Korunk egyik vezéreszméje a szociális jólét kérdése.
A legalsóbb rétegeket is emberhez méltó helyzetbe kell juttatni és ehhez a gazdasági alapot megteremteni. A feladat éppen nem új, de a túlnépesedés (bár ez relativ fogalom) és a technikai civilizáció – nem szükségszerinti – velejárójaként oly nagy tömegek jutottak proletársorsba, hogy a megoldás égetővé vált.

Nem akarom a kérdés valamennyi vonatkozását felkutatni, csak azzal foglalkozom, hogy a segítség egyik materiális tényezője a többtermelés.
Ez emeli a közjólétet és juttat keresethez minden embert, aki viszont jobb kereset birtokában a jobb vásárlók sorába lép. Ezért volt oly káros a harmincas évek gazdasági leállása: hány millió munkaóra ment veszendőbe, mennyi termelési eszköz hevert éveken át rosszul kihasználva, vagy parlagon!


A téli munkaóra – pazarlás

A nemzeti többtermelés megszervezése – már csak a külföld versenye miatt is – igen bonyolult feladat. Egyik alapja a tőke. Ezt, hála Istennek, ma már úgy kezeljük, hogy hiánya kevésbé kerékkötője a termelésnek, mint eddig. A másik a termelési eszközök kérdése, amire nézve nem számíthatjuk magunkat a gazdag vagy jól instruált országok sorába. A harmadik a munkaerő. Elsősorban az eddig ki nem használt munkaórákat kell értékesítenünk, de nemcsak szükség- vagy kulimunkára, hanem szervezés és termelési eszközök segélyével, úgy, hogy lehetőleg értékes javakat termeljünk.

Egyszerű esetekben megtalálja ehhez az utat a magángazdálkodás is, mert hiszen a hasznot keresi. A közgazdaságnak azonban olyan kerülő utakat is fel kell tárnia, amelyek nehezebben járhatók. Sokszor egymást kiegészítő feladatokat kell megoldania, hogy eredményhez jusson. Eközben arra is gondolni kell, hogy a dekonjunktúra hullámaitól megóvja az országot.

Ha már most a többtermelés ügyét a falu szemével nézzük, azt mondhatnók, hogy egyrészt a falu termelési eszközei (a föld), nincsenek jól instruálva, másrészt a falun, főleg télen, legtöbb a veszendőbe menő munkaidő. Mégse lehet a falu ügyét kiragadva önmagában orvosolni, hanem számára a nemzeti munkaterv keretén belül kell megoldást találni, természetesen agrár országban erősen aláhúzva a falu érdekeit. Előnyben vannak azok a megoldások, amelyek minél több embert kötnek a faluhoz.


Nyugaton: rosszabb talaj, dupla hozam

Nagyvonalú befektetési programok elsősorban a városi munkanélkülieket szippantják fel, de részesül abból a vidék is, mert egyrészt falusiak is vállalnak m unkát városban, másrészt a jobb keresetű város jobban fizeti meg a falu termelvényeit. A műszaki munkák, amelyek a falut közvetlenül érintik, rokonok a földmunkával: út- és vasútépítés, vízszabályozás, csatornázás, ármentesítés, öntözőművek, kisebb mértékben távíró- és villanyvezetékek, stb.

A falu szempontjából előnyösebbek a kisebb, decentralizált iparok.
Felsorolhatjuk a malmokat, a szeszipart, a tejfeldolgozást, a gyümölcs- és főzelékcsomagolókat, szárítókat, konzerválókat, továbbá a faipart, fűrészek, égetők és lepárolók létesítését, kőfejtést, stb.-t.

Még közvetlenebbül érinti a falut a mezőgazdasági többtermelés kérdése.
Ha a falu mindig megkapta volna termelvényeiért az árat, ami verejtékének, vagy mondjuk önköltségének megfelel, nem kellene, hogy helyette fájjon a fejünk, annak ellenére, hogy a falu nem tudja az összes munkanapokat oly egyenletesen kihasználni, mint az ipari munkás. A tengerentúli gyilkos verseny azonban az agrárjavaknál még inkább letöri az árakat , mint az ipari termékeknél. (Gabonát importáló országok gabonamonopóliummal védekeznek. Kassán pl. 30 pengő volt a búza, amikor Miskolcon 7 pengőt fizettek.)

Hol itt a segítség?
Először is többet kell termelni, hiszen földjeinknek hozama fele a rosszabb talajú nyugati országok termésátlagának. Több munkát igényel az intenzív művelés (pl. kukorica háromszoros kapálása), műtrágya, istállótrágya használata, öntözés, mélyszántás (traktorokkal). Minden talpalatnyi föld (homok, mocsár, sziklatalaj stb.) értékesítése fontos. Részben más termelvényekre kell áttérni, amit persze nem mindig könnyű megtenni, rizs, gyümölcs, (egynemű termelés, nagy tagban, közös értékesítéssel, rovarvédelemmel és műtrágyázással), ipari növények, kender, len, selyemhernyótenyésztése (a gubózási idő mesterséges megnyujtásával), takarmánytermelés és bőségesebb állattenyésztés. Az állatok jobb gondozása, rovaroktól való megvédése. (Rovarok az állat erejét fogyasztják és bőrét értéktelenné tehetik.)

Hozzátartozik az értékesítés és jobb közlekedés megszervezése, utak, járatok, közlekedési eszközök megteremtése, illetve beállítása. Ebben szövetkezeti társulás is helyénvaló volna, mert ma a falu túlsok időt tölt nagy távolságok gyalogjárásával, kocsin – és ácsorgással…


Modern szakoktatás!

Szerszámmal jobban el kellene látni a falut!
Nagy központi akciókkal olcsóbbá lehetne tenni a beszerzést, ha egy-egy cikkből felváltva százezerszámra történnék megrendelés.

A legfontosabb feladatok élén áll az olcsó szövetkezeti termelési hitel kérdésének megoldása.

Fel kell készülnünk arra is, hogy a háború végeztével újra feléled a kérlelhetetlen gabonadömping.
Ez ellen nemcsak árpolitikánkban, hanem termelésünk egész frontján ki kell építeni a védelmi állásokat.

Mindezek a törekvések, amelyek a lehetőségek felkutatásán és a termelés átállításán át a többtermelésre törnek, el sem képzelhetők a talajvizsgálatok általános meghonosítása és a legbővebb modern szakoktatás nélkül. Erről még szólunk.

A többtermelés nagy feladatai önmaguktól felemésztenék a falu fölös munkaidejét, sőt könnyen hiány is mutatkoznék.
A késő őszi és téli hónapok üres óráival kapcsolatban azonban megállapítható, hogy a nyári és téli munka aránytalanságát nagyban növeli, hogy kézzel aratunk. Mily jó lett volna pl. a múlt nyáron, ha aratógépek tömegével rendelkezünk. Az aratás igényli a legtöbb munkást, de ha géppel aratunk, akkor kevesebb munkás kell, kevesebben helyezkednek el állandóan a mezőgazdaságban és kevesebb is az üres téli munkaóra. Persze ehhez az is szükséges, hogy az üressé vált kezek más munkát találjanak. De csépelni is géppel csépelünk, hisz anélkül a munka – úgy mint régen – karácsonyig is eltartana.

Első helyen áll a háziipar.
Számos örvendetes lépés történt már eddig is, a teljes eredmény azonban még hiányzik. Vidékenkint kellene egy-egy gondolatot felvetni,egy-egy táj különleges jellegét, népművészetét, speciális képességét felszínre hozni. Fonás, szövés, női kézimunka, játékszer- és szerszámfaragás, konyhaeszközök és iskolaszerek faragása, kefekötés, kosárfonás fűzből és kukoricaháncsból, kötélverés stb., stb.

Különösen érdekli a falut oly eszközök téli elkészítése, amelyekre a belterjes kert- és öntözési gazdálkodással kapcsolatosan önmagának is szüksége van.

Intenzívebb, részben mechanizált üzem az udvaron – ugyancsak jobban értékesíti a gazda idejét.

Számos oly hibája van a falunak, amelyet az idegen azonnal meglát: sárfészkek, egy-egy borzasztó út vagy büdös árok, mocsár vagy kúthiány, stb. Csak egy kis összeállítás kellene és természetben végzett közmunka, hogy mindez megoldást nyerjen a téli hónapokban. Ide tartozik a vízzel való gazdálkodás vagy a víz elleni védekezés, a sáncolás, ami egyelőre próbaterületen közös erővel intézhető el. Vagy miért ne lehetne gyalogutakat, járdákat létesíteni, ocsmány kerítéseket rendbehozni? Miért legyen a falu rút?

Fontos, hogy a faluba jutott jobb kereset ne vándoroljon csakis a korcsmáros zsebébe, hanem a gazdasági körforgalomban érvényesüljön. Ehhez a kultúrigény egészséges fejlesztése is szükséges. Az igénytelenség, a hősics lemondás csak akkor jó, ha semmink sincs; minden más esetben a kultúrigény fontos lendítő kerék! Miért ne legyen egészségház, fürdő, kultúrház, kaszinó minden faluban?!!

Nagy előnyére válnék a falunak, ha minél több nyugdíjas térne vissza körébe.
Mennyi pénz, mennyi szellemi tőke gazdagítaná a falut! Feltünő Pétain marsall rendelete, amely másfélszeres nyugdíjat biztosít annak, aki falun telepszik le. Lehet-e nálunk hasonlót elképzelni, amidőn a legtöbb falu teljesen nélkülözi a kultúrát?! Sok nyugdíjasunkviszont szívesen önként vállalkoznék a falukultúra érdekében való közreműködésre.


Intézményesen!

Nagyon jól lehet értékesíteni a falu tétlen téli idejét továbbképző tanfolyamok rendezésére.
A leventeintézmény már sokat tett. Tovább kellene menni a szakoktatás kiterjesztésével. Ne legyen henyélő ifjúság. A tanfolyamok főleg a helyi többtermelést tartsák szem előtt. Lányok számára főzés, varrás, kézimunka, egészségtan és mindkét nem számára egyszerű gazdasági számvetés volna a tanterv. Egyszerűek és igénytelenek legyenek az órák, sok párbeszéddel és tartsák meg a népet egészséges, egyszerű gondolatmenetében. A Kalot és Kalász sok szép kezdeményezést produkált már.

A munka szorosan kapcsolódjék a falu évezredes hierarchiájához.
Nagy feladat vár a szociális titkárokra. Viszont a túlzó faluboldogítókkal vigyázzunk. Fontos volna egy központi szerv, amely intézményesen napirenden tartaná az eddig veszendőbe ment órák értékesítését.