Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1937 | Január

Hol az én életem?

Kaffka Margit emlékezete

Kaffka Margit tizennyolc éve halt meg. A legrosszabbkor! - mondja Schöpflin Aladár, Kaffka Margit leghívebb és legbizalmasabb barátja. Én, mikor Kaffka Margit életéről és műveiről kezdek írni, ezt a barátot, ezt a tanut idézem elsőnek; az ő szavainak hitelével szeretném megmutatni, hogy ki volt Kaffka Margit nekünk és az egész magyar irodalomnak.

"A sirját a farkasréti temetőben rég benőtte volna a dudva, ha nemes barátnői kéz nem ültetne rá virágot. Könyveinek nagyobb része eltűnt a könyvpiacról, s csak nehezen tudja megszerezni, antikváriusok útján, az érdeklődő. Mi néhányan, akik mint írót becsültük és mint embert szerettük, emlegetjük gyakran, az iskolai könyvekben néhány rideg szót tanulnak róla gyermekeink - egyébként mintha sohasem lett volna. Egy keserű élet keserű utóhangja, ha Kaffka Margitról megemlékezünk.

Úgy érzem, Kaffka Margit iránt hálátlanok vagyunk mi mind, akik közel álltunk hozzá, s az egész nemzedék, mely elmulasztotta, hogy közel állhasson hozzá. Kellett volna valamit csinálni, legalább emlékének fenntartásáért. Az az érzésem, hogy a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot. Ma sincs tiszta tudatában annak, hogy mit nyert életével és mit veszített halálával!"

Nyolc évvel ezelőtt írta ezt Schöpflin Aladár, de azóta se történt semmi és még az a kéz is elporladt már, mely eddig sirját ápolta. Egy hosszabb tanulmány jelent meg róla Radnóti Miklóstól, újabban egy társaság is alakult nevében, - de éppúgy nem olvassák, éppúgy nem ismerik s mind kevesebb lesz élő barátainak száma is, akik legalább életének emlékét ápolják.

Én nem ismertem Kaffka Margitot, s ezt fájdalmas veszteségnek érzem. Itt éltem egy városban vele, talán mentem mellette az utcán, s nem ismertem meg. Tanuja lehettem volna különös életének, küzködő, kapkodó, mindent hívő és mindent megostromló szenvedélyes életének, de szomjas délutánjaimon semmi sem hívott, nem tudtam, milyen lehetőség fut előttem, s most már sohasem fogom utólérni.

 

De nemcsak én vagyok így, hányan tudjuk mi asszonyok, írónők pótolhatatlan veszteségünknek, hogy nem ismerhettük őt. Gyulai Márta Kaffkáról írt cikkét is így kezdi: sohasem ismertem őt! Mert igaz ugyan, hogy a megmaradás számára csak a mű fontos, de mégis, mást jelent nekünk az a mű, ahol az alkotó egyénisége, személyes varázsa áll a betűk mögött, mint az olyan, ahol az alkotó arcát még elképzelni sem tudjuk.

Míg írok, előttem áll Kaffka Margit arcképe, s amit műveiből nem tudtam maradék nélkül megfejteni, ebből az arcképből igyekszem kifürkészni. Ferdén illesztett szemei úgy néznek a világba, mint két fényes ablak. Meleg, kedves szürke őzszemei voltak, mondják, akik ismerték, de ezek a szemek itt kíváncsian, ijedten és elbűvölten néznek valahová, a falakon túl. Mily különös, hogy a fényképezőlencse éppen ilyen pillanatban tudta őt megrögzíteni, amikor tekintete annyi mindent elárul és megmutat magából!

 

Az az érzésem, míg szemeit kérdezgetem, hogy evvel a tekintettel nézhetett szembe üldözőjével; mindennel, ami félelmes és gyönyörű egyszerre, amitől futni kellene és mégis, alázatosan el kell vállalni. Különös, felrebbent pillantása olyan, mintha valószínűtlen magányában valami csodával nézne szembe, talán azt mondják neki: nem földi asszony ő! Sellőként, tapadós-selymes vízben, síkos hinárok közt kell haltesttel élnie, mert ez az út és parancs a boldogságért!

 

Tudom, soha semmitől sem menekült, mert félénkségében is hősies volt és mint minden alkotó, kíváncsi. Kétoldalt arcára hulló hajából látom, hogy mélységesen rejtőzködő természet, keskeny, összezárt ajkain szemérem és okosság világít minden titokzatosság nélkül, s a vékony szögletekben mintha egy csipet malicia is rejtőzködne. Amit a szemek tagadnak, ajkairól a realitás árulkodik, a földi életet szerette - de fényes félholdban úszó fátyolos szemeiből tudom, hogy hiába szerette!

 

Boldog akart lenni, de - tán utolsó hónapjait leszámítva sohasem volt boldog. Hogy is lehetett volna annyi véglettel véges szívében? Kétféle fajtából lett, s akik az életben békével elválhattak egymástól, az ő testébe zártan elbonthatatlanul harcoltak egymással. Ő maga mondja: "az előttem járt okoknak nehéz bonyodalmait, bensőmnek folytonos küzködő kettősségét érzem, kétféle örökség tusáját, - ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története." Nem akart vidéki asszony lenni, kicsi gondokban, férfi rabságban felőrlődő asszony, távol élettől és irodalomtól! Csodálta a merészeket, a szabad, szélsőséges, mindenre-bátor fővárosi modern szellemeket.

 

De köztük is idegen volt, félszeg és riadt, eltagadott úri lénye tiltakozott modor és szituáció ellen, a gyenge gyomor csökönyösségével. Művelt szeretett volna lenni, de erejének nagyrészét külvárosi gyermekek tanítására pazarolta, ezért naiv áhítattal figyelt mindenre, amiből tanulhat, férfiköltőkre, akiket mind műveltebbnek s különbnek tudott magánál. Ő maga biztos ösztönnel s megvesztegethetetlenül okos volt - de ugyanakkor gyermekien naív s jóhiszeműségében hihetetlenül hiszékeny.

 

Füst Milán jegyezte fel ezt a jellemző és megható epizódot: Egy közös barátjuknak azt mondta egyszer Kaffka, mily rendkívüli hatást tett rá az illetőnek egy megjegyzése. Hogy több éjszakán át töprengett rajta... S mi volt ez a megjegyzés? - kérdezték tőle. - Az, hogy mi a hitetlenség korát éljük ma! - válaszolta Kaffka, s hálásan szorította meg a barát kezét. Vajjon igazán tőlünk kellett e frázissá vált axiómát megismernie?" - tűnődik Füst Milán.

Barátok, ismerősök és mindenki kortársnak emlékei egyforma arcot rajzolnak róla: egy hiszékeny, lelkes, bizakodó s bárkinek védtelenül kiszolgáltatott ember arcát. Általában olyan emlékeinkre szoktunk büszkék lenni, melyekben mások eszén túljáró, fölényes szerep jutott nekünk. De ha nem rólunk van szó, a póruljárt jóság és kigúnyolt becsületesség nagyobb érték minden hetyke diadalnál. Kaffka biztosan szégyelte naív hiszékenységét és szívesen látta magát kiábrándult bölcsnek, ki lenéző fölénnyel szemléli a gyerekes világot.

 

Pedig a társadalmi élet ügyes vetélkedői közt legtöbbször ő volt a vesztes fél, könyveit lapozva is minduntalan rátalálunk megaláztatásának sebeire. De ahogy óvatos körültekintés nélkül, a tiszta ember ártatlan jóhiszeműségével odaadta magát minden megalázásnak, éppen ebben van jellemének földi hiúságokat megszégyenítő szépsége. Míg ember volt, ő is szenvedett a hiúság bűneitől, hány olyan esetet emlegetnek róla a szeretet megindult melegével, amiért ő megbántottan neheztelne.

 

Lányi Sarolta, mint fiatal költőnő, s Kaffka lelkes tisztelője, elmondta egyszer neki, hogy iskoláslány korában hogyan járt társnőivel titkon Kaffka Margit után az utcán, hogy csodálták őt, a nagy írónőt, s híres asszonyt - s mennyire elképedtek, mikor mögötte lépegetve egyszer csak észrevették, hogy Kaffkának - lyukad a cipőtalpa. Mondják, Kaffkát megalázta ez az elbeszélés, nem értette ki belőle a megilletődött gyöngédséget. Hiszen ő szép és fölényes akart lenni, nem szánalmas.

 

De sohsem voltak női sikerei, hiába vágyott rájuk. Egy rossz szerelem érzelmeit sértő és érzékenységét letipró hatalmával küzdött évekig, s a csalódások kevéske önbizalmát is elvették, még az alkotáshoz szükséges önbecsülés is megingott benne. Míg belülről szép, elegáns és mondain asszonynak szerette hinni magát, a valóságban legtöbbször megfeledkezett külsejéről. Gyűrött ruhákban járt, kócosan, a hajszoltak elhanyagoltságával - de amikor ráébredt mulasztásaira, sietős izgalmában ellenkező végletbe esett, s feltűnő, estélyi selymekben jelent meg a nappali utcán, s kávéházban.

 

Aki a bonyolult női lelkeknek oly biztos ismerője volt, a maga élete számára semmi vezérlő ösztönt sem kapott a sorstól. Olyan akart lenni, mint a többi asszony, a hétköznapian szépek és boldogok, de ügyetlen volt szépséghez és boldogsághoz egyaránt. Megijedt a magánytól, mely mindenkitől elválasztja és megkülönbözteti, mégis a magány volt utolsó menedéke és csigaháza, hol a kegyetlen világ elől védelmet talált.

Én - egy-egy nyillaló perc, mint fénysejtés béna idegre ha rámhat,
Tudom: elevenig soha, sohsem ér.
Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

Egész nap kenyér után futkosott, kicsi gyermekét egyedül nevelte s közben krajcáros gondok nyomorították. "Olyan kedvezőtlen belső és külső viszonyok között csak zsenialitás tud annyit és olyan kitűnőt alkotni, mint Kaffka, példátlan munkabírás volt benne - írja róla Schöpflin Aladár.

Így próbálom emlékekből, tört darabokból összeilleszteni s újraidézni Kaffka Margit emberi alakját. Nem akarok idealizálni, olyannak szeretném megrajzolni őt, amilyen valójában volt, - de míg így kegyeletlen analizálással nyúlok érzékeny titkaihoz, szégyennel érzem az élők öntelt szerénytelenségét, oktalan fölényét, mert jaj a halott kényszerű mozdulatlanságban eltűri nekünk, hogy tágyként és illetlenül érinthessük. Óh tudom, haszontalan és szemérmetlen dolog ez, a halott elmúlt életét kutatni!

 

Hiú dolog és álnok is, - az élők leereszkedő gőgjével perceket adunk neki éveinkből, morzsákat a dús asztalról, s míg élményt zsarolunk emlékétől, meghatódva gondolunk nagylelkűségünkre, hogy íme: halhatatlanságot adtunk neki! De a holt nem törődik velünk, mit számítanak előtte hiú szavak a keserű halálban! Mit adhatnánk neki mi, boldog élők, neki, aki már mindent elvesztett, s mert túlzuhant mindenen, bölcs kiábrándultsággal nézheti csak tetszelgő lelkesedésünk, titkait fürkésző és titkait félreértő kíváncsiságunk.

De Kaffka Margit nemcsak ember volt, hanem költő elsősorban. S mikor még életében elvállalta a kitakaródzó költő megszégyenült sorsát, egyúttal az utókor titkait bontó kíváncsiságába is bele kellett törődnie. Nem érte, nem az ő öröméért idézem őt az élőknek. A halott pihenni akar, s fáj neki az élők zaklatása. De a halott költő olyan, mint Jézus, ki még a halál után is elosztja magát. A költő mindig áldozat, életében magát az életet mulasztja el az alkotás parancsa miatt, s holtában békéjét áldozza az élőkért.

 

A költő gyötrelmesen szemérmes lény s arra ítéltetett, hogy titkai, balsikerei, szégyenei és fájdalmai még a halállal se múljanak el fölötte. Amit homokkal és tengerrel rejtett volna el, a titok sebeit gyógyulhatatlanul újra és újra feltépik az egymás sarkába lépő generációk. Világosság fényeskedik neki immár reménytelenül, hiába hitte:

..."egyideig sötétben lehetnék szégyentelenül egyedül.
Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!

Kaffka még meghalni is csak azért akar, hogy elrejtőzhessen, megalázott szenvedéseiben hiába fest szép álmokat magának, a menekülés ösztöne a föld alá kergetné:

Óh lehet nekem e világba még örömem!...
El fogok egyszer menni a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!
És emberek a javából mondják: bizni lehet baráti kezemben!...
Haj, világ, - drága világ!...
- Egy gödröt ásni, - beléfeküdni - és magamra szórni a földet!


Kaffka legszebb verseit szabadversben írta, a szabad versben lelt igazán magára. Szabadverseket leggyakrabban nők írnak, s ez talán nem vélelten. A női lírikusok túlsoká érlelődtek az időben, sok század tilalma és fegyelme fojtotta torkukba a panaszt. S mikor végre megszólalhatnak, csak lihegni tudnak, s tördelten dadogni; mert az ajkukra toluló szavak oly heves áradással szakadnak elő, oly sok kimondatlan szó tolakszik lelkükből a fény felé, hogy nincs idejük kimondani valamennyit. A női lírikus sietségben csak jelez, részeket villogtat, s abbahagyja a következő rész türelmetlen követelődzése miatt.

 

Minthogy teljesen ki van szolgáltatva az ihletnek, mely a tűnő csoda varázsával jön s megy, kénye szerint, és sugalma sem emlékezettel, sem a verstechnika tudatos fogóival vissza nem tartható - a női líra majdnem soha nem nyugodt szemlélődés. Kapkodó lihegő félelem hajszolja a zsúfolt szavakat, hogy az elérkezett pillanatban gyorsan fussanak - mert talán nem lesz idő mindent elmondani! talán éppen a legfontosabbat nem lesz idő elmondani!

 

Ezért tudják a nők legkönnyebben szabadversben kifejezni magukat, ez a forma megengedi nekik az eltorlaszolt áradás teljes tombolását, nem kell a "mívesség" gyönyörködtető s időpocsékoló munkájára áldozniok türelmüket. Ezért szólnak úgy, mint aki futva érkezett a fontos üzenettel, izgalmuknak ritmusa helyettesíti a technikai ritmust, lelki feszültségük szorítja egybe s teszi feszültté formai nyügöt viselni nem bíró szavaikat. (Természetesen a jó költőnőkről beszélek, a kevés igazi elhivatottakról, s nem arról a fajtáról, mely szintén szívesen fejezi ki magát szabadversben, a könnyű, korlátlan s fáradtság nélküli fecsegés kedvéért.)

 

Ha a régebbi asszonylírikusokat nézem Petrőczi Kata Szidóniától, Újfalvi Krisztinától Ferenczy Terézig és Czóbel Minkáig, - különböző korok divatjain, stílusain és szokástörvényén is lázadva tör keresztül a női líra megnyilatkozásának egyetlen lehetséges formája: a könnyek sűrűségével ömlő panasz, izgatottan, sikolyszerűen, - s laza, a természetes beszédet utánzó szakadozott sorokban. Szabadversben, már akkor is, mikor a szabadvers lehetősége még fel sem volt fedezve.

 

De hány asszonynak kellett kínlódni, próbálkozni és letörni, míg egynek végre sikerült dermedt ajkából kitaszítani az égető, fontos, mindent megoldó szót! Ha nézem ezt a sort, a generációk egymás mögé sorakozó asszonyait, úgy érzem, jobban rokonok ők, mintha egyvérből fakadtak volna. Egy faj titkos vágya a tökéletes utódért nem oly makacs és végzetszerű, mint a költőnők egymásnak sikoltott üzenete a századokon át a küldetéses mondanivaló megszületéséért.

A női líra sajátságai elsősorban vonatkoznak Kaffka Margitra, ő az, aki először tudta megfogalmazni a küldetéses szavakat, e lihegő, félelemmel hajszolt szavakat. "A szavak, képek oly lázasan tolulnak belőle, hogy nem tud rendet tartani köztük, fulladtan, egymás hegyén-hátán, kapkodó drámaiságban, az élet forró összevisszaságában jönnek belőle képek, mint a kiömlő vér" írja róla Komlós Aladár. Küldetéses író volt, de túlkorán, legszebb szavainak nyílása idején kellett meghalnia.

 

Túlsok erőt s időt vesztett a harccal, a kereséssel, az indulást béklyózó bénasággal. Gyötrelmes küzdelme a hangért, az igazi szóért, megrázó vallomása a léleknek, mégis sokszor jellemzi a küzdelem s ritkábban a győzelem. Ezért nehéz megmutatni őt idézetben, nem tud szépen ötvözött sorokban felcsillogni, áradásának intenzitását és feszültségét csak egész lírája demonstrálja, s nehéz olyan sort találni, mely lényegét jellemezni tudná. (Prózai írásaival, regényeivel, melyek övrjének nagyobb, s talán jelentősebb részei, külön írásban fogok foglalkozni.)

Kaffka Margit helyettünk, minden nő helyett beszélt. A férfiak szabad világától századokon át elzárt nők szenvedéséről, a bölcsőhöz, ágyhoz és rabsághoz láncolt asszonyokéról. Radnóti Miklós írja tanulmányában: a mi kultúránk tagadhatatlanul férfi-kultúra. Kaffka tudatosan szembeszáll ezzel, fellázad ellene. És mert művész, művészetével lázad. "De hogyan lázad, milyen sikolyokkal! "Mit ér akkor a maguk törvénye, irkafirkája, tanusága?

 

Ha maguk is egyetértenek azzal... mert férfi mind... az Isten is... az az Isten az égben!" De segíteni még a képzelet sem tud, Kaffka így ír Ady Endrének: "Vagy nemem prófétája legyek és lelkiismerete és példázzam és írjam a fojtott és örök lázadást a férfiisten világa ellen? Csakhogy asszonyistent magam sem képzelek és nem vállalok..."


A női líra mondanivalójában, lényegében más, mint a férfié, minthogy a lelke is más. De az irodalomban a férfi rajzolta meg a nő képét is, s a nők, elfogadva a férfiszempontokat, legtöbbnyire nem magukról vallottak, hanem az előírt irodalmi-nőt másolták tovább. De a férfi nem tudhat többet a nőről, mint amennyit a művészet egy tőle legtávolabb eső lényből is képes megvilágítani. A női lírának hivatása úgy mutatni meg magát, ahogy csak ő tudja: belülről, ekkor lesz művészete emberi, és közös mindenkié. Kaffka sohasem majmolta a férfi-bánatot s célokat, olyan lírikus volt, aki a maga lelkének élményeiből merített. És ő volt az első asszony, akit a férfiköltők a művészetben egyenrangú bajtársként maguk közé elfogadtak.

Másképpen gondolkozott, mint a férfiak, s ezt még alkotásának módszerében sem tagadja meg. A férfiművész tudatos technikája helyett ő az ösztönök csodálatos tudásával alkotott. Talán nem volt elég művelt és elég fegyelmezett, hogy elméleti okoknak elhigyje: a nyelvnek, formának milyen törvényeit, milyen fogásait és szoros medreit kell elvállalnia a költőnek. Mégis célt ért ösztönből, mélyről kígyózó utakon oldotta meg problémáit.

 

Sötétben dolgozott, vakon tapintó érzékszervek bonyolult tudományával, s az öntudatlan lélek mélyeiből merített, villámgyorsan akadva a lényegesre, a gombostűnyi rejtett helyre, ahol legjobban fáj. Milyen váratlan asszociációkra képes benne ez a vak ösztön, milyen friss, járatlan útról nyilt hirtelen kilátásra! Milyen meglepő színeket tud fellobbantani, a nyelvnek, szavaknak milyen szokatlan komplikációit! S mert ösztönlény: hevesen ragaszkodik a valósághoz, az anyaghoz, mely megnyilatkozásának vezetékeit táplálja.

A szabadvers legfontosabb kifejezési eszköze volt, de Kaffka írt formai verseket is. Fiatalkori versei ilyenek, mikor még nem ismerte se határait, se önmagát. A fiatal Kaffka hatások varázslatában állt. Nem mondhatjuk, mint más költőnél, hogy még nem szabadult fel alóluk, - hiszen lázasan, lelkesedve, semmi fáradságot sem kimélve kereste, tanulmányozta ezeket a hatásokat. Tudatosan utánzott, azt képzelve, hogy így sikerül végre érdekes, modern költővé válnia.

 

De az eltökélt szándékban elhullva az ösztön ereje s az igazi feszítő erőé, ezekben a versekben elárulódik a női líra anyagának puhasága, szétomlási hajlama. Hiába töri ritmusba s díszíti szabályszerű rímmel, a versnek gyakran hiányoznak a csontjai. A forma, mint keret, nem szorítja kemény egységbe, ellenkezőleg, darabokra választja s szétejti. A női líra sajátságos holdudvarai áthullámzanak vibráló mellékzöngéikkel a legkeményebb kereten is. És Kaffka nem is volt igazán tanulékony. Nem tudta, mit szeressen?

 

Nem tudta, kit szeressen? hogy komolyan vegyék, hogy a csodált férfiköltők maguk közé befogadják. Kaffka egyforma kedvvel, ambicióval és büszkeséggel utánozta kora modern nagyságait: Farkas Imrét, Szabolcska Mihályt és - Ady Endrét. De milyen rossz sors vár éppen azokra a művekre, melyek újkorukban oly meglepően újak! Ami tegnap még forradalmian s merészen új volt, s legmodernebb, az a legelkopottabb ma! Semmi sem lesz oly hamar ósdi, mint ami jelenében a legdivatosabb volt. A modernségből gyakran csak a modorosság marad meg, friss ízét elvesztve, élvezhetetlenül.

 

Lehet ugyan, hogy ez csak a következő generáció csömöre és türelmetlensége. Száz év mulva archeikus patinájával még a modorosság is széppé nemesülhet. De a művész modora akkor is csak tarisznya: ha hoz benne valamit, talán megmenti a tarisznyát is! Kaffka hiába epedt a műveltség imponáló fegyverzetéért, szenvedélyes fájdalmainak ereje úgysem tudott észre s hideg okokra hallgatni. Vannak szalon-versei, népiesek, dekadensek - de amikor levet hatást és modort, a szabadversének zakatoló, fulladt szívhangjait hallatja, egyszerre királyi magasságba nő önmaga fölé.

Élete utolsó éveiben mégis visszatért a kötött formához. Mert minden ösztönös és tudatalatti rétegeiből alkotó művésznek örök fájdalmas vágya, hogy ne csak sötétben, hanem az értelem éles világításában is tudjon alkotni. A művészkedés világossága s éber öntudata utáni szomjúság ez, mely nem akar mindig bódult és engedelmes eszköze lenni a vak sugallatnak. De formaváltoztatásának mélyebb oka is van, verse megváltozott, mert megváltozott ő maga is: boldog lett. S ezeket a boldog verseket már nem lehetett a szabadvers tördelt, szót-szóra halmozó, jajgató soraival elmondani.

 

Halála előtti rövid hónapokban Kaffkát az ismeretlen boldogság símogatása éneklésre csalja. Mert Kaffka egész életében sohasem énekelt, csak késői szerelme ámult örömében. De most már azt is tudta, hogy a legtudatosabb művész sem két részletben oldja meg forma és mondanivaló problémáit; már nem farag, s méricsél. az élmény s forma egyszerre, azonos anyagként bomlik elő, a rímek és ritmusok egyszerűek. Valami balladai lejtés nemes hullámverése zeng bennük, s a boldog gyökerekről hírt hozó hálás levelek nyugalmas harmóniája:

Én reggeli harangszóm
szép napos délutánom,
szelíd esteli lámpám,
sűrű csillagos éjem.
Ó éjem, égem, kékem,
te kedves kedvességem!
csobogó teli korsóm,
friss hajnali harangszóm,
csendes nyugalmas álmom,
napfényes délutánom!
Apám vagy és fiam vagy,
a mátkám és a bátyám,
kicsiny fészkes madárkám.
Te édes kedves társam,
miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

Késői boldogság, s mily tragikusan rövid boldogság! Hálásan ujjongó arcába alig ragyogott melege, babonás sejtésének már felelt is a sötét sors: Kaffka megint szabadversben jajdul fel: Záporos folytonos levél, háborúba küldött levél!

Jaj, milliónyi közös nyomorból ki sem látszik a tiéd szerelmem.
Jaj, milliónyi asszonyi kín közt ki sem ösmerszik asszonyodé...

Pedig már kevés ideje volt, mily szívszorítóan kevés a boldogságra! Míg szorongó lelke a háború szörnyű markába került, férjére figyelt csillapíthatatlan rettegéssel, a halál alattomosan az ő háta mögé állt. A viszontlátás öröme még bevilágítja rövid villámfényével, de a sors. mely megjelölte őt, megragadta, s újra eleresztette, a sors váratlan s hirtelen véget vet minden vívódásnak. A spanyol járvány kettős áldozattal zárja le a szelíden megnyílt jövőt, Kaffka Margit harmincnyolcéves korában, gyermekével együtt meghal.

Fészkét elrombolta a vihar, még tört darabjait is szerterepítette. Senkije se maradt, se családja, se híre, se olvasója.

 

Török Sophie

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Szent-Györgyi professzor felajánlotta Nobel-érmét Szent-Györgyi professzor felajánlotta Nobel-érmét
Szent-Györgyi professzor a finneknek ajánlotta fel Nobel-érmét....
A Queen Mary nem tudta elhódítani a Normandietól az Óceán kék szalagját A Queen Mary nem tudta elhódítani a Normandietól az Óceán kék...
A Queen Mary, a világ legnagyobb óceánjárója hétfőn délután 3 óra 9...
Csavargók világkongresszusa Csavargók világkongresszusa
Olvastam a lapokban, hogy Stuttgartban megtartották a csavargók...
Maga aknájától felrobbant orosz hadihajó Maga aknájától felrobbant orosz hadihajó
A tenger mélyén elhelyezendő robbanó aknák lerakásával foglalkozott...
Eltünt éjszaksarki expediczió Eltünt éjszaksarki expediczió
Négy éve múlt most, hogy a norvég tudományos világ egyik ismert...
A cseh-tótok Temesvármegyében A cseh-tótok Temesvármegyében
Cseh-tót agitátorok járták be Trencsérvármegyét, hogy eltérítsék a...
Baromfikivitelünk az elmult évben 33 százalékkal multa felül a vas- és gépipari exportunkat Baromfikivitelünk az elmult évben 33 százalékkal multa felül a vas-...
Az 1927. évi külkereskedelmi mérleg első adatai a napokban kerültek...
A vérmedve fia A vérmedve fia
A művészetben minden a művészi elhitetés erején múlik: ezt bizonyítja...
Németország védi a belső piacot Németország védi a belső piacot
Németországgal való kereskedelmi viszonyunkat a német birodalmi...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98