Dtum
Login with Facebookk
1942 | Február

Mezőgazdaságunk elérte az európai árszintet

Hétfőn tartotta közgyűlését a Magyar Nemzeti Bank.
Közgazdasági életünk színe-java gyűlt össze, hogy meghallgassa dr. Baranyai Lipót titkos tanácsosnak, a bank elnökének hagyományos közgyűlési beszédét. Baranyai Lipót a hadigazdálkodás legaktuálisabb problémáit választotta fejtegetései tárgyául és a következőket mondta:

– A főtanács évi jelentését végiglapozva,
azt látjuk, hogy gazdasági életünk az elmult esztendőben az árak erőteljes emelkedésének a jegyében zajlott le. Ennek a hatásait mutatják évi jelentésünk adatai és ezt tükrözik vissza az előttünk fekvő mérleg számsorai is.

– Az árak alakulásának ez a mindenre kiterjedő jelentősége indít arra,
hogy felszólalásomban elsősorban ezzel a kérdéssel foglalkozzam. Ezt követően a jegybank évvégi státusához szeretnék majd néhány kommentáló szót fűzni: annyit, amennyi a hitelügyi helyzet áttekintéséhez szükséges.


Helyes és szükséges volt-e az áremelkedés?


– Ami az árakat illeti,
a hivatalos gazdaságpolitika egyik legfőbb feladata abban áll, hogy a hadigazdálkodás természetéből adódó drágulást fékentartsa és az árak emelkedését csak ott engedélyezze, ahol ez valami okból mulhatatlanul szükséges. A végső cél mindig az, hogy az árak – az indokolt és szükséges korrekciók végrehajtása után – a stabilitás állapotába jussanak. A kompetens miniszter urak megismételt kijelentései szerint a mi gazdaságpolitikánk is erre törekszik. Kérdés tehát, hogy helyes és szükséges volt-e az áraknak ez a nagyarányú emelkedése, amely nálunk a háború kitörése óta végbement. Erre a kérdésre törekszem megfelelni, mégpedig különösen a mezőgazdasági árak tekintetében, mert a háború kitörése óta ezek emelkedtek a legjelentősebben és mert az árfejlődés szempontjából elsősorban éppen a mezőgazdasági áraknak van döntő jelentőségük.

– Szerintem a kérdésnek két oldala van:
az egyiken az ország belső jövedelemelosztásának szempontja, a másikon az exportjavaink külkereskedelmi csereértékének a szempontja áll. Mind a kettő abban a hosszan tartó, súlyos krízisben gyökerezik, amelyen a mezőgazdasági országok – közöttük mi is – a huszas évek végén és a harmincas évek folyamán keresztülmentek. Valamennyien tanui voltunk ennek a krízisnek; emlékszünk, hogy a mezőgazdasági árak átlaga rövid idő alatt a felére zuhant, Voltak árak, melyek még ennél az átlagnál is sokkal alacsonyabb szintre süllyedtek: így például egyik legfontosabb terményünknek, a búzának az ára egyharmadára és még mélyebbre esett vissza. Estek az ipari árak is, de sokkal kisebb mértékben.

A következmény az lett, hogy a jövedelemeloszlás a mezőgazdaság hátrányára
lényegesebb eltolódott: a falu lakosságának az életszintje olyan elképzelhetetlenül alacsony fokra sülyedt, hogy a szegényebb réteg még a biológiai minimumhoz sem jutott hozzá. A gazdaságokban – kicsinyekben és nagyokban egyaránt – az inveszticiók elakadtak, a talajerő gondozása elmaradt és a tőkefelszerelés nagymértékben lerongyolódott. Ugyanekkor – mindezeken felül – a mezőgazdasági exportáruk csereértéke is lehanyatlott, még jobban mint a belföldi ár.

– Ebben az így kialakult nehéz helyzetben Európa mezőgazdasági és ipari államai
egymást megérteni és egymással megegyezni nem tudtak. Kooperáció helyett kíméletlen kereskedelempolitikai harc indult meg, amelynek legfőbb fegyvere a vámpolitika és a kontingensrendszer volt, de amellett a kereskedelempolitika minden más fogása és fortélya is igénybe vétetett. Ebben a harcban a fölény az ipari államoké volt; kimélyült az ipari államok agrárprotekcionizmusa, amely ellen a mezőgazdasági államok csak igen erőtlenül tudtak védekezni.

Az 1932-ben megtartott stresai konferencia meddő kísérlete után
az első komoly lépést az olasz kormány tette meg; e lépés folyományaként Olaszország és Ausztria felé irányuló exportjaink lehetősége és feltételei is megjavultak. Tovább javult a helyzet, amikor 1934 második felétől kezdve Németország kereskedelempolitikai érdeklődése a délkeleteurópai agrárországok felé fordult; körülbelül ezzel egyidőben indult meg a világgazdasági helyzet javulása is, amelynek azonban 1937-ben hirtelen vége szakadt. A helyzet tehát csak igen lassan javult; elannyira, hogy 1939-ben, a háború megindulásakor – tehát a krízis kitörésétől számított 10 esztendő mulva – a magyar mezőgazdasági árak még mindig 25-30%-kal voltak alacsonyabbak, mint a huszas évek végén.


A nagy fordulat

– A háború megindulásával a helyzet megfordult:
a harmincas évek mezőgazdasági túlkínálatát egyre növekvő szűkösség váltotta fel; a mezőgazdaság terményei ismét becses jószággá lettek. Az ipari államok, amelyek tíz hosszú esztendőn keresztül merev elzárkózást folytattak, kapuikat ismét megnyitották és egyre nagyobb árakat kínáltak. Azt hiszem, egészen nyilvánvaló, hogy az így kialakult új helyzetben – nemcsak gazdaságilag, de erkölcsileg is – lehetetlen lett volna, a magyar mezőgazdaságot arra kötelezni, hogy terményeit a régi alacsony áron bocsássa áruba és belenyugodjék abba, hogy jövedelme a válság idején kialakult, méltánytalanul alacsony szinten maradjon. Ebben látom a kérdés lényegét: a mezőgazdaságtól nem lehetett megtagadni azt, hogy a belső jövedelemeloszlásban való részesedését megjavítsa.

– Van azonban a kérdésnek másik oldala is,
amely – mint mondottam – a külkereskedelemből adódik. Tudott dolog, hogy az ipari termelésünkhöz szükséges nyersanyagok, félgyártmányok és segédanyagok túlnyomó részét – legalább is a tőlünk nyugatra eső piacokról – mezőgazdasági export ellenében szerezzük meg. Nem közömbös tehát, hogy mezőgazdasági exportjavaink csereértéke miként alakul; nem közömbös, hogy egy vagon búzáért, vagy egy vagon hízott ökörért kapunk-e a háború idején is legalább ugyanannyi kohókokszot, vagy nyersvasat, mint azelőtt. És itt meg kell állanom egy pillanatra: meg kell állapítanom, hogy ebben a kérdésben – az árak kérdésében – az európai országok egymás közötti kereskedelmében ma is a verseny érvényesül. Ebben a versenyben hosszú időn keresztül határozottan alulmaradtunk és – azt hiszem – csak a legújabb időkben tudtuk a terhünkre kialakult hátrányt kiegyenlíteni. Erre nézve számításokat is végeztünk, mégpedig visszamenőleg egészen 1934-ig. Ezek a számítások azt mutatják, hogy a háború kitöréséig terjedő öt esztendő alatt exportjavaink csereértéke a mélyponthoz képest lassan javult.

– A háború kitörése óta ellenben – noha az árainkat mi is fokozatosan emeltük – javaink csereértéke ismét romlott
és ez a romlás még a mult évben is folytatódott. A mult esztendő első kilenc hónapjában exportáraink alig 10%-kal, importáraink ellenben majdnem 15%-kal emelkedtek, ami azt jelenti, hogy külkereskedelmünk minden 100 milliójára 5 milliót kellett ráfizetnünk. Az elmult esztendő utolsó negyedének az adatait most dolgozzuk fel: ennek folytán nem tudom, de remélem, hogy ez a diszparitás azóta kiegyenlítődött. Remélem ezt annál is inkább, mert legfőbb vásárlónkkal – Németországgal – mely ebben a kérdésben nagy megértést tanusított, a nyár derekán olyan elvi megállapodásra jutottunk, amely szerint az exportárak további emelésétől mindkét ország tartózkodik.


Fegyverszünet a jövedelemfokozási harcban


– Ezek azok a megfontolások – az egyik a jövedelemeloszlás, a másik az exportjavaink csereértéke
– amelyek az én nézetem szerint a mezőgazdasági áraknak az európai árszintre való felemelését elkerülhetetlenné tették. Elismerem, hogy gazdaságpolitikai szempontból merész operáció volt, de – nemcsak a mezőgazdaság, hanem az ország egész közgazdasága érdekében – túl kellett rajta esni és viselni kell azokat a következményeket is, amelyek adódnak belőle.

– Adódik mindenekelőtt a további fejlődés kérdése.
Amint erre bevezetőmben már rámutattam, a kormánynak eltökélt szándéka, hogy az árak területén és ezzel együtt a munkabérek területén is tartós nyugalmat és stabilitást teremtsen. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt el is lehet érni: a mezőgazdasági áraknak az európai árszinthez és a munkabéreknek a belföldi dráguláshoz való hozzáigazítása a jövedelemeloszlás rendjét helyreállította és ezzel kiküszöbölte mindazokat az akadályokat, amelyek a helyzet konszolidálásának eddig útját állták. Ezen felül a stabilizálásnak szerintem csak egy feltétele van még és ez az, hogy a társadalomnak – a háború tartamára – le kell mondania arról, hogy pénzbeni keresményét akár az árak, akár a munkabérek emelése révén növelje. Abban a küzdelemben, amely normális időkben minden társadalomban folyik – és helyes is hogy folyik – egy időre fegyverszünetnek kell beállnia.

– Ami ezen a téren – a jövedelemeloszlás terén – szükséges és lehetséges volt,
az a mezőgazdasági árak emelése és a munkabérek növelése révén megtörtént. Meg kell értenünk a különbséget a nemzet nominális pénzjövedelme és a termelésben jelentkező reális jövedelem között: tisztában kell lennünk azzal, hogy háború idején is csak azt oszthatjuk fel magunk között és csak azt fogyaszthatjuk el, amit valósággal termelünk. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a nemzeti jövedelemnek a statisztika által kimutatott összege évről-évre növekszik. A nemzeti jövedelemnek ebből a növekvő összegéből le kell vonnunk azt, ami a honvédelem célját szolgálja s maradvány az, amiből meg kell élnünk, ez pedig mindenképpen kevesebb, mint amennyi normális időkben rendelkezésünkre áll. Ezt a maradványt pénzügyi fordulatokkal megnövelni nem lehet.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98