Ha az amerikai segítség 1918 tavaszán a döntés óráiban meg nem érkezik, úgy az első világháború Ludendorff 1918 március 27-én hajnali 4órakor megindult és minden addigit felülmuló St. Quentin-i offenzívája után megegyezéses békével és talán Európa boldogabb és harmonikusabb korszakával végződik.

A katonai erők ekkor a háború negyedik évének döntésre érlelt tavaszán így oszlottak meg a nyugati fronton:
Ludendorff 1914 hadosztálya állott szemben az entente 171 divizi ójával. (100 francia, 58 angol, 10 belga, 1 amerikai és 2 portugál hadosztály.)
A németek 8800 tábori ágyúja 5500 nehéz ágyúja volt, a szövetségeseknek 8900 tábori ágyúja és 7000 nehéz ágyúja. Haigh tábornagy és Mangin tábornok egybehangzó kijelentése szerint ,,néhány kurta lépés választotta el csupán a németeket a végső győzelemtől” Von Kuhl porosz tábornok, a hadműveleti osztály főnöke, a német erő 22 év előtti végső erőkifejtéséből a következő tanulságot vonja le a jövő számára: ,,Az Arrastól Montdidierig és St. Quentintől Villers-Bretonneuxig terjedt zseniálisan kitervezett és a haditörténelemben példa nélküli szabatossággal végrehajtott áttörést egyedül és kizárólag ezért nem tudta a német vezetés perdöntő győzelemmé kihasználni, mert nem ismeret fel a tankháború kolosszális jelentőségét, 1918 tavaszán mindössze 75 zsákmányolt francia Renault-tank és 15 német tank állott rendelkezésünkre.”

Az 1940-es, tizenhét napos francia német háború” sok meglepő fordulat és eddig megfejthetetlen rejtélye között az első bizonyára az a józan ésszel fel sem mérhető mulasztás, hogy a szövetségesek az új , motorizált fegyvernemek kifejlesztését elmulasztották.

A német hadiipar, a lengyel háború tapasztalatain okulva, 1939 októberétől 1940 áprilisig lélegzetszünet nélkül 50-60 tonnás nehéz tankok, további lángszóróval felszerelt könnyű tankok gyártására fordul, négy-ötszázas osztagok szállítására alkalmas monstre-repülőgépeket termel és ejtőernyőseit a mögöttes országrészekben képzi és gyakorlatoztatja, a párisi vezérkar pedig a drága pillanatokban, amelyeket az örökkévalóság sem hoz vissza, arra tékozolja, hogy határerődítéseit és védővonalait mélyíti, nehéz ágyukkal sűrűsíti defenzív arcvonalát, betonfalakkal zárja magát körül, mintha a francia hadsereg offenziv szellemét céltudatosan elsorvasztani akarná és számitásaiból egyszer s mindenkorra kitörölné azt a lehetőséget, hogy a nagy összecsapást szabadabb és szélesebb terepen, mozgóháborúban vívják meg.

A szövetségesek rádiói, államférfiai és sajtója százegyszer megjósolta, hogy a németek Hollandián és Belgiumon át fogják a döntést forszírozni, a német villámhadjárat mégis konsternálta Gamelint, felborította a szövetségesek haditervét és hadirendjét, kikényszerítette seregeit a gránátbiztos betonövekből, amelyek biztonságának illúziójával fatálisan befolyásolták a franciák harci szellemét.

Ami Ludendorffnak a kétfrontos, első világháborúban nem sikerülhetett, Brauchitsch és Keitel pillanatnyi zökkenés nélkül megvalósították: az egész német sorkatonaság, 260- 280 divízió rohanta meg Franciaországot és az arány minden frontszakaszon legalább 1:3 volt a németek javára.

A Schliffen-iskola nagy stratégiai terve, a „kettős átkarolás”, úgy Flandriában, mint Észak- Franciaországban, továbbá a Somme- fronton olyan maradéktalanul érvényesült, mint a német véderő 1937- 38-as nagy gyakorlatai. Schlieffen gróf álma és a német vezérkar örök nosztalgiája, a Canaei csata, háromszor ismétlődött meg az új világháborúban! A hadművészetnek ez az iskolapéldája pedig elég régen zajlott le, Kr.e.. 216-ban, amikor Hannibal az a puliai síkságon Canaei falu mellett „kettős átkarolással”
megsemmisítette Terentius Varro konzul seregét. Hannibal lovasainak szerepét most a tankok és a harci kocsik játszották…