Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1936 | December

Török Sophie - Harc a félelemmel

Mennyi betegséget, félelmet, reményt és tragédiát láttam az utolsó tíz évben magam körül! Mennyi teóriát, orvost, más orvost, híreset és csodatevőt, mennyi teóriát... S végül úgy láttam nem az az igazi beteg, aki panaszkodik, aki fél és segítségért rimánkodik; aki orvostól orvoshoz szalad és szorongató gyötrelmeiben életét megmenteni igyekszik, - az ilyen önmagát folyton figyelő, félelmeibe belebonyolódott ember a képzelt beteg, akinek a folytonos panaszkodása dacára sincs soha semmi komoly baja. Részvétet, s a betegség komoly méltóságát rendszerint olyanok kapják meg, akik erre a méltóságra mit se adnak, akik fütyülnek a betegségükre, s az orvosokra; morognak az élvezeti tilalmakért, s fantáziájuk nem színezi a jövőt.

 

A komoly beteg ritkán fél, nincs ideje rá, erőit arra használja, hogy: beteg. Gondoltam: a sors mégis igazságos! Vagy valóságos betegséget ad, mely öl - de a halálfélelem gyötrelme nélkül - vagy a félelmeket adja, e förtelmes rémeket, akik fantáziánkba ülve minden nap új ötlettel fenyegetik meg életünket, elszenvedtetnek velünk száz nyavalyát és halált, de csak képzeletben! Akit megszállt a félelem örökre szerencsétlen, de - gondoltam - ez az ár a drága életért!

 

Ideges szívszorongásaimban egyszer hirtelen-világossággal lepett meg a gondolat, ilyen halálos szorongást, ilyen pánikszerü félelmet nem okozhat a valóságos veszély! ez, amit érzek, s ami oly vad rémülettel szorítja össze torkomat s a megsemmisülés undorító ízét csöppenti nyelvemre, ez nem az igazi halálfélelem, csak az idegek gonosz tájéka, ez a gonosz erő csak utánozza bennem a halálfélelmet, de mint minden utánzat - túloz.

 

Az igazi halálveszély érzése fizikai érzés, természetes folyamat, s ezért biztosan nem úgy borzalmas, mint a félelem, hanem csak úgy, mint a fájdalom. Nagy megkönnyebbüléssel választottam így szét két különböző dimenzióra magamnak a félelmet és a halált, - mert attól a haláltól, ami csak fáj, nem tudnék nagyon félni.

Kosztolányi Dezső képzelődött és félt, ifjúságától kezdve mindig új és új betegségtől félt, hipohondriája majdnem annyira jellemezte, mint költészete. S én oly erősen hittem, hogy képzelődő félelmeivel megváltotta sorsát, hogy betegségének veszélyében még akkor sem hittem, mikor az orvosok már menthetetlennek ítélték.

 

Hiába akart okos, sőt tudományos előrelátással "idejében" kiáltani, képzelt bajaiért kinevették, s amikor már komolyan vették volna - késő volt. Utolsó orvosa csodát ígért, s ebben ő maga is hitt végső napjáig, ingadozva hitt, de újuló bizalommal. - S mikor halálának fekete üzenete megjött, mely voltakép már senkit sem ért váratlanul, - engem olyan érzés fogott el, mint akinek vallásos hite rendül meg.

 

Legbensőbb hitem szerint nem lett volna szabad meghalnia, hiszen félt és képzelődött, színes és emésztő félelmekkel! Ez a hitem nem volt fantasztikum, olyan névtelen erős érzés volt, amire minden ember számít magában, amire utólag boldog büszkeséggel szoktunk hivatkozni: én mindig éreztem, hogy nem történhet baja! De a gépezet könyörtelenül ment útján előre, nem törődve se hittel, se csodával, közömbösen gázolt el egy lobogó fényes, szomjas életet, nem hallotta a szívszakító könyörgést:

"Nem hagysz nekem eleget enni
mannás szájadból sohasem..."

Sok éve ismertem Kosztolányi Dezsőt, de csak társas baráti körben, nem voltam bizalmasa. Mégis, volt egy közös tulajdonságunk, a képzelődés félelme, mind a ketten felfigyeltünk, ha hipohonderekről esett szó, s ez a közös gyötrelem néha percekre velem is összekapcsolta őt. Minden képzelt baját nem ismerem, de tudom, a megőrüléstől is félt, s úgy járt a tébolydákba, mint aki egy új és nehéz mesterség furfangjait tanulni kényszerül. Novellája a vonatban utazó schizofreniás leányról oly kísértetiesen valóságos, hogy sohsem tudnám elfeledni.

De Kosztolányi nem úgy félt, mint én. Amitől ő félt, arról szinte sátáni vídámsággal tudott beszélni. Szenvedélyesen érdekelte mindaz, amitől félt, elsősorban a halál, s a halottak; verseiben a holtak s a halál a legsűrűbben s makacsul visszatérő téma. A haláltól félt, de halálos beteg s halott mind úgy érdekelte, oly szenvedéllyel, mint a félelmes szerelem.

 

Kíváncsi volt rájuk, oly kegyetlenül, mint szenzációra szomjas gyermek. Nem úgy félt a haláltól, hogy elkerülte. Úgy félt, hogy elébement, arcába nézett a halottnak, kíváncsi, naiv és groteszk mosolyával, mintha lezárt titkait fürkészné. Bölcs volt ilyenkor, cinikus s talán rémült is, mennyi, mennyi fátyol takarta!


Mennyit gondolt a halálra, mennyit kutatta, kereste, boncolta a halál vad játékának rugóit! Akit megjelölt a halál, annak társául szegődött, elkísérte, ment utána hűségesen, fokról-fokra lefelé, leste és figyelte, hátha felfedez valamit, valamit a borzalmas rejtélyből, s mikor a társ lebukott az utolsó lépcsőfokról a ragadós sötétbe, ámultan nézett utána, szenvedélyes izgalommal, s majdnem illetlen kiváncsisággal. De hiába tanulmányozta annyira önön jövendő útját, mert ha minden ember "egyedüli példány" - a halál s a meghalás végleg olyan bonyodalom, amit mindenkinek egyénien, s minden előtanulmány nélkül kell megoldania; a kérdésre hiába készülünk egy életen át, mindig váratlanra, kiszámíthatatlanra s iszonyatosra kell felelnünk.

 

Tudjuk, hogy Kosztolányi borzadozva félt az utolsó kérdéstől, s tudjuk, már felelt is... de nem tudjuk, mit felelt? S mit érzett, míg a szörnyű válasz kibotlott ajkán? Hiába nézünk utána az utolsó lépcsőről, nem tudhatjuk, akkor is félt-e? Látta-e tiszta ésszel végre szemtől-szembe a halált, melynek elképzelése annyi év óta gyötörte? Csak azt szeretném tudni tőle, vajjon a halálfélelem logikus előjele-e a halálnak, s valóban az következik-e be, amitől félünk, rettegve és undorodva?

Egész betegségében mindig csak a félelemért szántam őt, utolsó éveiben minden szavát úgy latolgattam - fél-e? Szívemben ettől szerettem volna megóvni, mert ennyi dühödt erővel, ennyi káprázatos fantáziával félni, irgalmatlan sorscsapás. 935 tavaszán egyszer elkísért az utóbuszmegállóig, jól emlékszem erre, mert talán egyetlen eset volt, amikor négyszemközt maradtunk.

 

Akkor is halálfélelemről beszélgettünk, én titkolt szorongásaimra reméltem tőle feleletet, mint tanítvány a mestertől, hiszen ő tudósa volt a kérdésnek; ő nem volt ilyen félénk, szégyenlős, letorkolható képzelt beteg, mint én, - a hipohondriának is művésze volt, s előkelő reprezentánsa. Látom még kezét, amint legyint - igen, ez az idegek világa, külön irreális világ a valóság világa fölött. Igen, így falazza be gyötrelmeibe az ember magát!

 

Én tudtam az ő "képzelődéséről", a fogai közt volt, a nyakán, a torkán, szadista fantáziával kigondolt rémség! Halvány mosollyal leplezett szorongását oly oktalan agyrémnek hittem, még fölényes is voltam, mint aki magánál nagyobb bolonddal beszél. De pár hét mulva Stockholmba utazott rádiumkúrára, epulisz, mondták - (ő maga haláláig e szóval takarta az igazit, de vajjon mit hitt?). Stockholmból nagyszerű eredménnyel jött haza, egészséges volt! Mult ősz elején egy este feljött hozzánk, sohsem láttam még ilyen szépnek, lobogónak, ily bűvölően boldog fiatalnak! Élt, élt! nem úgy, mint más közönséges ember, úgy élt megindult virágzással, mint akit végzetes markaiból eleresztett, s az édes életnek karjaiba visszaadott a halál.

Most egy éve Gellért Oszkáréknál voltunk együtt. Késve érkezett, már az uzsonnaasztalnál ültünk, szemközt került velem. Fél! - gondoltam döbbenten, mikor arcát megláttam, mely két hónap óta évtizedekkel megváltozott. Iszonyodva fél! Láttam, valami szorítja, valami borzalmas és kimondhatatlan. Váratlan halk hangon beszélt, majdnem suttogva.

 

Gondoltam, affektál, hipohonder, élethűen játssza a betegséget. Mégis kimondhatatlan szánalmat éreztem, annyira szerettem volna megnyugtatni! Nem mintha betegségében hittem volna: a félelmében hittem. - Igen, mondta nemrég egy barátunk, éppen akkor röntgenezték, akkor már mindent sejtett. Akkor már dagadt volt - tette hozzá, s én úgy éreztem, mintha azt mondta volna: már szennyes volt, már folt volt rajta, mint gyémánton repedés, mitől értéke csökken. Megkérdeztem tőle, miért rosszkedvű?

 

Mosolygott feleletül, hetyke, gúnyos kis grimásszal. Persze, van is értelme megkérdezni a halálraítéltet, miért rosszkedvű! De hát ami őt akkor gyötörte, még mindig csak képzelődésének félelme volt, hiszen a valóságot elhazudták előle. Azt kutatom, s próbálom keresgélő szavakkal megtalálni, vajjon ez a szép, csúfondáros és elszánt arc kényszerült-e végül mégis szembenézni nem az elképzelt, hanem a valóságos rémülettel is? Családjának s barátainak elszórt szavaiból kutatom szorongva, mennyire félt? Meddig lehet félni? Van-e határ képzelt és valóságos félelem között?

Idén januárban már harmadszor járt Stockholmban, itt meggyötörték, feje fájt, fázott és megduzzadt; mint Dosztojevszkij legnyomasztóbb lapjai, olyannak írta le nekünk gyötrelmes napi útját hotel s a kórház közt, huzatos, nyilaló hideg utcákon, aztán a keserves utazás haza - de mégis a gyógyulás reményét hozta! Májusban meglátogattuk a szanatóriumban, itt elmondták, hogy földszinti szobába kényszerültek az emeletről elhelyezni őt, mert leugrással fenyegetőzik, ha nem kap morfint. Engem sajátságos öröm járt át e hírre: ha van, ami becsesebb neki az életnél, akkor nem fél! Ha önként meg tudna halni, akkor még erős, egész ember, még ura sorsának, nem gyávára gyötört szolgája.

Néztem az arcát, nem láttam rajta a halál jelét. De mégsem az ő arca volt többé; sírt, könnyekkel, zokogva, önuralom nélkül, rettenetes volt látni így, gúnyos mosolyának szép jelmeze nélkül! Emlékét idézve nem lehet elfelejteni, ami legjobban jellemezte őt: a pózokat. Mindig, minden helyzetben, minden hangulatban pózolt, mindig kívülről látta magát és minden mozdulata egy kiszámított stilusnak volt alárendelve. Szívéhez nem vezetett egyenes út s a sűrű kanyarodókban, melyekkel lelkét behálózta, eltévedtek sokszor leghívebb emberei is.

 

De ha Kosztolányi pózaira gondolok, a szó elveszti minden rossz mellékízét, az ő pózai komplikált s változatos művészi teljesítmények voltak, kultúra és bölcseség volt bennük, ő igazán nem hasonlított a századvég műbohém, naiv és giccses kávéházi pozőrjeihez, akiken a regényes vágyálomszerep úgy lógott, mint talmi, színpadi ruha. Ő egy volt a szereppel, azonos matéria, - valaki azt mondta róla: ha Kosztolányinak álarcát letépnénk, arcbőre is vele szakadna; a póz, amibe öltözött, vére lett, csontja, s lényege. Mondják, a pózok halálig kísérték, megjátszotta a beteget, a rettegőt, a búcsúzót s az életimádót, így volt szép, mondják, hű maradt önmagához, s a stilushoz utolsó hörgéséig.

 

De nem, ez csak kínos paródiája volt a stilusnak, s ha e síró, szennyes szenvedésekben eltorzult, s mindenki részvétét könyörgő lény azonos folytatója volt a valamikor démonian szikrázó, kevély, gúnyos és bűvölő szellemnek, akkor e két arc csak úgy hasonlít egymáshoz, ahogy minden fogalom valahogy hasonlatos önmagának ellenkezőjéhez is, ahogy a végletek görbéi egy ponton összeérnek. Emlékszem az intellektus villogó fényeivel bevilágított arcára, ék-alakban felhúzott sűrű szemöldökei alatt iróniával csillogó szemeire, s durcás, önhitt, kedves groteszk mosolyára, hibátlan szép mozgására - nem, nem ilyen halált hittem volna méltónak hozzá! Élni akarok! - mondta a szanatóriumban, - segítsetek!

 

Szeretlek benneteket, úgy szeretlek! - mondta sokszor egymásután és sírt, s míg könnyeit töröltem, kezembe kapaszkodott. - Tegyetek valamit velem! - mondta a férjemnek, - álljatok össze barátaim és gondoljatok ki valamit, mentsetek meg engem! Szeretlek benneteket! - úgy fájt ezt hallani, hiszen Kosztolányi nem volt érzelmes természet, s aki sohasem tűrt volna részvétet senkitől, most gyermekes kiszolgáltatottsággal mindenki részvétét könyörögte. Erőiből csak dühe maradt meg, dühöngve lázadozott betegsége ellen, mely undorító fájdalmakkal nyomorítja.

 

Haraggal emlegette, mivel akarták vigasztalni őt: milyen páratlan élmény lesz majd neki ez a betegség! Majd, ha meggyógyul, milyen nagyszerű művet írhat saját szenvedéseiből! - Ostoba széplélek! - mondta Kosztolányi. - Mintha a napfényes utca minden szöglete nem adhatna több leírni méltó élményt, mint a betegség, mely aljas és szennyes és ostoba. - De haragjával is csak magát siratta, a vídám gúnyból csak a fintor maradt meg arcán. Igy van ez, a beteget mindenki elhagyja - mondta az uramnak. - Mikor te beteg voltál, egyszer eljöttem, - aztán nem jöttem többé! - Mily nehéz volt üres szavakat mondani neki!

 

Mily nehéz volt szegény kapaszkodó kezeit kezünkről lefejteni! Arcához hajoltam, hogy lássam: fél-e? Fél-e úgy, mint az a szegény néger nő, kit egy expediciós filmben láttam, s akit szerencsétlenségből, vagy gonosz rendezői trükkből a filmlencse előtt tepert le egy oroszlán - ez az arc van előttem, ahogy lelkendező futásában visszafordul s közvetlen háta mögött pillantja meg a fenevadat, ez a borzadályában eltorzult és megnőtt arc, - nem, Kosztolányi így nem félt. Vagy mégis - azokon a rémekkel népes éjszakákon, amikor minden barátjától azt könyörögte, hogy maradjon ott, aludjon nála, mert fél, fél, akkor mégis fátyol és hazugság nélkül egyedül és védtelenül állt szemtől-szembe a megsemmisülés minden iszonyatával?

 

Ó, milyen szörnyű meghalni annak, aki ilyen szívósan, nem alkudva, nem gyengülve leteperhetetlenül nem akar meghalni! Mikor már nem tudott beszélni, írt, s minden leírt szava egész napló, minden szó sikoly, segítségért, életért! S minden szóban a nem halványuló önmegfigyelés kíméletlen világossága... "Mindig legyen mellettem valaki, ha alszom!" "Orvost!" "Félek!" "Fáj!" "Nincs ok aggodalomra?" "Segítsetek rajtam!" "Mentsetek meg!" "Nincs tüdőgyulladásom? Miér van akkor 39 fok lázam?" "Nem szepszis ez?" "Megfulladok!" "Aludj itt." "Segítség. Mi ez?"

- Nem tudok nyelni - panaszkodott már májusban is nekünk. Megfulladok! - mondta rémülten. - Dehogy! - mondtuk neki nyugtatóan, mint képzelődő gyereknek, - szó sincs megfulladásról - csak képzeled ezt! Gondolom, el is hitte, hogy megint csak a képzelődés játszik vele, mint már annyiszor, de mit hitt szegény szeptemberben, amikor fuldoklásában elkékült, mit hitt, míg eszméletét vesztette?... s csak gyors gégemetszéssel tudtak segíteni rajta.

 

Eszméletlenségéből felocsúdva, kábul mosollyal nézett körül: "azt hittem, kávéházban vagyok... Mégis, talán a legszörnyűbb valóság is egyszerűbb a félelemnél! Talán mindent mégsem lehet szegény gyenge emberi testünkkel elviselni... De a visszatérő élet a visszatérő hideg világosság is, Kosztolányi nemsokára leírta: "A gégém megvan? Fogok tudni beszélni?"

Utolsó hónapjaiban nem láttuk, nem mertük látni, barátaink hoztak hírt róla. Nyáron pár hétre hazaengedték, akkor még egy olaszországi út reményét is megcsillogtatták előtte. Felesége még autón körülvitte a városon, mégegyszer megnézte az életet, amit nála jobban senki sem imádott. Összevagdalt, torz roncs volt már, s még leírta: "Hiszek az életben!" Utolsó póz, legszebb és legigazabb és legreménytelenebb póz!

Legendásan erős szíve végül mégis feladta a harcot. Halálát egy köhögési roham előzte meg, vért hányt.

- Tudott magáról? - kérdeztem feleségétől szorongva.

- Nem, dehogy! Már napok óta alig tudta, mi van vele. A hónapokat is összecserélte. Azt mondta: a Nyugat húsvéti száma lesz a Kosztolányi-szám, nem tudta, hogy karácsony közeleg. De utolsó este még úgy csókolgatta a kezemet, mintha búcsúzkodni akart volna...

Kisírt, elkínzott arcába néztem, gondoltam - lehet, hogy Kosztolányi elment és nem látta a halált... De lehet, hogy utoljára mégis kettesben és szemtől-szemben maradt vele, - de ezt oly szörnyű volna hinni, hogy az ember e gondolat előtt gyáván lehúnyja szemeit...

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Pósa bácsit köszöntik a gyerekek Kosztolányi és családja
HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Ignotus a békeszerződésről Ignotus a békeszerződésről
Metternich büszkén és önérzetesen a végítélet napját emlegette,...
Arcképkísérlet Krudy Gyuláról Arcképkísérlet Krudy Gyuláról
Tíz éve alig múlhatott, hogy a hírbe került Krudy Gyula bús...
A BKE háziversenye A BKE háziversenye
A Budapesti Korcsolyázó Egylet vasárnap tartotta meg második...
Korszakalkotó, hatalmas reformokat jelentett be Imrédy miniszterelnök Korszakalkotó, hatalmas reformokat jelentett be Imrédy...
- Jó egy esztendeje a szomszédos államokal tárgyalásokba...
A WAF nemzetközi atletikaversenye A WAF nemzetközi atletikaversenye
A MAC megnyerte a Weinberger-emlékversenyt. Sorozatos magyar...
A soffőrök A soffőrök
Akik ezt újságot kiadjuk: polgárok vagyunk. Polgári lapnak és a...
A magyarság pusztulása A magyarság pusztulása
A "Nyugat"-nak a magyarság pusztulásáról közölt ankétjához én is azon...
Új elmélet a Nap fizikai alkatáról  1. Új elmélet a Nap fizikai alkatáról 1.
A Nap felületének és belsejének szerkezetéről, állapotáról, a rajta...
Az ausztráliai miniszterelnök a Csendes-óceáni hadszintér elhanyagolásáról Az ausztráliai miniszterelnök a Csendes-óceáni hadszintér...
Londonból jelentik: A Csendes-óceán az elszalasztott alkalmak...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98