Dtum
Login with Facebookk
1929 | Július

Faj és művészet

Klebelsberg gróf miniszter úr nemrégiben, Berlinből hazatérve, beszámolt a német tudományos munka körül szerzett tapasztalatairól, - a tervekről, miket ezek keltettek benne s amiknek gondolatát abban foglalta össze, hogy a művészet, kivált a költészet, legyen csakis nemzeti és faji, a tudomány ellenben nem lehet más, mint nemzetközi. Néhány nappal elébb vagy később Szász Zoltán is érintette e témának egyik, a művészi, felét s ő is arra a végre jutott, hogy a faj homályosabb s kavargóbb fogalom, semhogy politikát, jogot s közjogot lehetne ráépíteni, - az egyetlen terület, hol kategória vagy cinozura gyanánt számba jöhet, a művészeté.

Hát tudja isten: én még abban sem vagyok biztos, hogy, bár tudományos igazság vagy törvény, amennyiben egyáltalában van ilyen, csak egy lehet, mégis az út, melyen a legelfogulatlanabb gondolkodás eljut hozzájuk, nem módosul-e vérmérséklet s száz egyéb hajlandóság szerint, mely a fajtában és, amennyire a fajtának köze van a nemzethez, a nemzetben gyökeredzik. Joule, az angol serfőző, más úton találta meg a hőnek mechanikus egyértékűjét, mint Mayer, a német hajóorvos. Lehetetlen Descartesban, ki eszével gondolkozik, meg ne érezni a franciát s Spencerben, ki a megismerhető mögött a megismerhetetlent a hitnek engedi át, az angolt.

 

Aki a tudományok, a legpozitívabb tudományok történetét nálamnál közelebbről ismeri, bizonyára száz olyan fázisukra mutathat rá, mikor hol az egyik, hol a másik fajtának külön genieje volt különösen hivatott arra, hogy ezt vagy azt a tudományt éppen azon a bizonyos megakadáson túlsegítse, s nyilván azt is meg tudja állapítani, hogy mely egész tudományokban volt ennek vagy annak a nemzetnek kiváltságos jelentősége.

 

Én is azt vallom, amit Spengler: hogy a fajtát ugyan pontosan leszegezni nem lehet, de megérezni igen, s kinek-kinek a tekintetéből, a hangja színéből meglátom és kihallom, legalább nagyjából, hogy mifajta. Hogyne volna annak a roppantul érezhető valaminek, ami a faji jelleg, roppant erős rászíneződése mindenre, amihez hozzáér, amit mível, ami rajta megy keresztül vagy belőle származik?

 

Nemcsak, ahogy mívelik, de ahogy fogadják a tudományt: még abban is külömbözik fajta a fajtától, s megint csak tanulságos, hogy a Freud tanítása, mely az észt ledönti trónjáról s az elfojtottságokat teszi a lélek urává, nehezen terjed a franciáknál s az olaszoknál, kik ész szerint éreznek s az életet kiélik, s leghamarább ment tudományszámba az amerikaiaknál s az angoloknál, kik érzés szerint gondolkoznak s indulataikat elnyomják. Szó sincs hát róla, hogy valaki a fajnak úgy meglétét letagadja, mint minden emberi dologban való szerepét, akár a tudományban is.

Hogy ez a szerepe megvan a művészetben, meg a költészetben, az irodalomban is, az persze hogy szent igaz. Magyarázzam, hogy Shakespeare darabjait és sonettjeit csak angol ember írhatta, a Goethe Faustját csak német ember, - hogy ugyanezt a Faust-témát az angol Marlowe természet szerint másképp írta meg, mint a német Goethe, s hogy castiliai ember nyilván másképp írta volna meg a Don Carlost, mint a sváb Schiller?

 

Csak nem tudom, hogy ebből mit következtetnek. Talán azt, hogy ha teszem spanyol fajtájú ember francia állampolgárnak születik s beleszületik a francia nyelvbe, nem szabad franciául írnia vagy csak úgy szabad, hogy utánozza a gallus, frank, breton, normann és provençal franciákat? José Maria Heredia egészen más sonetteket írt, mint Sully Prudhomme, s éppen ez a szép rajtuk, és senkinek nem jutott eszébe azt parancsolni, hogy vagy írjon Heredia spanyolul s legyen ezzel spanyol nemzeti költő, vagy, ha franciául ír, utánozza Sully Prudhommeot, külömben nem lehet francia költő.

 

Arany János akkor is magyar, mikor a walesi bárdokról skót balladát ír, Lenau akkor is német, ha a magyar nádasról, pusztáról cigányról ír verset. El nem lehet mondani, hogy micsoda a külömbség, nyilvánvalóan a fajtában gyökeredző, a fajangol Tennyson, a skót Burns, az ír Moore vagy Swift vagy Wilde vagy Shaw vagy - Byron között, mert ez is, ez a Shakespeare után legnagyobb angol költő is ír vér, s innen az esze ujjongó csapongása, innen meghasonlása az angol cant-tel, ugyanúgy, mint a Swifté s a Wildeé s mint ahogy a harminc éves háború folyik Shaw és az angol bourgeois között. Már most mi történjék ezekkel? Kiseprűzzék írásaikat az angol irodalomból?

 

S a fajangol angol ember, ki, ha van hozzá tudása és érzéke, elgyönyörködik a Dante, a Goethe, a Racine vagy a Hugo költészetén, éppen Swiftet vagy Byront, éppen Wildet vagy Shawt ne tudja élvezni? Valóigaz: én nem tudok zsidóbbat, mint a Heine költészete, mint a Börne publicistikája. Természetesen, mert zsidó emberek voltak és művészek voltak, s azért voltak művészek, mert a maguk mivoltát alakították ki költészetükben s publicistikájukban. Németül írtak és németeknek - nem is tehettek egyebet, mert héberül nyilván nem tudtak s lelküket a német dolgok hántorgatták.

 

Bizonyos, hogy a drága Mörike egészen más verseket írt, mint Heine, bizonyos, hogy a keménykötésű Hebbel másképp gondolkozott, mint Börne. De Musset is más verseket írt, mint Heine, a németek mégis tízszer lefordították, a Junius levelei is mások, mint a Börne párisi levelei, a németek mégis egyetemen tanítják. Még az sem igaz, hogy szép, szép, költő ide, költő oda: a nemzetben vagy a népben csak az visszhangzik, ami az ő véréből serkedt.

 

A magyarságnak voltak igen nagy, aránytalan nagy költői, s ezek közzül Berzsenyi, Vörösmarty és Arany János törzsökös magyarok, s Arany János az ő Toldiját vagy éppen az Első Lopás elbeszélését egyenest a nép nyelvén s a nép számára írta. A Toldit kinyomták ponyvában is - mégis a népbe magyar költő csak egy hatott le, a tót anyától, a rác apától lett Petőfi Sándor, kinek heve, féktelensége s csapongása száz lépésről elüt a sűrű magyar vértől. Heinének szobra körül még ma is veszekszenek a német hazában, de Loreleya s még egypár dala mint népdal zeng a német ajkakon.

 

A magyar népdal Petőfire, a német népdal Heinéra áthatott, s mint saját költészetük, saját egyéniségüknek és, ha erről van szó, saját fajiságuknak zamatával tört belőlük elő, megkapva a magyart, meg a németet, mint ahogy a cigánynak cigányos magyar nótája magyarul dagasztja a magyar szívet. Kérdezzétek meg Bartókot és Kodályt, hogy magyar-é zenének a cigányzene - s viszont kérdezzétek meg a legnagyobb muzsikusokat, (akár Wagnert, ki szintén el volt a cigányzenétől bűvölve), hogy nem zene, nem igazi zene, nem gyönyörű zene-é? Csak össze kell hasonlítani a tiroli paraszt vér Schönherr drámáit a bécs-nagyvárosi zsidó vér Schnitzler és Hoffmannsthal költészetével, hogy az osztrák levegő némi közössége s a német kultúrában való egyforma beletartozás alján megérezzék az ég és föld külömbség, művészivé áthatódott faji külömbség.

 

 

Mi történjék ezek után? Kimondják, hogy Schnitzler nem író, hogy Hoffmannsthal nem költő? Vagy elismerjék ugyan, hogy nagyon is azok s mindent összevéve fölötte fínom, nem keverék-, hanem elegy-művészek, kikben fajuknak s környezetüknek külömbözőségei organikusan egyénisülnek elevenné és teremtővé, - ezt elismerjék, de kiparancsolják őket az osztrák vagy a német irodalomból? Istenem: ők maguk bírnák, semmivel sem volnának kisebbek, a világ is éppúgy elismerné és becsülné őket. De kibírná-e a német s kivált az osztrák irodalom, melynek ma nem is igen van más valakije, mint ez a három, mint ez a Schönherr, Schnitzler és Hoffmannsthal?

Ennél a pontnál a végletig lehetne folytatni. Például felvetni, hogy van-e igazában egy íz is francia az Offenbach muzsikájában? Nincs; ez a kölnmelléki kántorfi mulatságosan és penetránsan zsidó; az ő bőven, elmésen, zeneien ömlő melódiáinak akárhánya ismert zsidó templomi muzsika, néha szinte blaszfémiásan átkankánosítva, mint ahogy nálunk is a lengyel-zsidó Konti József egy-kettőre csárdást risszantott a szent zsidók egy lakodalmi férfi-körtáncából, mely viszont igaz, hogy származására kis-orosz népdal.

 

S éppígy zsidó, sőt érezhetően templomi zsidó a Hoffmann Meséi operettnek minden mély és modulációs melancholiája. Bizetnél ilyesmit, pozitíve zsidót, nem érezni, - hogy van-e benne spanyol íz, azt én nem tudom megítélni, de hogy nem francia, az világos. Nos hát: mi történjék ezzel a két nagyon nagy zenésszel, ki a zene történetében s a francia zenében mindegyik külön-külön egy korszakot és betetőzést jelent? Kihagyják őket a francia zenéből? Ha igen: ki marad ott Debussyig és D'Indyig?

 

Hacsak nem Halévy és Meyerbeer!... Nincs miért folytatni e sort, legfeljebb minálunk Kiss Józsefre emlékeztetnék, emlékeztetnék arra, hogy nem csupán Herczeg Ferenc sváb származás, hanem Gárdonyi Géza és Tömörkényi István is, s visszaemlékezném a mi méltatlan elfelejtett Ágai Adolfunkra, ki Tóth Bélával együtt egyik nagy nevelője volt a magyar ujságprózának, elragadóan zamatos stilista s édes-magyarosan humoros, minden nagyvilági s világfias műveltsége mellett maga is egy kicsit az a Mokány Berci, kit halhatatlanná tett, nem kevésbbé azonban az a Seiffensteiner Salamon is.

 

Mondom: nem halmozom a példákat, hogy: természetesen, magától értetődik, nem is lehet másképp, mint hogy a művészet ott kezdődik, ahol a vérben, a fajtában, a nemzetben gyökeredzik, s ez nem lehet máshogy már a művészet egyéni voltánál fogva sem, mert ki mentül egyénibb, annál tipikusabb megszemélyesítője fajtájának. Csak, ismétlem: nem tudom mit, milyen művészet- vagy irodalompolitikát származtassak ebből. Megparancsoljam a művésznek, hogy művészete magából, tehát fajtájából serkedjen? Fölösleges, - azért művészet, hogy abból serkedjen. Vagy viszont rádiktáljam, hogy ha netalán nemzetében vagy szülőhazájában, amelyhez hozzátartozik s amellyel és amelyért él-hal, más fajta a szín- és hangadó, akkor ő ennek a hangja színét próbálja utánanyekkenteni?

 

Megenne a fene, ha ilyet diktálnék, megenné a fene, ha megfogadná, s megenné a fene azt a nemzeti művészetet és irodalmat, mely így alakulna. Művészet van, csakis faji művészet van, nemzeti művészet is van, de diktált művészet még sohse volt művészet. Viszont ami művészet, az akkor is művészet marad, ha hatóságoknak vagy társadalmi egyesületeknek, sőt akár kritikának is nem méltóztatik engedélyeznie s approbálnia. Nemzeti művészetet csak egyféleképp lehet teremteni vagy fenntartani: ha a művészeket békében hagyják, a nemzetet pedig olyan műveltté teszik, hogy öröme tudjon bennük telni, s olyan módossá, hogy el tudja őket tartani.

 

Ignotus

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A romániai zsidók kivándorlása A romániai zsidók kivándorlása
Romániából egyre tart a zsidók kivándorlása, s a kivándorlók...
Hitler a német gazdaságról a Kroll-operában Hitler a német gazdaságról a Kroll-operában
Hitler a nemzeti szocialista kormányzás gazdasági eredményét...
Minimális adminisztrációval dolgozik a Hüvelyes Központ Minimális adminisztrációval dolgozik a Hüvelyes Központ
Júniusban kapcsolódott be intenzívebben a Hüvelyes Központ az...
Szabályozták az árúsítás és az ipari munka vasárnapi szünetelését Szabályozták az árúsítás és az ipari munka vasárnapi...
A kereskedelemügyi miniszter a vasárnapi munkaszünet megállapításáról...
A Montessori-módszer A Montessori-módszer
A Montessori-módszer főbb szempontjai a következők: gyermekben...
Tenni kell valamit Tenni kell valamit
Elképzelhetetlen volt néhány évvel ezelőtt is, hogy valaha olyan...
Sikereink Albániában Sikereink Albániában
Albánia területe körülbelül 20.000 km2, tehát mintegy kétszer akkora,...
Kitüntetéssel vizsgázott egyetemi hallgatók
A közoktatásügyi miniszterium most megjelent "Hivatalos...
Ferencváros – Újpest 4:2 (2:0) Ferencváros – Újpest 4:2 (2:0)
A pályára lépő csapatokat nagy éljenzéssel fogadta a közönség. Már...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98