Dtum
Login with Facebookk
1938 | Március

Bemutatók

Valóban szégyenletes keveset tudunk a bolgárok irodalmáról. Néhai derék Strausz Adolf adott ki még a kilencvenes években egy gyűjteményt népköltészetükből, itt-ott olvastunk egy-egy versfordítást, dilettánsok jószándékú művét s elfeledtük úgy az eredeti szerző, mint a fordító nevét  ez az egész.

 

Meglepetés számunkra a Nemzeti Színházban előadott Zivatar, Javarov Peju műve. Ha ebből akarnánk visszakövetkeztetni, azt kellene hinnünk, hogy fejlett bolgár dráma-irodalom van, ha nem hallottuk volna nálunknál tájékozottabbaktól, hogy ez a színdarab afféle irodalmi vándorkő, egyetlen a maga nemében, egy maga nemzete irodalmában egyedül álló s belőle kiemelkedő mű.

Mert akárhogy is, a Zivatar kétségkívül figyelemreméltó drámai tehetség műve. A század elején írta szerzője s erősen rajta vannak azok a hatások, amelyek abban az időben általánosak voltak mindenütt, nálunk is. Szerkezetében ibseni ízeket érezni elvegyülve a XIX. századi francia-dráma némely ízeivel s egy-egy jelenetében akaratlanul is Csehovra kell emlékeznünk. A kiinduló pont: a múltban elkövetett bűn visszahat és sorsokat rombol teljesen ibseni, nemkülönben az, ahogy az író ezt a bűnt feltámasztja s robbanásig hevíti.

 

A levegő jelenetről jelenetre válik fojtottabbá, a végzet kérlelhetetlenül robog előre a végül rázuhan a főszereplőre. Az apaság kérdéséről van szól. Mi erősebb: a nemzés ténye, amely vér szerinti apává teszi az embert, vagy az évek során sok gondból, gondoskodásból, számtalan kedves emlékből összehalmozódott szeretet.

 

A fiú, aki a darabban szerepel, anyja egy pillanatnyi gyengeségének szülötte s mikor a férfi, aki az asszonyt egy védtelen pillanatában megejtette, megjelenik és követeli fiát,  felvetődik a probléma az eddig problémátlan jólétben és nyugalomban élő családban.

 

A fiú annak a pártján áll, aki felnevelte, akit az apjának tartott. A férj előtt összeomlik eddigi szép családi élete; a fiú iránti szeretete győz benne, de mikor belenéz arcába és látja rajta a természetes apa vonásait, hirtelen indulattal eltaszítja magától. De nagylelkű férfi, úgy intézi el a dolgot, hogy mennél kevesebb legyen a kár. Rákényszeríti a csábítót, hogy tagadja le apaságát s ezzel helyreállítja a fiú lelkinyugalmát. Az asszonynak is megbocsát.

 

Aztán egyedül marad és a revolverével játszik, mikor a függöny összecsapódik. A néző biztosra veszi, hogy öngyilkos lesz, az író csak meg akarta őt kímélni egy pisztoly-csattanás izgalmától. Ez a sejtetett öngyilkosság azonban nyitva hagyja az ajtót. A fiú okvetlen gondolkodóba kell, hogy essen: miért lett öngyilkos az apja? S akkor rádől az a mesterséges fala a hazugságnak, melyet az apa nagy önfeláldozással épített.

A cselekvény logikailag következetesen, majdnem túl következetesen van felépítve az ibseni dramaturgia szellemében. Az egyes jelenetekben itt-ott közel járunk a szentimentalitáshoz s akkor érezzük, hogy csak a külső struktúra szilárd, belül néha meglazul, bár el kell ismerni, hogy az író sietve helyreállítja egyensúlyát. Jelentős fordulataiban mindig van drámaiság. Ez a darab talán nem remekmű, de kétségtelen drámaírói tehetség műve.

 

A környezetrajz egyes elemein kívül kevés benne a bolgár specifikum épp úgy, mint a vele körülbelül egykorú magyar drámákban. Az író tanítványa Európának, de jó tanítvány. Amit rövid életéről. Byronéhoz vagy Shelleyéhez hasonló sorsáról tudunk, abból arra kell következtetni, hogy ha nem éri a korai balsors, mester is lehetett volna belőle. A Nemzeti Színház közönsége, úgy halljuk, nem karolta fel úgy, ahogy megérdemelte volna; mi örülünk, hogy megismertük.


Csortos Gyula játssza a főszerepet, a tragikus apát. Egészen egyszerű eszközökkel dolgozik. Nyugodt, egyensúlyozott lelkű férfit játszik, aki egy pillanatra veszti csak el lelki fölényét, mikor belenéz a fiú arcába s meglátja benne az igazi apát. Nincs játékában pillanatnyi komédiázás, mindig a szerepet látjuk, nem a színészt.

 

Érzésem szerint a művész már rég nem játszott ilyen elmélyedéssel, mint most. Az anya szerepében Tasnády Ilona szép beszédét élvezettel hallgattuk, játékának egyes finom mozzanatait is élveztük, de sokszor túlságos érzelmességbe burkolta a passzív alakot.

 

Apáthy Imre a ki a fiút játssza, tehetséges fiatal színész, játékában van frissesség, de mintha még nem volna teljesen felszabadulva. Nagy Adorján a csábítót játssza azzal a készséggel, amelyet megszoktunk tőle Eszenyi Olga fiatal lányt játszik, a fiú menyasszonyát, kissé halván relieffel. A rendezés új játékmester, Patkós György első kísérlete; jegyezzük fel, hogy nem követett el szembetűnő hibát.

A szentimentálissá olvasztott történelem gyakori vendég a színpadon. Alkalmat ad dekoratív jelmezek és színhelyek értékesítésére, történelmi nagyurakat és történelmi nőket  királynőket és nagy kurtizánokat lehet szerepeltetni, ami csiklandozza a polgár sznobságát, de közéjük lehet keverni egy-két polgári sorsot, is, ami viszont a polgár önérzetének tesz jót. Történelmi levegőt épp úgy kell a történelem szimbolikájával törődni. A történelmi dráma csak a költőnek súlyos feladat, a "színpadi szerző"-nek megkönnyíti a dolgát.

Andai Ernő Harang és kalapácsa két milieuből van összerakva: I. Lajos bajor király udvara az egyik, miniszterelnökével, rendőrfőnökével, államtanácsosával s a többi díszegyenruhás urakkal és pompázó hölgyekkel. A másik Mathias városi tanácsos polgári háza, ahol a feleség, a vő, ennek a fia s az örökké panaszkodó sógornő élnek állandó reszketésben a családfő zsarnoki házsártossága miatt. A két réteg mindegyikében van egy személy, aki nem oda való: a királyi udvarban Lola Montez, a király hivatalos maitresse-e, a másikban Vogt János a városi tanácsos özvegy veje.

 

Ennek a kettőnek a darabszerkeszte kérlelhetetlen törvényénél fogva össze kell találkozni és első látásra egymásba szeretni. Ennél nincs egyszerűbb dolog. Hirtelen zivatar bekergeti a táncosnőt a városi tanácsos házába, ahol a derék idealista János történetesen egyedül van otthon s így nincs akadálya a hirtelen szerelemnek. A történelem is segít a szerelmeseknek.

 

A müncheniek részint, mert 1848 tavasza van, részint Lola miatt forradalmat csinálnak, a forradalmi diákság vállára emeli Jánost s vezérévé avatja, pedig ő csak zsarnok apósa ellen lázadt fel. Aztán nem csekély meglepetéssel megtudja, amit eddig egyedül csak ő nem tudott, hogy a szép ismeretlen, akivel azt a csókot váltotta, nem más, mint a gyűlölt Lola Montez. Ezen nem ér rá sokat töprengeni, mert az író nem engedi, hogy helyzete belső konfliktussá mélyüljön.

 

A forradalom ugyanis győz, nemcsak a városi tanácsos ellen lázad fel a családja, hanem a királyt is lemondatja a forradalom és Lolának távozni kell a városból. Néhány év előtt még együtt, kézenfogva távoztak volna, de azóta ez a konvencionális happy end átengedte a teret  úgy hallom, a filmek egy részében is  egy másik konvenciónak, amikor nem mondják ki, csak egy cinkos szemhunyorítással sejtetik a boldogító befejezést. Vogt János tehát külön távozik el Amerikába, ahol nem csodálkoznánk, ha találkoznának.

Andai Ernő konzervatív író. Váltig ragaszkodik a színdarabírás hagyományos megszokásaihoz, óvakodik elárulni, hogy van saját hangja és van gondolata a dolgokról, amelyekről ír, saját személyét, érzületét, magatartását gondosan elrejti a darab mögé s vigyázva elkerüli, hogy alakjait belülről is megmutassa.

 

A mese előre kitervelt vonala viszi ezeket az alakokat, nem a saját természetük. Az alkalmak elől, amikor egy-egy konfliktusban rájuk lehetnek világítani, okosan kitér. Nem ambicionál egyebet, mint hogy három felvonáson át csöndesen és kellemesen elfeledtesse az emberekkel a valóságot,  ami bizony rájuk is fér a mai világban.

 

Arra is vigyáz, hogy valami olyat mutasson, ami kizárólagosan az övé. A király olyan, amilyen egy vígjátéki király lenni szokott, udvari emberei hasonlóképp, a városi tanácsos zsarnok-családapai képét ismerjük már ősidők óta vígjátékokból és életalapokból, Vogt János az a határozatlan arcvonású, ábrándos lírai férfi, aki a színpadon már a romantika kora óta hódítja a női szíveket.

 

Ez az író jól tudja, hogy a közönség nem újat kíván, hanem a meghitten ismert dolgok újszerű variálását. Egy jelenetében azonban, amikor a városi tanácsos ellen fellázad az asszonynép s a mérges öreg összeomlik, megfogott valamit, ami igazi vígjátéki, sőt hasonlít a tragikomikumhoz: a trónok összeomlásának nyárspolgári karikatúráját.

Nem lehet sem azt mondani, hogy a Harang és kalapács rossz darab, sem azt, hogy jó. Szabályosan felépített, gondosan kidolgozott, különösebb hibák nélküli munka, valamivel jobb is az átlagnál. Szerény igényekre számít s azokat ki is elégíti. Szerepei is ilyen természetűek; nem állítják a színészeket súlyos követelmények elé, de alkalmat adnak nekik rutinjuk értékesítésére.

 

Tőkés Anna többet is ad a rutinnál, igyekszik Lola Montez alakjának élesebb profilt adni s ez nem egyszer sikerül is neki, bár a táncosnő lepkeszerű lénye nem egészen illik tehetségének természetéhez. Jávor Pál is próbálja a magáéból pótolni, amit Vogt János alakjából az író kihagyott s néhány a szokottnál mélyebbről jövő hangot is hallunk tőle.

 

Legélesebben formálja meg az alakot Gózon Gyula, de ő is kap erre legtöbb támaszpontot a szerepéből. Abonyi Géza a fellépés nagyúri nyugalmával s a beszéd előkelőségével játssza a királyt. Berky Lili finom, halk játékkal ad némi érdekességet a tanácsosné szerepének. Gobbi Hilda ellenben túllendül a nyergen a komikai hatás erőltetésével. A többi szereplőknek nincs alkalmuk figyelemreméltót csinálni.


Bors István, Hunyady Sándor új darabja ügyében nem tudok egyetérteni azokkal a bíráló társaimmal, aki az írótól valami társadalmi állásfoglalást vagy éppen tendenciát vártak. Abból, hogy Illyés Gyula kiemelte a gazdasági cselédség eddig elhallgatott problémáját a közélet világosságába, nem következik, hogy az írónak a szociális oldaláról kell néznie a maga témáját, ha uradalmi kocsisról szól, akit a véletlen  természetes apjának egy rosszmájú végrendelete  úri sorba emel.

 

Joga és mint írónak oka is van rá, hogy a kérdést így vesse fel: hogyan alakul a kocsis helyzete a váratlan nagyúri módban, miben és hogy változik meg és hogyan állja meg a helyét a csalódott, irigy rokonok közt és a cselédnép, egykori sorstársai közt? Milyen a kocsisi helyzetben elcsökevényedett tulajdonságot és képességek hajtanak ki belőle az új, kedvezőbb talajon? Ha ezt meg tudja úgy mutatni, hogy az érdeklődést mindvégig fenntartsa, sőt erősen meg is feszítse, akkor nincs jogunk többet követelni tőle.

Hunyady Sándor az ő kedves bonhomiájával arról akar meggyőzni, hogy Bors Istvánnak nem is olyan nehéz megállni a helyét az ölébe esett nagyúriságban. Hozott magával eddigi cseléd-sorsából annyi alkalmazkodni tudást, hogy könnyen átessen az öltözködés, modor, kés-villahasználat első nehézségein. Ha marad benne valami parasztosság, hát ez előfordul született földesuraknál is. Paraszt józanesze az első ijedelem után megmondja neki, hogy kell sarkára állni az urak előtt is, a kastélybeli cselédek előtt is.

 

Természetes okosságával megőrzi a saját érdekét a gazdasági munkásaival szemben, de becsületes szíve megmutatja az utat, ahogy segíthet bajaikon. Lovagiassága pedig pártját fogatja a galádul megbántott kis cselédlánynak. Szóval ez a Bors István kivételes kocsislegény, amilyen nem sok terem az uradalmakban.

 

Ilyen jótulajdonságok mellett nem nehéz egy-egy csókig vinni a flörtöt a három úri kisasszony mindegyikével, mikor a méltóságos mama is gondolva, hogy a házasság visszaszerzi, amit az a gonosz végrendelet elvett, segít neki, a kisasszonyok pedig unatkoznak a falusi nyárban, gavallérok híján. Sokkal nehezebb neki a három közül feleséget választani, mert az író olyanformára nemzette őket, hogy a válogatásra nem marad semmi alap. Így hát nem is választ, rábízza a fejtörést a közönségre. Az író megérzett valamit, amit meg kell éreznie annak, aki író: ha István választ a lányok közül, okvetlen elbanálisodik a darab.

Az egész különben nem sokkal több egy anekdótánál. Bizonyos,  erre adatot is tudok,  hogy fiatal parasztlegényke szoktak ezzel szórakozni: mit csinálnék, ha az uraság birtoka egyszerre csak az én kezembe kerülne? Ennek a vágyálomnak egy lehetését pendítette meg Hunyady Sándor, aki bizonyára tudja, hogy a közönség mindig örül, ha a színpadon egy szegényember egyszerre gazdag lesz. Nekünk csak az ellen lehet panaszunk, hogy az író nem aknázta ki eléggé a mulattatás lehetőségeit, melyeket a mese nyújt. Az a jelenet például, mikor Bors István belép a végrendelet miatt dühöngő és kesergő rokonok közé, sokkal dúsabb bányája lehetne egy igazi vígjátéki helyzetnek, mint amennyire ki van bányászva.

 

Jellemek bonyolódhatnának ki, világfelfogások bocsánat a nagyképű szóért  súrlódhatnának össze és olyan komikum alakulhatna ki, amely kritikáját adhatná a mai élet fontos elemeinek. Ahogy a darabban van, az alakok reliefje csak halvány körvonalakat mutat és a néző figyelme a nézőtér jobb szélére fordul az egymás mellett szorongó gyászruhás három csitri lány, három fekete varjú, kedves képére, amely néma zavarodottságával, kiváncsi pislogásával többet mond, mint a középen elhangzó szavak.

 

Általában mintha az író a könnyebb végénél fogta volna meg a dolgot, alkalmakat mulaszt el, amelyekből robbanás lehetne a színpadon. Viszont azonban mindig ott étezni az író derűs, okos lényét, amely áttetszik a vonalvezetésen, a dialógus mondásain,  azt a napfényes valamit, ami Mikszáth óta kiveszett a magyar irodalomból s ma Hunyady Sándor egyedüli tulajdona.

Páger Antal játssza a Vígszínházban Bors Istvánt. Az ő alakításában látunk először a színpadon mai magyar parasztot, amilyennek kell, hogy lássa mindenki, aki körülnézett a faluban. Ez nem a gatyás-csizmás, kackiás legény, aki eddig szívós életet élt színpadjainkon, népszínműi hagyományok után, hanem  az első jelenetben, mikor még szegény kocsis  nemzetközi nyomor-ruhában jár, de már ismeri az autót, a traktort s más gépeket, a lényében van valami iparos-legényszerű. A továbbiakban, mikor már úri módon él, Páger éreztetni tudja mozdulataiban, beszédében az egykori kocsis maradványait, de azt a hetykeséget is, amit a jómód adott neki.

 

Somlay Artúr kissé halvány szerepében valószerűen szólaltatja meg a hoppon maradt méltóságos úr gőgjét és dühét. Nagyon kedves Ligeti Juliska családias zsörtölődése és naív ravaszkodása; árad belőle a primitív asszonyi józanész és realitás. A három kislány szerepében Ölvedy Zsófi, Komár Júlia és Szombathelyi Blanka adnak három üde színfoltot az előadásba. Az írónak nem lehet panasza a színház ellen. A szereposztás és Hegedűs Tibor rendezése mindent megtett a siker érdekében.

Vacsora a Ritzben, Paul Cornelius átlátszó álnevű szerző darabja, melyért nyugodtan lehet felelősségre vonni Lakatos Lászlót, aki a színlap átdolgozónak jelez, a Belvárosi Színházban pár év előtt előadott helyet az ifjúságnak komolyabb változata. A bohózati síkról a felsőbb vígjátéki síkra van benne emelve a mai kapitalista vállalkozás szatírája. Itt is arról van szó, hogy a kis vállalati alkalmazott a szélhámosság határán járó vakmerőséggel karriert csinál.

 

De nem ez az, amiért a darab írva van. A pénzről van szó, arról, hogy az imaginárius pénz, amely nincs, csak hisznek benne, éppen annyit ér, mint a meglevő valóságos pénz. Szóval közgazdasági darab ez, amely a hitel problémáját túlozza egész addig a határig, ahol ötmillió adósság már egyenértékű ötmillió vagyonnal.

 

Ezt a fizetésképtelenség szélén álló gyár kis titkárja vallja és bizonyítja azzal, hogy felhasználja az Amerikából jött nagy bankár presztízsét, akiről csak ő tudja, hogy bukott ember és egy garasa sincs, más mindenki számlálatlan millió dollárokat lát mögötte. Ezzel a fogással egy szállodában rendezett elegáns vacsora közbeiktatásával kicsikarja a pesti uzsorás bankártól azt az öt milliót, amennyi a gyár talpraállítására szükséges.

Nem értek hozzá, tehát nem vitatom, hogy ez a valóságban lehetséges-e. Hogy nagy pénzügyi műveletekbe gyakran beleelegyedik a szélhámosságnak egy-egy árnyalata, ez meglehetősen benne van a köztudatban. Hogy az üzleti életben nagy pénzt jelenthet az ügyesen irányított propaganda, azt mindenki tudja. A kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy az író mennyire tudja a dolgot valószínűsíteni. S a különben sok elmélettel szőtt darabban itt vannak az aggályos dolgok. Az alakok túlságosan szerepre vannak beállítva, folyton érezni rajtuk a célzatosságot.

 

Nincs saját életük, csak bizonyos stratégiai pontokra állított részei az író mondanivalójának. Nagyon is közbelép a szerző, nem a cselekvény beszél, hanem ő, az alakok száján keresztül. Ezért a dialógus, akármilyen vervevel van megírva, nem hat meggyőzőn, s a szatíra nem a céltábla fekete pontjába talál, hanem a külső körök valamelyikébe. Ez az egészre szól, a részletekben sokszor találó kritikáját kapjuk a modern üzleti világnak.

A Művész Színház előadásában, melyet Siklóssy Pál rendezett, Góth Sándor játéka tűnik ki mindenelőtt. A bukott bankár fölényesen rezignált bölcsességét és rosszmájú humorát hiánytalanul játssza meg Nagy Györgyöt szerettük volna valamivel könnyebbnek, kevésbé reálisnak látni, de intelligens beszéde most is érvényesül. Jó karikatura Rátkay Márton bankárja. Egry Máriának és Simonyi Máriának van csak szerepe a nők közül s az ő szerepük is jelentéktelen. A többi szereplők közül csak Toronyi Imrének van alkalma néhány jó színészi megszólalásra.

Hogy milyen kevés mesteredés, kieszelt újszerűség, verejtékes furfang kell egy jó darabhoz, ha írójában van egy kis poézis, emberlátás és színpadi ösztön, azt örömmel láttuk Alfred Gehri Hatodik emeletében, melyet a Pesti Színházban játszanak. Azt hittük, a padlásszoba romantikájának örökre vége, nem lehet már hinni benne, rég elkoptatták Murger követői.

 

És íme, felújul, a fiatal francia író felújította. És pedig a legegyszerűbb, csaknem gyermekded eszközökkel. Mindössze annyit tesz, hogy az egymástól idegen embereket szoros közelségbe, valóságos életközösségbe hozza, úgy, hogy minden ügyük közös ügy lesz, mindenükben résztvesz mindenki. Így valóságos külön kis társadalom alakul ki a nagy párisi bérház hatodik emeletén.

 

A kis rozzant szobákban szorosan együtt élő emberek a vékony falakon, rosszul csukódó ajtókon át tudnak egymásról mindent, köztulajdonná válik minden szavuk, minden indulatuk, mindig, mindenben közük van egymáshoz, folyton lesik egymást, izgatódnak egymás dolgai miatt, összevesznek és a pletyka hevében kibékülnek, kölcsönkérnek egymástól, ha mást nem, hát cigarettát. Pletykásak, kíváncsiak, nem nagyon jól mosdottak, szentimentálisak és vidámak, szegények és egy kicsit lecsúszottak, de szívük van és egy kis természetes józan eszük is van.

 

Ez a vízcseppben nyüzsgő ázalék-társaság maga a darab. A mese, a sánta kis varrólány érzelmes szerelmi története a diákkal csak vékony fonál, a fontos és érdekes az, ahogy a többiek körülugrálják. A befejezés, amikor a megesett lányt feleségül veszi a szótlanul szerelmes munkáslegény, szintén azzal válik érdekessé, hogy a szomszédok boldog örömmel, egy nagy esemény izgalmával vesznek részt benne.

 

S ebben a könnyű, vidám játékban igazi emberi arcok tűnnek fel: a potyázó kontár festő, lármás, leskelődő felesége, a veszekedő háziasszony és lóversenyre járó férje, a lányának ponyvaregényt diktáló kishivatalnok és még néhány halványabb alak. Az egész felett pedig a fiatalos derű napfénye lebeg, amely az íróból árad ki a színpadra. Nálunk Heltai Jenőben van meg ez a csillogás, neki is köszönhetjük, mint fordítónak a dialógus könnyű, közvetlen szikrázását.

A színészek közül Gombaszögi Ellának köszönhet az előadás legtöbbet. Az ő lényében van legtöbb abból a humorból, amely a darab lelke. Beszédének nyersessége, mozdulatainak közönségessége, maszkjának, ruhájának a szerep természetével való azonossága együtt teljes színpadi alkotás. Rózsahegyi Kálmán csöndes humora, Tolnay Klári halk érzelmessége. Ajtay Andor jovális élősdisége. Básthy Lajos fölényessége az előadás többi fő díszei. Tarján György rendezése nagyon tiszta, ötletes munka. Darab, előadás egyformán kedvünkre való, ebben az évadban ez volt egyike legkielégültebb színházi estéinknek.

Monsieur Lamberthier, Louis Verneuil híres színműve, melyet egyszer már láttunk pesti színpadon s most Duo címmel viszontláttuk a Belvárosi Színházban, mintapéldája annak a francia dramaturgiának, amelyben a fölépítés logikája és a dialógus bravúros vezetése eltakarja az igazi, költői értelemben vett élet hiányát. Három személy körül forog s ezek közül is kettő van a színpadon, a harmadikról csak folyton beszélnek.

 

Férj és feleség az esküvő után, a férj feltámadó és egyre fokozódó féltényeksége a harmadik iránt, úgynevezett keresztkérdésekkel folyó vallatás, melyet ezúttal nem vizsgálóbíró vagy rendőrtiszt végez, hanem a férj, aki féltékenységből megölte a vetélytársat s az asszonnyal vívott szócsata után elindul feljelenteni magát. Jelenetről jelenetre fokozódó feszültség, egészen rövid pihenőkkel. Nem jellemek vagy erkölcsök ütköznek össze  férj és feleség gondolkodásmódja nagyjából egyforma , hanem indultból származó gondolatok. Az egész végig érdekfeszítő, de kicsit úgy, mint egy füzetes bűnügyi regény.

Nemcsak sikere, hanem értéke is attól a két színésztől függ, aki játsszák, mert nincs is más célja, mint két színésznek alkalmat adni a nagy játékra. Ez a két színész ezúttal Makay Margit és Beregi Oszkár. Az előbbiről csak egy-két év óta derült ki, hogy a legnagyobb szerepekre is hivatott színésznő, az utóbbi most van tetőfokán művészi tehetségének.

 

Mind a ketten olyan játékot adnak, amelyről azt szokás mondani, egyik csúcspont pályájukon. Tisztán a beszéd árnyalásával, a hang felemelésével és lehalkításával, a párbeszéd egymásba kapcsolódó mondatainak hangsúlyával, a lelki feszültség különböző fokait jelző mozdulatokkal formálják ki a hatás összes elemeit.

 

Beregi, ahogy az esküvőt követő este mámora közben egyszerre meghökken Lamberthier nevére, ahogy a gyanút félre akarja legyinteni, mint egy legyet, de az újra feltámad és egyre jobban elfoglalja lényét, ahogy aztán az asszonyt vallatja, hol elfáradva, hol nekilendülve, majd a gyilkosság utáni dúlt idegállapotban tette igazolását keresi az asszony vallomásának kicsikarásával, a harmadik felvonásban, ahogy érlelődik benne az elhatározás, hogy elmegy a vizsgálóbíróhoz  a színészi eszközök teljességének ritka jelét adja.

 

Makay Margit az asszony védekező magatartásában áll szemben férjével, igyekszik elterelni a gyanút a rájuk váró boldog élet képeivel, tagad, kitér a támadások elől, hazudik hol egészen, hol féligazságokkal, aztán mikor kimerítette minden eszközét a védekezésnek és vall, egyszerre ráébred, hogy férje a gyilkos s most ő veszi át a vallató szerepét  láthatólag nemcsak játssza, hanem éli is a szerepet. Ritka látvány: két nem közönséges színészi intelligencia összecsapása s két színész, aki teljesen benne van a szokatlan nagyterjedelmű szerep minden szavában.

Mint a III. Richárdban, a Volpone-ban is ellenvéleményt kell mondanom Törzs Jenő művészi felfogásával szemben, fenntartva a jelentős színészi teljesítmény iránti minden tiszteletemet. Elismerem, hogy a szerep felfogása és ábrázolása ezúttal is mély átgondolás és kitűnő játék-készség műve, de az az érzésem, hogy a művészt túlragadta a határon saját eszközeinek lendülete. Túl sok apró részletre bontja fel az alakot, ezért nem tudom biztosnak érezni az egésznek a vonalát, a részletek minduntalan takarják az alakot. Ebből olyan karikatúra következik, amely már humortalanná válik.

 

Volpone  róka-ember s Törzs nemcsak kitűnő maszkjával, hanem játékával is a róka-szerűségét, állati vonásait hangsúlyozza az alaknak, ami ellen nem lehetne kifogás, ha nem ejtené el időnként azt a tényt, hogy Volpone mégis csak ember, sőt ennél is emberibb: íróilag felnagyított emberi típus. Ezt a tipikusságot nélkülözöm, pedig mégis csak ez fontos elsősorban, ha feltesszük, hogy Ben Jonson a világirodalom ez egyik legvitriolosabb szatírájában nemcsak komédiázni akart, hanem rámutatni az emberi természet bizonyos oldalaira.

A Magyar Színház előadásában még két figyelemreméltó színészi játékot kell métányolnunk. Bilicsi Tivadar Volpone "kullancsát" játssza frissen, könnyedén, elmés fölénnyel, Szigeti Jenő pedig a vén uzsorás kis szerepéből csinál emlékezetes alakítást. A többi színészek tisztességgel végzik feladatukat.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Háborús szőlőkötözés Háborús szőlőkötözés
Egy uj anyag: az ugynevezett szőlőkötöző papirzsineg került...
Fegyveres magyar osztagok tartják megszállva Sopront és környékét Fegyveres magyar osztagok tartják megszállva Sopront és...
Nyugatmagyarország katonai kiürítése a mai napon teljes befejezést...
Ópium-gyűjtés Ópium-gyűjtés
Az ópiumgyűjtés rendesen a mák elvirágzása után (junius-juliusban)...
Bürckel körzetvezető Grácban őszinte beszámolót tartott Ausztria helyzetéről Bürckel körzetvezető Grácban őszinte beszámolót tartott Ausztria...
Bürckel körzetvezető, aki az elmúlt héten, felvilágosította a Bécsbe...
Gellért Oszkár -  Nikotin Gellért Oszkár - Nikotin
Felüdülni egy cigaretten, Arra gondolni, kit szerettem S gyengéden...
A juhok nyírása A juhok nyírása
A kifejlődött juhokat az évente egyszeri nyírás mellett április,...
A római ghetto A római ghetto
Alighogy az ember befordul a római ghettóba, máris meglepetés éri. Az...
Az öt-koronások kinézete Az öt-koronások kinézete
Az öt-koronások képlapjára Ő Felsége mellképe jő az 1892. évi XVII....
Tátos világklasszis Tátos világklasszis
Csík!... Csíík!... Csííík!!!... zúgott fel az uszoda közönsége,...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98