Newyork, november hó

Értetlenül és megdöbbenéssel nézték a világ vezető pénzügyi és gazdasági körei azt a katasztrofális árzuhanást, amely szeptember közepétől egészen október végéig, mint valami fékevesztett tornádó söpörte végig a newyorki tőzsdét. Hat hét alatt két esztendő árfolyamemelkedése veszett el; megdönthetetlenül szilárdnak hitt vezető értékek buktak uj mélypontokra; az árfolyamlistának (az aranybányapapírok kivételével) egyetlen rovata sem tudott menekülni a bessz félelmetes nyomása alól.

A Dow-Jones-féle tőzsdei index 53 százalékkal zuhant az augusztusi árfolyamjegyzések alá. A katasztrófa végzetes hasonlatosságot mutatott az 1929-es tőzsdei krachal. 1929-ben a tőzsdei összeomlás első napján az index 15 százalékkal esett, két héttel később az árzuhanás 41 százalék volt. A bessz tehát 1937-ben még sulyosabb volt, mint nyolc évvel ezelőtt.

Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között nemcsak Amerika, hanem az egész világ megdöbbenéssel figyelte a Wall Street-i eseményeket. Hiszen 1929-ben a Wall Streetről indult el a világválság, kisértetiesen hasonló körülmények között; vajjon az, ami most történt a Broad Street-i tőzsdepalotában, megismétlődését jelenti-e a gazdasági történelemnek, vagy pedig egy elszigetelt jelenséggel állunk szemben, amelynek egészen speciális okai vannak? Nemcsak Amerikára, hanem Európára is rendkivül fontos nemcsak az, ami a newyorki tőzsdén történt, hanem az is, hogy miért történt? Más szóval: specifikusan amerikai jelenséggel állunk-e szemben, vagy pedig a newyorki krach ismét előfutárja lesz-e egy ujabb világdepressziónak?

A fejvesztettség első pánikhangulatában a magyarázatok egész sorát kolporálták a Wall Streeten. Az árfolyamok azért zuhantak, mondották, mert Roosevelt ujra, további intézkedésekkel akarja megneheziteni a tőzsde munkáját; a Security Exchange Comission ujabb támadásra készül a tőzsde ellen; az európai háboru kitörése küszöbön áll; az Amerikába menekült tőke egyszerre dobta a piacra a spekulativ papirokat; az amerikai kormány a dollár ujabb devalvációjának gondolatával foglalkozik. Mindezek a magyarázatok komolytalanoknak bizonyultak.

A Roosevelt-kormánynak esze ágában sincs ujabb hadjáratot inditani a tőzsde ellen; az 55 százalékos kötelező fedezet eddig is megvolt és a tőzsde mégis emelkedett közel két éven keresztül; egy imminens háborus konfliktus az amerikai iparra csak ösztönzőleg hatna; a kormánynak semmi oka sem lenne arra, hogy a dollárt ismét aláértékelje, annál kevésbé, mert az első devalváció oktalansága és céltalansága rég kiderült. A magyarázatot tehát nem itt, hanem a sokkal közelebb fekvő és jóval természetesebb általános gazdasági okokban kell keresni. A newyorki tőzsde, mint gazdasági szeizmográf, ismét pontosan müködött és, mint 1929-ben, félreérthetetlenül jelezte, hogy a több évig tartó gazdasági fellendülés után, egy ujabb depressziós korszak előtt állunk.

Aki ma nyugodtan és a statisztikai adatok számain keresztül vizsgálja a newyorki tőzsdekrach okait, az minden kétségen kivül megállapithatja, hogy az októberi összeomlásnak két magyarázata van. Először: Amerika ipari aktivitásának a görbéje augusztus közepe óta ismét lefelémenő irányt mutat és másodszor: a piac és a spekuláció erősen kilengett felfelé, aminek elkerülhetetlen következménye volt egy lefelé való kilengés.