Özvegy!
„Özvegy”! – mondják nekem a vigaszthozók
magabizó mosollyal, mint aki cukrot vagy
virágot nyujt a hölgynek, uri hiedelemmel.
Kedves Özvegy! - aposztrofál a rajongó ifju
mély hódolattal. Özvegy, - irja versem mellé a
szerkesztő tájékoztatóul, Özvegy! – mondja
eréllyel az Adóhivatal. Övegy! özvegy! özvegy!
kiáltanak, rám naponta levelek, lapok, számla és
címszalag. – mind bőven és buzgó adakozással
önti felém uj címemet, mint szép rangot, mit
tudni illik s illendőn tudatni...

De én felsikoltottam a szótól, mint kinek a
szívesen fogadott látogató orvul arcába üt.
S te igy vigasztaltál, kedves barát: - ne törődj
szavakkal! hisz semmi a szó, üres formaság,
ostoba szokás csupán. De míg nyugtattál, magad is
jól tudtad, miért fáj ez a szó, miért rejtezem
előle, mint rettegő bünös, kit nevén szólít a
könyörtelen lelkiismeret. Mert amit ők, a derék
illemtudók oly könnyen megtanultak
percek alatt - azt én nem tudom, sohasem
tudom majd megtanulni! S ha elhinnem, ha megérteném:
akkor talán már bele is egyeznék ... dc én nem!
nem, én lázadni és tiltakozni, akarok örökké!
s a szörnyű szó utánam jön és kivilágít.
Semmi a szó, üres formaság, igen én tudom.
a szavak gyakran csalnak és hazudnak.
De azt is tudom, hogy most nem-hazudik senki -
csak én, csak én,csak én!

Özvegy: azaz halotthoz tartozó, rövid
átmeneti élet! nevébe marva a halál!
Özvegy, amig él, amíg él még, tévesen és
fölöslegesen, de ha meghal, - ha meghalok
kedvesem! nem leszek özvegyed többé!
A rontó szó lemállik rólam, s én kiválva
a kitaszítottak közül megint asszonyod leszek!
Megint és örökké! mint annyi gyönyörű
rettenetes, éven át...

Török Sophie