K. v. Neergaard könyve - Antiqua.

Az első világháború után, Spengler könyvének nyomában, felvirágzott az a tudományág, amely a Nyugat pusztulását jósolta, vagy, ha tisztább tudományossággal elutasított magától minden próféciát, korunk kulturális betegségeinek adta néha igen pontos diagnózisát. Most, a második világháború idején olyan könyv jelent meg, melynek szerzője éppenséggel ellentéte mindenfajta krizeológiának.

Az pesszimista volt, ez inkább optimista; az kultúránk elhanyatlását hirdette, ez arra figyelmeztet, hogy tudományunk kategoriális pontjain olyan belátások érvényesülnek, melyek egy újvilágképre utalnak. E pontokat összekötve láthatóvá válik az új világ körvonala s lévén ez tartalmilag kitöltetlen, a kidolgozás s a megvalósítás feladatát méri századunkra. Más kérdés természetesen, hogy ez a megvalósítás elkövetkezik-e valaha?

Hiszen bizonyos, hogy az érték parancsszava kötelez s az egyszer felismert érték természetes útja, hogy a valóságban is érvényesüljön, de tudjuk, hogy lényegét tekintve minden érték közömbösen és idegenül áll a valósággal szemben és realizálódása a kedvező, vagy kedvezőtlen történelmi helyzetek függvénye. Neergaard azonban úgy látja, hogy a történelmi változás törvényszerűségei kedvező irányba mutatnak s könyvének alaphangját éppen ez a józan optimizmus és ideges világunkban bizony csak nagyritkán tapasztalható magabízó nyugalom adják meg.

A klasszikus fizika alapján felépült világkép - tanítja Neergaard – ma már semmiképpen nem tartható; a modern fizika eredményei, a relativitáselmélet s a kvantummechanika megjavították. Pusztán a jólismert fáziskülönbségnek tudható be, mely minden korban meglelhető, a szaktudományos megismerés s az általános világkép között, hogy a régi világkép s a velejáró gondolkodásforma még ma is életben van a közszellemben, sőt jobbára a tudományban.

A klasszikus fizika csupán anorganikus törvényeket ismert s a gondolkodás, mit kialakított, additív és mechanisztikus. Sztatikájával szemben a modern fizika dinamikus: a tér és idő eleddig csupán egymásrautalt kategóriáinak egyberántásával megteremtette a négydimenziós gondolkodást, s a világegyetem ma már inkább hasonlítható egyetlen mindent átfogó gondolathoz, mint valami monstruózus gépezethez.

Az élet törvényei nem vezethetők le az anyagból; az első, az anyagnak megfelelő életfokozat, a „nagyság” vagy „szám” után egy magosabb rendbeli következik, az „alak” s ez újdonságként a holt anyaggal szemben az életet tartalmazza. Törvényeit már a biológia, kutatja s ilymódon - ellentétben régibb rendszertani helyével - önálló tudománnyá lép elő. Ez az új biológia szakít a mechanizmus és vitalizmus egyoldalúságaival és túljut rajtuk az alakelmélet („Gestalt-theorie”) segítségével, mely felismeri, hogy a szervezetben „a rész alárendeli önmagát az egésznek, szolgálja azt, viszont az egész ismét a részt szolgálja”.