Bóka László könyve – Franklin

Vajda Jánosról nem könnyű képet rajzolni. A köztudatbbn úgy él, mint aféle vadzseni, Ady elődje, az irodalmi élet számkivetettje. Akik eddig foglalkoztak vele, némi kis feszélyezettséggel tették, számos fenntartással ellensúlyozva elismerésüket. S ilyesmik forognak róla közszájon: van néhány páratlan remekműve, mely halhatlanná teszi, ám legszebb strófái is telvék botlásokkal, formaérzéke úgyszólván semmi, vaskos és darabos, egészében úgy fest, mintha irodalmunk vaskorszakából maradt volna itt. De meg kell bocsátanunk neki, a Húsz év mulva, Harminc év mulva, Nádas tavon s még pár tökéletes verse miatt.

S egy másik fönntartás: sajnos, vad érzékisége sokat levon erkölcsi értékéből, és így tovább. Viszont szinte elsőnek szólaltatja meg kora bölcseleti eszméit a lírában.
Akik neki-nekiláttak, hogy Vajdát olvassák is, egyre több gyanakvást éreznek e szinte szentesített portré hitelessége iránt. És Bóka László könyvének első nagy érdeme, hogy ezt a gyanakvást nemcsak hogy igazolja, hanem az elfogadhatatlan helyébe egy már sokkal elfogadhatóbb képet is állít. Nem kommentárt ír: igyekszik megfejteni a lelket. S ráadásul szerencsére nem holmi szokványos módszerek szerint, hanem úgy, hogy valósággal együtt él a költővel, együtt járja végig vele pályáját.

Igy alakul ki előttünk s nyer magyarázatot Vajdának a kiegyezéssel, kora egész politikájával szemben elfoglalt álláspontja: ifjúságának leglényegesebb élménye negyvennyolc márciusa! Hogy hogyan és mennyire, milyen és felejthetetlenül: Bóka László valóban kitűnően érzékelteti. Ugyanilyen kitűnő és izgalmas amit Vajda röpiratairól mond. Meg a legendás Gina-élményről! S ha még egybevetjük könyvét az eddigi, bizony nem túlságosan dicsőséges Vajda-irodalommal - (mindössze néhány esszé vág valóban problémák gyökerére), - meg ha figyelembe vesszük a kérdésben, a szűkös és kúsza anyagban rejlő nagy nehézségeket: nyilván látjuk, milyen biztos, jó és útjelző teljesítmény!

Nem is tartalmával, megállapításaival lehet vitába szállni, nem is ítéleteit lehet esetleg kétségbevonni: mert mindez szilárd és biztos. (Talán csak „.az Illyés Gyula egy helyével való bizonyítást érezzük kockázatosnak.) Inkább némely, tán a terjedelem korlátozottsága miatti hiányát fájlalhatjuk: nem látjuk Vajdát korának abban a bizonyos mélyebb, igazabban irodalmi életében, amelyben Ady útja is készül: és pár futó megjegyzés helyett szivesebben olvasnánk éppen Bóka Lászlótól többet és részletesebben Vajdának sokat ócsárolt „darabosságáról”.

Úgy érezzük ugyanis, komoly értelme volna egyszer alaposan meg vizsgálni Vajda formáit,ritmikáját: nem derülne-e ki végül is, hogy „lomposságában” inkább tudatos, mint tehetetlen: nem éreznök-e végül is e másfajta ritmika mélyén ugyanazoknak az erőknek a lüktetését, amelyek majd Ady verstanát formálják meg?

Igaz, az író célja nem ez volt: nem újat akart mondani (sok újat mondott), hanem megszerertetni. Ama „látszatok” árnyát sikerült is elhárítania a műről és bizonyos, hogy könyve nyomán nem egy, de sok olvasó nyúl majd „új érdekkel Vajda kötetei után”.
Bár mielőbb követné a szép esszét Vajda összes verseinek méltó kiadása!

Rónay György