdöbbenve látta, hogy az emeleti ablakok világosak. "Alighogy kiteszem a lábam, máris betörők garázdálkodnak a lakásomban!" - így dohogott a tudós és rendőrért sietett. A rendőrrel együtt ment fel lakásába. Felesége nyitott neki ajtót. Betörőről szó sem volt, csupán azt felejtette el a tudós, hogy már egy esztendő óta nős. Ez a karcolat abban a lapban, ahová benyujtották, nem jelenhetett meg.

 

Még pedig nem is azért, mert a tudósok rossz néven vették volna, hanem azért, mert az olvasó két másodpercig - ott, ahol a tudós kiszáll az autóból és látja, hogy lakásának ablakai világosak - azt hihette volna, hogy valaki van az asszonynál, szóval házasságtörés történik épen. A szóbanforgó lap hangja, színe ugyanis hófehér s a szerkesztő fanyar mosollyal mentegetőzött: ŤKépes családi ország vagyunk, kérem, önnek fogalma sincs arról, mennyire kell vigyáznunk.ť

Hogy egy-két pillanatra házasságtörésre lehetne gondolni, már mint hogy az író ilyesmit műveltetne alakjaival, ez, ennek még a lehetősége is, sértheti némely olvasó érzékenységét. Az olvasó érzékenysége, - ez az, ami napjaink különleges termelvénye. Ez az érzékenység különös valami. Olyan ez, hogy még a szellőtől is meg tud sértődni. Ha pedig megsértődik, akkor munkába lép. Dohog, panaszkodik, vádol, telefonoz, levelet ír névvel és névtelenül, megtorlást, esetleg fővesztést követel. Ez az érzékenység sápadt, dúltarcú, fátyolos hangú és reszketeg mozdulatú. Ez az érzékenység közvetlenül gyűlöletből fakad, közvetve az állandó, kínzó szorongásból. Ennek az érzékenységnek az teszi a legrosszabb szolgálatot, aki kiengeszteli.

 

Mert kényszerű kiengesztelődés után az érzékenység esetleg lemond a levélírásról, lemond annak követeléséről, hogy az illető írónak örökre tiltsák meg az írást, - de akkor átalakul gyomorégéssé, vagy fejfájássá. Az érzékenyek diadalra jutásának következménye az is, hogy néha nincs is ilyen érzékenység, csupán heccet akar az olvasó, mert több előzményből megtanulta, hogy igenis csinálhat heccet, ha nem sajnálja a fáradságot.

Az általános neuropatiás érzékenység termeli ki a hivatásos megbotránkozókat. Ezek közt is van azután olyan, aki tulajdonképen nem is botránkozik meg, hanem érdemeket akar szerezni. A vallási megbotránkozó, hazafias felbuzduló készülő tettét legtöbbször bejelenti a felsőbbségének. A felsőbbség képviselője, ha intelligens ember, átlát a stréberen, de tehetetlen vele szemben.

 

A megbotránkozónak társadalomlélektani előnye van, a megbotránkozó pozitív erőt képvisel. Az értelmes ember gondolkodik s legföljebb érveivel próbálja valamely jószándékát megvalósítani, a megbotránkozó azonban szükség esetén - ha máskép nem kap elégtételt - revolverhez nyúl. Ez nem túlzás, mert íme a példa: Bettauert, a bécsi ponyvaírót, egy megbotránkozó lőtte agyon.

Néhány példa a megbotránkozó szerényebb tetteiből:

1. A rádióban valaki előadást tartott Paracelsusról. Ezt a különben igen rossz hasonlatot használta: Paracelsus az orvostudományok Lutherje volt. Nyomban jelentkeztek a megbotránkozók. Az ország nagyobb része katolikus, - mondták, - így a rádió előfizetőinek többsége is katolikus. "Nem tűrjük tehát, - fenyegetőztek, - hogy a rádió protestáns propagandát űzzön."

2. Karinthy Frigyes egy előadásában ezt kifejezést használta: "könytörlő papiros". A tettek mezejére léptek a megbotránkozók. Mert a könytörlő papiros elviselhetetlen kínnal emlékeztette őket egy másféle törlő papirosra. Annál is inkább, mert az előadásban - irodalmi persziflázsban - ezzel a kifejezéssel is illetett egy színdarabot: enyhe agyhajtó.

3. Szitnyai Zoltánnak egy novellája arról szól, hogy a falusi jegyzőnek Pestre kell utaznia, elhalt rokona temetésére. Mivel a helybeli földbirtokos is éppen Pestre készül, megkéri, hogy vigye magával az autóján. A földbirtokosnak nem tetszik ez a kívánság, de nyiltan elutasítani mégis rösteli, addig halogatja hát az indulást, újabb és újabb utasításokat adva a soffőrjének, míg a jegyző végre is elkésik a temetésről. Így a novella.

 

Mire valamelyik közigazgatási szaklap megbotránkozó cikket irt az íróról és művéről, mondván, hogy az író súlyosan megsértette a jegyzői kart, amikor úgy ábrázolt egy jegyzőt, hogy az tolakodó és szánalomra méltó figuraként esett áldozatául egy földbirtokos gőgjének. Mellékesen: a közigazgatási szaklapnak lehet lesujtó véleménye a Szitnyai novellájáról s véleményének - éppen az írói szabadság alapján - kifejezést is adhat, de az igazi írói szabadság légkörében ennyi azután elég is. De hát a lap persze hogy megtorlást követelt.

4. A Képes Krónikában megjelent egy novella, ezen a címen: A mester. A novellában a falusi tanító gombát szed. Már futott be a szerkesztőségbe a fölszisszenés: Hogyan lehet egy tanítóról olyasmit írni, hogy gombát szed? Sérelme ez a tanítói karnak.

Még egy külön példa, annak a megmutatására, amikor a szerkesztő megbotránkozást akar elhárítani s esetleg igaza is van:

Kolozsvári G. Emil egy novellát nyujtott be a Napkelethez; a novella egy kómikus figuráját Zamicseknének keresztelte el. A szerkesztő azt kívánta, hogy adjon a figurának más, lehetőleg magyar nevet. Ne mondják a magyar íróról, hogy amikor kómikus figurát szerepeltet, annak mindig, vagy legtöbbször, idegen, lehetőleg szláv, vagy német nevet ad.

A megbotránkozók lelki működését ábrázoló példákat a végtelenségig lehetne folytatni. A megbotránkozókról még csak ennyit: számuk mindjobban szaporodik, aktivitásuk napról-napra nő. A róluk való minden közlés - tehát most az enyém is - csak növeli a számukat és dagasztja a tettrekészségüket. Mert aki eddig még tehetetlenül fuldokolt indulataitól, az értesül róla, hogy indulatait ki is fejezheti, más ellen fordíthatja s hatékonnyá teheti.

 

Megtanulja, hogy mi mindenhez van joga és lehetősége. Először is az illetékesek tudomására hozhatja megbotránkozását, anélkül, hogy kellően leintenék, vagy bármiképen úgy bánnának el vele, ahogyan rosszindulatú és kultúraellenes egyénisége megérdemelné. Azután nagy kilátása van eredmény elérésére. Megfenyegeti a lapot, hogy ebben és ebben az esetben nem vásárolja többé - s a lap teljesíti kívánságát.

 

Kívánsága, illetve kívánságai pedig ezek és ilyenfélék: ilyen többé elő ne forduljon, (a gyermekolvasmányban ne merészelje még egyszer azt mondani a majom az embernek: Hát nem ismersz? Hiszen rokonok vagyunk! Hatvanezer évvel ezelőtt már egy tálból cseresznyéztünk); az az író egyáltalában ne írjon többé a lapba, azt az írót bocsássák el az állami, városi, vagy vállalati állásából, ha van neki ilyen; indítsanak az író ellen büntető eljárást (hol a rendőrség? hol az ügyész?), illetve majd ő is indít ellene kártérítési pert s lehetőleg még erkölcsi kártérítést is követel. Ime a példa: Egy napilap szerkesztőségébe beállított a családtag, egy köhécselő, szegény, öregasszonyka.

 

Már mint egyik leszármazottja a főhősnek, akiről a lapban megjelent riportregény szólt. Vidékről utazott fel s az iránt érdeklődött, hogy a közölt regény, melyet nem volt szerencséje elolvasni, kapható-e könyvalakban. Szeretné figyelmesen elolvasni, - mondta, - mert hátha be lehet perelni az író urat kártérítésre.

A megbotránkozás sikerlehetősége, ez korunk egyik legsajnálatosabb vívmánya. Egy példán azt is szemléltetem, hogy honnan jutottunk oda, ahol ma tartunk. Régi időbe, ötven évvel ezelőttibe, nyúlok vissza. Az akkori Borsszem Jankó címlapján egy rajz jelent meg, mely azt ábrázolta, hogy egy dombon, három akasztófán, lóg a három Majláth-gyilkos: Spanga, Berecz és Pitéli; a domb alatti úton ittas duhaj dülöngél és dalol, fokosával a három akasztófára mutatva.

 

A duhaj Tisza Kálmán, az akkori miniszterelnök. A kép szövege a dal, amit a miniszterelnök énekel: "Én is oda való, való, való vagyok, Ahol az a három csillag ragyog". Akadtak akkor is megbotránkozók, hiszen ez a típus a világ kezdetétől fogva való, meg is mutatták a lapot Tisza Kálmánnak, de ő még csak a fejét sem csóválta s nem volt hajlandó megtorlással élni.

 

És mostanában, legújabb korunkban, már jelentkeztek a fogorvosok, Fodor László színdarabja alkalmával; a tanárok, Marcel Pagnol Topáza után. A Topáz francia tanárról szól, de azért a tanároknak megvolt minden kilátásuk a sikerre, hiszen - Dreisernek az Amerikai Tragédia című regényéből filmet készítettek, azt nálunk is előadták s egy részt azzal az indokolással törültek, hogy sértő az amerikai bíróságokra nézve, holott Amerikában ezt a részt is lejátszották.

A megbotránkozók immár világuralomra jutottak. Mert nem csak nálunk, hanem szerte a világon mindenütt nagyjából ugyanez a helyzet, legföljebb fokozati különbségek vannak még. Mostanában tartott nálunk előadást De Monzie a francia irodalmi viszonyokról, illetve arról, hogy Franciaországban sincs írói szabadság, pedig Franciaország volt eddig az írói szabadság klasszikus hazája. De Monzie is hivatkozott André Gide-re, aki oly nyomasztónak látja a helyzetet, hogy három év óta nem ír. De ide iktatok egy konkrét példát is:

Egy Párizsban élő magyar ujságíró francia könyvet írt az 1914-ben történt szarajevói gyilkosságról. Könyvének értelme az lenne, hogy új megvilágításban tárgyalja az akkori eseményeket. A kiadó azzal az indokolással utasította el művét: Nem merem kiadni, mert a szereplők hozzátartozói közül egyesek bizonyára még ma is élnek s valamelyik kártérítési pert zúdít a nyakamba.

A megbotránkozókkal az írónak is számolnia kell és számol is velük. Hogy az ilyen alku mire vezet, ezt is egy példán mutatom meg. Molnár Ákos megírta a Tizenkét lépés című regényét. A regényben egy nős középiskolai tanárnak viszonya van a cselédjével. Ez a viszony a regényben tárgyalt lelki konfliktus alapja, a cselekményből nem volt kihagyható. Az író, hogy témáját megirhassa, a történet színteréül Berlint választotta, olyan miliőt választott tehát, amelyet a budapestinél kevésbé ismer. Ez által - az iró saját beismerése szerint - a regény sokat vesztett az értékéből.

Így jár, aki a kelleténél nagyobb mértékben alkalmazkodik, bár külső kényszer folytán. De most a lehetséges legnagyobb mérvű alkalmazkodásra is hozok fel egy példát:

Van egy amerikai hetilap, címe: The American Weekly. Ez a lap huszonöt napilapnak a közös vasárnapi melléklete. Ötmillió példányban jelenik meg. Ez a példányszám olyan üzleti siker, hogy vizsgálódásra késztet. Fölmerül a kérdés, mi az ilyen nagy üzleti siker nyitja. Mi az, milyen valami az, amit ily nagy mértékben igényel a közönség? Van-e a külső sikermeghatározó tényezőkön felül - tehát azon felül, hogy nagy vállalatok egyszerűen ezt adják a közönségüknek - az American Weeklynek valami olyan belső tulajdonsága is, aminek az a kedveltségét köszönheti?

A lap színes címképpel jelenik meg. Nos, ez a címkép olyan, hogy hozzá képest az Elida-plakát valóságos Rembrandt-reprodukció. Belül a lap szöveget hoz és képeket. A szöveg irodalmi és zsurnalisztikai, a képek fotografiák és rajzok. Ismertetek egy közleményt, hogy a lapot jellemezzem.

A közlemény budapesti vonatkozású, holmi színes riport, szól pedig a tolvaj kutyáról. Ez a kutya a világ első olyan kutyája, amelyik rendszeresen űzi a lopást. Hívják pedig Baby-nek. Baby egy magyar úriembernek, bizonyos Valentin nevűnek a tulajdona volt s gazdájával együtt Párizsban élt. Itt, Párizsban, kezdte meg bűnügyi karrierjét. Még pedig úgy, hogy Párizsban kutyakiállítást rendeztek s erre Baby a saját ötletéből magányosan elment.

 

Egyenesen befutott a nagyterembe, ott egy emelvényen ki voltak rakva a kiállítási érmek, Baby felrohant az emelvényre, a nagy aranyérmet elragadta s hazarohant vele. Babynek ebből a cselekedetéből s az azt követő tolvajlásaiból botrányok keletkeztek, mire Valentin úr jónak látta, hogy a kutyával együtt hazamenjen Budapestre. Budapesten a kutya tovább lopott.

 

Kávéházban, étteremben, ruhatárakban és üzletekben lopott és mindig csak értékes tárgyakat, például aranyórát, vagy retikült pénztárcával. A szöveg képekkel van tarkítva. Egy kép Babyt ábrázolja, afféle termetes, jóképű doberman. A másik kép fotográfia, egy szép nőt ábrázol: Lucy Brody, a hírneves magyar színművésznő, akinek kepjét Baby ellopta. A harmadik kép ugyancsak szép nő: Margot Bodo, a hírneves magyar táncosnő, akinek boáját Baby ellopta.

A lopások miatt Baby végre is a bíróság elé került. A bíró azonban nem talált a magyar büntetőtörvénykönyvben paragrafust, melynek alapján kutyát lopás miatt el lehet ítélni. Kénytelen volt tehát Babyt fölmenteni. Jelen volt azonban a tárgyaláson egy Dr. Bela Fabian nevű hírneves magyar ügyvéd, aki megsajnálta Babyt és kijelentette, hogy: Ez a kutya alapjában véve nem rosszlelkű, csupán rosszul van nevelve. (Ilyent is csak kutyáról lehet mondani, mert ha emberi tolvajról mondanák, a gazdagok ezen ugyancsak megbotránkoznának!) Dr. Bela Fabian Babyt magához vette, hogy megjavítsa. Vége.

Ez a cikk jellemzi az American Weeklyt, az abban folyó zsurnalisztikát és irodalmat egyaránt. És ha most újra fölvetjük a kérdést, hogy mi az üzleti siker titka, mitől vásárolnak valamit ötmillió példányszámban, egyszerű eszünk szerint hajlandók vagyunk a következő megállapítást tenni: Feltétlen hódolat az emberi butaság előtt.

 

A kiadó azonban mást mond, legalább is másképen fejezi ki magát: Nem szabad megbántani az emberek érzékenységét; a lapot oly közleményekből kell összeállítani, amelyeken senki meg nem botránkozhatik, amelyek nem bántják meg különösen a vallási, a faji, az erkölcsi és hivatásbeli érzékenységet, de még vagy ezerfélét. (Az értelmes emberek érzékenysége, - ez elhanyagolható mennyiség!)

Sikeres kiadók és szerkesztők valóságos tudománnyá fejlesztették az érzékenységtant. Olyan körültekintőek, olyan ötleteik vannak, hogy az egyszerű ember csak bámulhatja őket. Például:

Az egyik képes hetilapunk a közelmultban dijnyertes atléták képeit közölte. Igen ám, de egy atlétának a trikójára rá volt hímezve a magyar nemzeti címer. A szóbanforgó képeslapot pedig az utódállamokban is árusítják. Nos, a kiadó levakartatta a kliséről a nemzeti címert, nehogy az sértse a sérülékenyek érzékenységét. Ugyanez a lap novellát vásárol. A novella címe: A derék kozmetikus. Aggódó kérdés: Nincs-e benne valami, ami sértő a kozmetikusokra?

Egyáltalában nem fogytam ki a példákból. De közlésüket most abbahagyom. Talán ennyi példa is megmutatja, hogy a külső akadályok s a belső szorongások atmoszférájában élünk és működünk. Különféle konkluziók lehetségesek. Azt is mondhatná valaki: harcolni kell. Mindenféle hatalom túltengése s mindenféle érzékenység az író szempontjából arra való, hogy azt igenis sértse meg! Sajnos, ez csak felbuzdulás lehet, a gyakorlatban azonban, úgy látszik, elkerülhetetlen az alkalmazkodás. Csak ennyiről lehet szó: többé, vagy kevésbé.

 

Megjegyzem azonban, hogy az atmoszféra egyre sűrűsödik, az alkalmazkodás egyre nehezebb, viszont egyre nagyobb mérveket is ölt. Már egészen közelről ragyog felénk az eszményi cél, amelyhez eljutunk: az American Weekly irodalmi és zsurnalisztikai nívója. Sőt, úgy látom, hogy az egészséges, friss erőtől duzzadók, az életrevalók, már el is érték a célt, csupán a lomhák, a nyavalyások, a betegesen megátalkodottak, mondhatnám, a tehetségtelenek azok, néhányan, akik - lemaradtak.

 

Nagy Lajos

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Rövidhullámú rádió a háborúban Rövidhullámú rádió a háborúban
Az egész világon körülbelül 80 ezer rövidhullámú rádióamatőr...
Tűz a víz alatt Tűz a víz alatt
A buvár ruháján elhelyezik az autogénlánghoz szolgáló oxigéntartályt,...
Kis gazda rovat
Ennek a néha pusztitón fellépő bajnak különféle okai lehetnek....
Egy kis démonologia
Van a nőknek egy érdekes fajtája, amelyről azt mondják, hogy...
800.000 hektoliter bor szesszé való párolását tervezi a kormány
A magyar szőlősgazdák egyik legsürgetőbb kivánsága az, hogy miután a...
Tizenegymilliós kölcsön felvételéről tárgyal két pestkörnyéki város Tizenegymilliós kölcsön felvételéről tárgyal két pestkörnyéki...
Budapest környékének két nagy városa jelentős fordulat előtt áll!...
A nők keresete a háboruban A nők keresete a háboruban
A munkanélküliség elleni küzdelemre alakult egyesületben tanácskozást...
Külföldre „szipkázzák” a szakmunkások legjavát Külföldre „szipkázzák” a szakmunkások legjavát
Ipari szakmunkásainknak jó hírük van külföldön. Szívesen alkalmazzák...
Egyszerű formaldehyd-fertőtlenító eljárás Egyszerű formaldehyd-fertőtlenító eljárás
A közegészség javulásának egyik leghatásosabb eszköze a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98