Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1939 | Október

Török Sophie - Miért lettem magyar?

ÖNVALLOMÁS

Soha nem ért annyi, s váratlan oldalról érkező meglepetés, mint mostanában. A világ változó, de mégis úgy hisszük, hogy ez a változás valami állandó dolog mellett fodrozódik. Mégiscsak kell, hogy végleges és változtathatatlan dolgok is legyenek e világban! Kell valami, amiben még nyugodtan, s gyanú nélkül megbízhatunk!

 

Például én egész nyugodtan és gyanútlanul bízom abban, hogy ember vagyok, hogy keresztény vagyok - minden változtatás, esetlegesség vagy csonkítás nélkül. De ugyanilyen nyugodtan és gyanútlanul bíztam eddig abban is - hogy magyar vagyok! Sohasem kérdve, hogy miért? vagy mi jogon? hiszen ennek magától értetődősége nem kívánt sohasem magyarázatot.

Most hirtelen úgy ér a vád, mint hátulról kapott fejbekólintás. A vádról Schöpflin Aladár megrázó cikke világosított fel, megdöbbenve és szívdobogva olvastam a súlyos sorokat, a betűk összefutottak szemem előtt, s én szédült zavarban nem akartam elhinni, amit már megértettem: hogy nem vagyok teljes, szabályszerű magyar - hanem csak olyan - asszimilált.

Naiv dolognak látszik, hogy amit mindig tudhattam volna, arról csak ily későn s meglepetésszerűen értesültem. De az embert hite s érzelmei alakítják, nem a külszín vagy a látszólagos tények. Ezt a gyűlöletes kifejezést elég sűrűn hallottam emlegetni mostanában, de mint valami pártnak vagy átmenő politikai irányzatnak jelzőjét, amihez semmi közöm, s ami rám nem vonatkozhatik, mindig megértés kísérlete nélkül ejtettem ki gondolataim közül.

 

Ma, mikor még az iskolás gyermekek is szakértelemmel politizálnak, én teljesen tájékozatlan maradtam mindenféle politika, s politikai elmélet tudományában. Sohasem érdekelt, a politikát gyermekkorom óta férfiak tudományának, vagy ha úgy tetszik: férfiak játékának hittem. Sohasem akartam törődni pártok és elmélethordozók céltalan izgalmaival, mindig csak a tények érdekeltek.

De íme: itt egy tény, ami nem reálisan felfogható külső eseményből, hanem valami emberi elme anyagtalan elgondolásából támadt. Egy indokolatlan és igazságtalan fikció támadt ellenem! létem lényege s gyökerei ellen.

A dolog megdöbbentő, de néhány pillanat múlva már cseppet sem tragikus. Amit az ember magában véglegesnek ismer, az kívülről úgysem változtatható, se birtokosától el nem vehető - főként nem kusza elméletekkel. Ezt a bennem egészen kicsi helyen megférő tudatot: magyarságomat, egy század katona sem tudná elvenni tőlem. Erről hát szólni sem érdemes - de talán érdemes elgondolkozni a jelenség fölött: hogy miért lesz némely bevándorolt németből magyar? S miért lesz esetleg ebből a megmagyarult németből generációk múlva, s mint varázsütésre - ismét német? - vagy miért nem lesz?

Én ilyenfajta folyamatot belülről, s közelről, egy egyén lélektani tapasztalatain át tudnék megmagyarázni; egy hiteles tanút: magamat vallatva a kérdésről. Persze csak kizárólag arról a kérdésről, hogy némely német ősű magyar miért nem lesz, s nem lehet többé német!

Első vallomásként el kellene mondanom, hogy anyám családja Sziléziából származik, apám apja pedig Svájcból érkezett földmérnökként a Felvidékre, s aztán itt nősült meg. A magyar vért tehát ettől a Majthényi nagyanyámtól kaptam - akiről a család ugyan azt tartotta, hogy inkább tót volt, mint magyar.

E tényállást valószínűleg egész kicsi gyermekkorom óta tudtam, de akkor még nem voltak nemzetiségi problémáim. Első elemista koromtól mind nevem, nemem, korom és vallásom - tényszerűen és hivatalosan jellemzett már az is, hogy magyar vagyok. Bár kisgyermek koromban csak németül tudtam beszélni (minthogy anyám csak születésem után tanult meg magyarul), de iskoláskorba érve rövidesen már csak magyarul tudtam, meg se értve a német szót.

Mindez akkor az élet természetes rendjének látszott, személyi adataim gépies mondókák voltak, emlék és érzelem nélkül. De véletlenül pontosan számot tudok adni arról a percről is, melyben magyarságom hirtelen tudatossá, s egyúttal szenvedéllyé vált bennem. Anyai nagyanyám érkezett látogatásunkra, akit évek óta nem láttunk. Úgy tudom, azért nem jött oly soká egyetlen lányához, mert már öreg lévén, félt, hogy magyar földbe fogják eltemetni. Mint osztrák százados özvegye nem rokonszenvezett a magyar földdel - félelme mégis beteljesült szegénynek.

Emlékszem, anyám a vidéki ház zárt kapualjának lépcsőin állított fel bennünket, gyerekeket, üdvözlésére. Mind a hatan megszeppenve és illedelmesen csókoltunk kezet annak a messziről jött, élénken nefelejcskék szemű szigorú jelenségnek, akitől, úgy látszott, kissé még mindenre bátor anyánk is félt. A köszönés rendben ment, baj csak akkor lett, mikor nagyanyánk hozzám, a legidősebbhez fordulva egy számomra teljesen érthetetlen nyelven kezdett beszélni.

 

Nyilván mafla arccal, s szótlanul álldogáltam előtte, értelmetlenül nézve ellenem támadt haragját. Anyám később rejtett mosollyal, mint csínyére büszke diák mesélte, hogy a nagymama engem stolze Ungarinnak, magyar rebellisnek nevezett! Csak sokkal későbben értettem meg, hogy nagyanyám haragjában feltételezte, hogy én csak úgy tettem, mintha nem tudnék németül!

 

Mert engem szüleim őellene lázadó magyarnak neveltek. Ez persze nem volt igaz, anyánk előző nap még nagy fáradsággal igyekezett minket a Stille Nacht című dalocskára betanítani, hogy valami kis némettel örömet szerezzünk neki. Csak évek múlva, Goethét és Schillert olvasva, alaposan kerékbetörve tanultam meg újra valahogy "anyanyelvemet".

De a szidalomként fejemhez vágott rebellis szó értelmét hamarosan felfogtam, úgy ért ez engem, mint olaj, szinte lángot vetettem tőle! Talán még nem volt tízéves gyerek, aki olyan szenvedélyesen és harciasan rebellis magyar lett volna, mint én lettem egyik napról a másikra.

De lehet-e dac és ellenkezés törpe indulataival a nemzetiség nagy és fontos érzelmét megmagyarázni? Rebellissé avattatásom története talán nem egyéb gyerekanekdotánál, de akkor is lényegeset jellemez, mint általában az anekdoták. Ez az eset összefoglaló szeme a láncolatnak, mely nélkül nem lehettem magyar, s nem kívántam volna rebellis sem lenni.

 

Én, ha öntudatlanul is, magyar voltam kezdettől fogva, mert példaadó szüleim is magyarok akartak lenni, s tudtam, hogy büszkék arra, hogy magyarok lehetnek. Anyám gyakran mondta, a megszívelt bölcsességek jelentős hangsúlyával: aki magyar kenyeret eszik, az beszéljen magyarul!

Nem emlékszem, hogy szüleim valaha is szidták volna a németeket, de talán szívesen mulattak a rovásukra. Azt, hogy én oly gyorsan, s gyökeresen elfeledtem a német nyelvet, s kisebb testvéreim soha meg nem tanulták, senki sem tartotta nálunk hibának, különösképp inkább még büszkék voltak rá. Emlékszem egy jelenetre, mely felvilágosított engem, hogy németül nem tudni: ez voltaképp figyelemkeltő és érdekes tulajdonság.

 

Még nyolcéves sem voltam, mikor a pécsi elemi iskolából hazajövet azt a felfedezést tettem, hogy apám barátja, a patikus, eladta a patikáját. Ezt otthon nagy hévvel újságoltam - De miből gondolod ezt? - kérdezték. - Hát mert a patikára nem az Erényi bácsi neve van kiírva, hanem az, hogy: Apót Heke. - Óriási nevetés jutalmazta beszámolómat. - Jesszus! Ha ezt a nagymama hallaná! - mondta anyám vidám megbotránkozással.

 

Szüleim valósággal élvezték kiejtésem tősgyökeres és barbár keménységét, később is hallottam emlegetni, hogy én a jó kis német lány külsőmmel úgy ejtettem ki az Apót úr Hekének képzelt keresztnevét, mintha legalábbis Hubát vagy Töhötömöt mondtam volna. Persze normális viszonyok között nem dicsekednivaló, hogy az ember rosszul tud valamit, de én nem bánhatom ezt, hiszen az alapos némettudás helyett lelkem magyar rétegekből építette meg alapjait.

Oly őszintén próbálok mindenről beszélni, ahogy emlékezetem engedi - s ha most arra kell felelnem, hogy minek köszönhetem a légkört, melyben oly zavartalanul magyarrá válhattam? - megint csak a dacot és lázadást kell említenem, mint fejlesztőerőt. Magyarnak lenni talán érdekes is volt; de anyám oly lelkesen és harcosan magyarrá válni szülei elleni lázadásból akart - mert házasságát apámmal azon meglehetősen alaptalan indokkal ellenezték, hogy ő barbár és vad magyar.

 

Apám magyar rokonoknál nevelődve nyilván magyarnak vallotta magát, de nem kétlem, hogy nemzeti érzését nagymértékben erősítette az anyósával folytatott nemzetiségi küzdelem. Így segített engem a dac és lázadás másodíziglen magyarságomhoz - nem becsülhetem le segítő erejét, hiszen általa teremtődött otthonom egységes atmoszférája, melyben nemcsak a tanított, de az ellesett szavak tanúsága szerint is minden szép, és jó, és követendő: magyar volt.

Egy szintén németből asszimilált, de lelkes magyar érzelmű, s kiváló képességű barátnőmet kérdeztem e probléma felmerülésekor: miért, s hogyan lett ő magyar, mikor számtalan oka lehetett arra is, hogy német maradjon. - Szinte csodálkozva felelt: dehát minden, amit szerettünk, magyar volt! Mindenki, akit szerettünk, s mindenütt, ahol jól éreztük magunkat, magyar volt! Amit megcsodáltunk, amiért lelkesedtünk: magyar volt! Magyar történelmet, magyar irodalmat tanultunk. És hát mindent összevéve egy pillanatig sem volt kétséges, hogy csakis magyarok lehetünk!

Ha magamat kérdezném, mért vagyok magyar, első ösztönös válaszom az volna, mert magyar író vagyok, s gondolataimat semmi más nyelven nem tudnám kifejezni. Dehát magyar voltam én már akkor is, mikor még nem írtam, s alig gondolkoztam. Vagy magyar vagyok, mert a magyar nyelv oly mélyen, minden hajszálgyökeréig s titkos zamatáig ösztönös és biztos sajátom?

 

Vitatni lehetne, hogy ez nyelvtehetség kérdése - de én semmi más nyelvet nem tudtam megtanulni, mert úgynevezett anyanyelvemet is csak törve bírom. Itt szeretnék szembeszállni a közhittel: anyanyelvünk nem a csecsemőgügyögés, ez nemzetközi nyelv; - hanem az a nyelv, mellyel értelmet és szellemet szállítunk lelkünknek.

 

A kisgyermek testi szükségleteihez szükséges ötvenegynéhány kis indulatszavát akármilyen nyelven elgügyögheti, a papi és hoppá nem fog lelkének semmiféle nemzeti sajátságot adni. A kisgyermek fogalmak helyett képekben gondolkodik, s e képek és szavak közt még bizonytalan az összefüggés, összetéveszthető és felcserélhető. Én első álmaimat nyilván németül álmodtam, de emlékeimben legrégibb álmom is magyar, mert magyar emlékezetem magyar szavakkal rögzítette az álmok képbeszédét.

 

Amíg emléke elér: mindig magyarul imádkoztam, magyarul számoltam - anyanyelvünk az a nyelv, melyen kultúránkat szereztük! Magyar vagyok, mert eszményeim mindig magyarok voltak, mert szellemem minden kincse magyar kincs. Magyar történelmet tanultam, mely nem keltett nagy lelkesedést bennem nagyanyám fajtája iránt; magyar költészetet, mely lázas indulataival és elkápráztató pompájával oly másnak s oly végtelenül nagyobbnak látszott előttem az okoskodó, s humortalanul érzelgős német költészetnél!

 

Német nénilátogatóink szerint Petőfi is rebellis volt, ezért már kicsi gyerekkorom óta forró rokonszenvet éreztem iránta, s jövőmben a lázadás útait keresve ő volt talán első útmutatóm az irodalom felé is. Magyar eszmét és magyar kultúrát az iskolában szereztem, s azt a harcias lelkességet is, mellyel minden magyar üggyel és indulattal közösnek érzem magam. Mindig hálával gondolok tanárnőmre, aki irodalmat és történelmet ebben a szellemben tanított, s kinek lelkem pilléreit köszönhetem.

Én csak arról tudok vallani és emlékezni, hogy milyen légköri és kultúrai hatás folyamata változtathat át magyarrá egy német ősöktől származó embert - de hogy ezt a magyarrá változott lényt milyen titokzatos erő képes ismét lángoló németté visszabűvölni? - erre éppen semmi magyarázatot sem tudok. Nem tudnám például megmagyarázni, hogy miféle folyamat eredményeként jelenthette ki az az akármilyen nevű magyar egyetemi tanár, hogy "aki pedig azt állítja, hogy német származása ellenére is magyar - az nem mond igazat".

Vajon e pillanatban miért hazudná magáról valaki, hogy magyar, ha történetesen németséget is bizonyíthatna? Talán bizony érdekből? De e németbélű aforizma megnyugtatóan bizonyítja, hogy nem vagyok magányos eset, vagyunk itt hála Istennek jó egynéhányan, akik magyarnak hazudjuk magunkat! Én, aki az ő fogalmazványának homlokegyenest ellenkezőjét állítom, természetesen nem állok fajteória alapon.

 

Én a nemzeti kultúra hatásán felül hiszek a magyar ég, a magyar föld, a magyar levegő átalakító hatásában! És még ha érzelmeim nem is köteleznének erre - becsületem követelné, hogy hűséget adjak annak a hazának, amely befogadott, nevelt, és kenyeret adott. Én, ha a fajhoz nem is, de a földhöz, melyben nőttem, s ízeit szívtam, a szellemi közösséghez halálig ragaszkodni fogok.

Magyar vagyok! Boldog vagyok, hogy érzem, boldog, hogy leírhatom. De amit lázas szenvedéllyel gondoltam: írásban talán kissé patetikusan hat. Pedig nem vagyok patetikus természetű, és nem szeretném, ha önvallomásom azt a benyomást keltené, mintha én nemzetiségét állandóan nyelvén hordó, naivul lángoló soviniszta hazafi volnék. Az ember sokmindent őriz magában szemérmesen, s titkait talán csak a veszély fenyegetése leplezi le.

 

Gyermekkoromban persze büszkén és hivalkodva hordtam minden lehetséges alkalomkor a piros-fehér-zöld ujjongó szalagocskáját, s szavaltam negyvennyolcas forradalmárverseket oly mindenrekész hévvel, mintha minden bokorból egy magyarnyúzó osztrák lesett volna rám. De felnőve már nem éreztem szükségét e hivalkodásnak. A háború utáni években a nyugati kultúra csodálatos lépcsőit láttam egekig nyúlni, akkoriban valahogy kissé vidékies és korlátolt dolognak látszott hazafisággal hivalkodni. Gyakran nem az a legfontosabb réteg az emberben, melyről sokat beszél.

 

Én például nem vagyok különösebben buzgó katolikus sem, vallásomat inkább hiszem, mint gyakorlom - de ha elképzelem, hogy jöhetne oly veszély, mely vallásomtól akarna megfosztani, úgy érzem, talán vértanúságra is képes volnék érte. Jobb lenne, ha ily belső dolgainkról nem kellene többé beszélni - bár jönne már oly kor, melyben nyugodtan művelhetnénk földjeinket és lelkünket, s nem volna soha szükség rá, hogy természetes és magától értetődő érzelmeinket magyarázgassuk!

Önvallomásomhoz végül még egy vallomás tartozik. Akármilyen szenvedélyesen teszek hitet magyarságom mellett, s bármennyire világos előttem, hogy világért sem kívánnék német lenni, azért, ha mélyen-mélyen lelkembe nézek, azt a vágyat, hogy bár volnék vérség szerinti fajmagyar - ezt a vágyat nem találom. Én pontosan olyan magyar kívánok lenni, amilyen most vagyok - ha úgy tetszik: asszimilált magyar.

 

Mint ahogy se más szemet, se más orrot nem kívánnék a mostani helyébe, noha vannak számosan szebb szemek és orrok az enyémnél. Az ember akkor is ragaszkodik egyéniségéhez, ha talán nem is érdemes ragaszkodnia. Én nem mondhatok le semmi színről, semmi komplikációról, s elég erősnek tudom magam, hogy eltűrjek lelkemben némely német fajt jellemző tulajdonságot is. Nem becsülök annyira semmiféle fajt, hogy kedvéért magamban bármit is megtagadjak.

 

Én lényem okául s egyetlen magyarázatául nemhogy egy fajt, de még apámat, anyámat sem fogadnám el! Szörnyű volna, ha nem hihetném, hogy új és ismételhetetlen lény vagyok, más is, nem pusztán gépies összetétele két ember, vagy szimplán egy faj testi sajátságainak! A test az a kémiai laboratórium, ahonnan a lélek gondolataihoz a színeket veszi. S én nem sápasztanám magam se érdekből, se divatból.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A testalkatról le lehet olvasni a lelki tulajdonságokat , típusok A testalkatról le lehet olvasni a lelki tulajdonságokat , típusok
A fejlett izomzatú, atléta típushoz tartozókat a zömök testalkat s a...
A mikroszkópium csodáiból A mikroszkópium csodáiból
Van e tiroliaknak egy régi mondájuk. 1670 körül egy páter gyalogolt a...
Anarchia Oroszországban Anarchia Oroszországban
Oroszországban néhány napi csend után ismét nagy anarkia van...
Bartha Rezső hadnagy vezet az öttusa-küzdelmekben Bartha Rezső hadnagy vezet az öttusa-küzdelmekben
Az öttusa olimpiai próbaversenyének második részét, a...
Láncz-házasság
Nem nagyon ismeretes dolog, hogy voltak házasságok, melyek száz évnél...
Kiemelik a lágymányosi Dunaágból Petár volt szerb király elsülyedt diszhajóját Kiemelik a lágymányosi Dunaágból Petár volt szerb király elsülyedt...
A bécsi vonat utasainak régóta föltűnnek, amikor a vonat átrobog a...
Albán harczosok bábuzása Albán harczosok bábuzása
Ritkán láttunk még kedvesebb képet. Ha nem fotografiai felvétel...
Álarcos támadás a Gellért-fürdőben Álarcos támadás a Gellért-fürdőben
Nagy riadalmat okozott vasárnap reggel a gellért-fürdő előcsarnokában...
A hónap rövidhíreiből A hónap rövidhíreiből
A földmivelésügyi miniszter értesitette a vármegyék alispánjait, hogy...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98