Néhány napja hivatalból leveleket olvasok az 1870-es, 80-as évekből. Grünwald Bélához írták őket barátai. Ez már nem az a nagy generáció, az európai magyaroknak az a nemzedéke - az Eötvösé, Csengeryé, Keményé, Treforté -, amelyről Halász Gábor írt mostanában, egyedül a Trefort neve bukkan fel itt-ott a levelekben.

Ez már az "átkos" Tisza-éra. De amint olvasom őket, újra és újra elbámulok azon a szellemi és erkölcsi színvonalon. A dekadens és korrupt századvég. De micsoda magas műveltség és szigorú közéleti morál, micsoda finom érintkezési tónus és micsoda élénk érdeklődés kulturális dolgok iránt, ha korunkból tekintünk vissza rá. Igen, az már hanyatlás volt. De hogy azóta mennyit hanyatlottunk, akkor látjuk igazán, ha e hanyatló korszakkal hasonlítjuk össze a mienket.

Hol és mivel kezdődött a baj? Talán azzal, hogy azt kezdték hinni, Magyarország immár tökéletes Európa, s feladták az erőfeszítést, azt az erőfeszítést, amely a többi Európát is Európává teszi. Most még kis önirónia lappang az extra Hungariam-érzésben.

Ábrányi Kornél, az ifjabb, írja például Angliából Grünwaldnak: "Mert határozottan úgy vagyok én a külfölddel, mint a te választóid a filozófiával. Először is bárhol legyek, nem vagyok képes beleélni magamat abba a gondolatba, hogy az nem Magyarországhoz tartozik, és még kevésbé abba, hogy nem is fog odatartozni soha. Másodszor alig vagyok képes felfogni, hogy létezhessék ország, hol Tisza Kálmánt ne szidnák..." De hamarosan jön az idő, mikor mindezt halálos komolyan gondolják.

S nemcsak a kulturális színvonal magasságát állapíthatjuk meg ezekből a levelekből is, hanem azt is, hogy e kultúra vezércsillaga a francia szellem. Ezt pedig Cs. Szabó László olvasná örömmel bennük, aki szép tanulmányában megrajzolta a latin Európa képét, s ezzel bebizonyította azt is, hogy nincs is Európa, ha nem latin. És kimutatta, hogy a magyar is latin európaiság. (S ez így is van. A magyar kultúra az a színtér, ahol még a német szellemiség plántái is franciás virágzásba szöknek. Egy másik friss tanulmány, a Kibédi Varga Sándoré bizonyítja ezt a magyar és a német filozófia viszonyáról szólva.)

Grünwald Bélának az ugyancsak német származású Ippolyi Arnold egyik levelében egy német esztétikai műről ír, és kereken "unsinn"-nek nevezi, majd így panaszkodik: "Hát ez a színek metafizikája s ezer hasonló, mit csak ily német képes kigondolni és hinni". Abba is hagyta a könyvet. "Hol van ma ezzel szemben a francia e nemű vizsgálat! Mily világos és gyakorlati." Máskor pedig óvja a Nápolyban időző barátját bizonyos felfogástól egy művészeti kérdésben, "melyet bizonyára német kézikönyvei vagy német professzori társasága beszélt kegyedre". S e kézikönyvek "sztereotip leírásai" helyett középkori olasz krónikát ajánl olvasmányul.

 Joó Tibor