Dtum
Login with Facebookk
1943 | November

Nemzetibb képzőművészetet!?

A levitézlett művészkamaraterv megbeszélésével és egyébként is sűrűn felmerült a „nemzeti” képzőművészet fogalma. Ez elméletileg könnyen körülírható, bár ismertető jeleinek felsorolása éppenséggel nem könnyű. Nemzeti ama különleges tulajdonságok összessége, melyet egy államalakulatban élő nép kialakít. Vagy némi bővítéssel mindaz, amit egy történelmileg összetartozó embercsoport különlegeset alkot.

 

Ilyen nemzeti, vagy faji elemek a képzőművészetben is könnyen felismerhetők. Különösen a multban. De mentől közelebb érünk az újabb időkhöz, annál kevésbbé látunk e kérdésben tisztán. Különösen, ha eljutunk a mához, ahol a nemzeti már nem csupán szükségszerű tény, hanem követelmény is, olyan vágy, mely magával a ténnyel sokszor szembefordul.


A nemzeti művészet ténye tagadhatatlan. Egy embercsoport, melynek kultúrája hosszú együttes fejlődésen, esetleg közös faji származáson, e fajiság azonos változásain alapul, ugyanazon természeti környezetben él és egyébként is ugyanazokat a hatásokat szenvedi, bizonyos mértekig még a legkiemelkedőbb egyéniségre is rányomja bélyegét, az átlagembert pedig erősen ugyanazon szintre nívellálja és egyforma jelleget ád élete megnyilvánulásainak.

 

Egy léleknek sincsen légüres tere vagy archimedesi kihelyezkedési pontja, tehát minden művészet nemzeti jegyeket is visel magán. Törvényszerű és szükségszerű képe egy kultúrát teremtő, vagy terjesztő kor lelki állapotainak.


Ámde ha a nemzeti mint tény egyszerűen felfogható dolog is, a nemzeti mint követelmény már sokkal komplikáltabb valami. Elégedetlenségből fakad. Egyesek ráeszmélnek képzőművészetünk vélt, vagy tényleges fogyatékosságaira, különösen ha összehasonlítják a valóban, vagy csak elképzelten kedvezőbb multtal, vagy éppen a külföld jelentékenyebb eredményeivel. És mivel ma a nacionalista gondolat korát éljük, a nemzeti jelleg erősebb kidomborításától várunk megújhodást a képzőművészet terén is.

 

Ez a nemzeti gondolat a néphez vezet, amely egy ízben már megtermékenyítette a magyar kultúrát és pedig az irodalom terén. A magyar litteratúra története ugyis sokáig azt tanította, hogy irodalmunk nagyszerű megújhodása a XIX. század derekán elsősorban is népi hatásnak köszönhető. Ez a tetszetős állítás takarta el előlünk jó ideig azt, hogy irodalmunk „népies” korában egy erősen művelődő és nagy lendülettel előtörő középosztály alakult ki, amely kezébe vette a szellemi vezetést, új irodalmat is teremtett és ezt az irodalmat nem a nép, hanem a maga képére alkotta meg.

 

Ez az irodalom csak annyiban volt népies, hogy kevésbbé volt feudális, udvari és partikuláris, kevésbbé a középkori műveltséghez kapcsolódó, mint az egykori főnemesi, vagy nemesi társadalomé. A demokráciának akkoriban még inkább csak romantikus, mint gyakorlati gondolata jelszót keresett és ezt a földhöz és népéhez kapcsolta. Ez adta meg a zamatot, az ízt, vagy inkább csak hamis elméleti kulisszákat az okoskodásokhoz.

 

De a nép, mely az irodalomhoz egy bizonyos határig nyelvét szolgáltatta, a képzőművészetben néhány ornamentális elemen kívül vajmi keveset nyujthatott. Legfeljebb témát a zsánerképekhez. Ennek megfelelően képzőművészetünk mult századbeli kezdetei és folytatása sem voltak és nem is lehettek népiesek, hiszen művészetünk nem volt egyéb, mint az alsó nép-osztályoktól mindinkább elváló, felsőbb, műveltebb és állandóan idegen hatás alatt álló középosztály lelkiségének egyik vetülete.


Amidőn ennek a rétegnek társadalmi összetevődése, gazdasági helyzete és kultúrája mélyreható átalakuláson megy át, megváltozik a művészet is, sőt néha előre jelzi a változásokat. Ha azok olyan időszakra esnek, midőn a nemzeti fogalma mint követelmény kezd éledezni, az történik, hogy a meglévőhöz görcsösen ragaszkodók és az új teremtő fejlődést meg nem értők és gyűlölők, a meglévőt nemzetinek deklarálják, az újat üldözik, s midőn ez az új jut diadalra, ez sajátítja ki a nemzeti jelszót. De - és a most következő ellenvetést alkalmasint sokan érezték soraim olvasása közben - a nemzeti művészet fogalmát másképpen kellene megkonstruálni, mint ahogyan én fogalmaztam. Le kell szállni a faj őstulajdonságaihoz, a „mély magyarság”-hoz és a művészetben is csak a tisztára magyar őselemeket kell szóhoz juttatni.

 

Magyarabbaknak kell lennünk képzőművészetünkben is, mint amilyenek most vagyunk. Ezt a követelést igen sokan hangoztatják. Bizonyos, hogy ez a jelszó első pillanatra tetszetős, de nagyon sokat veszít csillogásából, ha értelmét keresik. Végső eredményben azt jelenti, hogy változtassuk meg egész életünket. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy egész életünket át kellene alakítani, hogy függvénye, a művészet is, mássá válják.


Ehhez a művelethez elsősorban is azt kell tudnunk, hogy mik a magyar nemzeti tulajdonságok. De vajjon melyek ezek? Lobbanékonyság, érzékiség, pártoskodás, a kitartás hiánya, sírvavigadás, kevés hajlam a metafizikára, keleties vendégszeretet, álhatatlanság, fényűzési hajlam és így tovább, ahogyan az idegeneknél olvashattuk, ha elszabadultak fűszeres ételektől roskadozó vendéglátó asztalunktól, ahol égig magasztaltak, amely ítéletekben többé-kevésbbé mindig volt több-kevesebb, igazság.

 

Vagy pedig azok vagyunk, ahogyan mi magunk szeretjük magunkat látni és láttatni: úri, büszke, szabadságszerető faj, amely csak úgy játszik az élettel? De akármilyen összefoglaló eredményhez vezessen el az efféle psichológiai laboratóriummunka, vagy idők szavával élve nemzetkutatás, végre is csak eljutunk valami schémához. Bár igen nagy bajok lesznek körülötte: hogyan fogjuk benne elhelyezni egymásmelleit a teljes Szinyei-Merse Pált, Munkácsy Mihályt és Rippl-Rónai Józsefet.

 

Letörlődik róluk jellegzetességük finom hamva, nagyszerű egyéniségük különbözősége elvész, csupán valami színtelen átlagember marad meg belőlük, valami furcsa mixtum compositum a felvidéki, az alföldi és a dunántúli magyar emberből. Valami olyasmi, mint amidőn sok évvel ezelőtt Amerikában a jellegzetes amerikai arcot keresték és ezért a legjellegzetesebb típusokat egymásra fényképezték: a végén egy üres arc vigyorgott a kísérletezőre.


De hadd legyen! Kifőztük a nemzeti vonások kísérleti telepén az általános magyar jellemet és a jövőben ennek, világára kell képzőművészetünket felépítenünk. Persze mellesleg megjegyezve, ha a szélső racionalistákat is ki akarjuk elégíteni, óvakodnunk kell attól, hogy a városlakó magyar jellemvonásait is belekeverjük, jólehet a magyar középosztálynak túlnyomó többsége városlakó és a nemzeti kultúrának ez a középosztály hordozója.

 

De a városokban igen sok az idegen befolyás, ezt pedig ezentúl ki kell küszöbölni a nemzeti művészetből. Végül is adva van egy minden idegen befolyástól mentes erkölcsi és kulturális nemzeti eszmény, fogjunk tehát hozzá és ültessük át művészetünkbe. De hogyan? Mi tegyük ezt, kiknek minden idegszála át van itatva idegen kultúrák hatásától? Egyszerre csak tagadjuk meg multunkat és jelenünket, oltsunk hamis pózt magunkra, hiszen tudatosan kell szembefordulnunk önmagunkkal, ha valami mást akarunk csinálni, mint a mi belőlünk spontán fakad. Az eredmény csak egy affektált hybrid kultúra lehet.


A művészet azonban nemcsak erkölcsi tartalom, nemcsak világkép, hanem elsősorban formakérdés. Itt még nagyobb nehézségbe ütközünk. Az elképzelésben kétféle megoldás kínálkozik. Azt hirdethetjük, hogy a nemzeti tartalom majd kialakítja a formát. Ez igaz is, így volt ez mindig a ténylegesen kialakult nemzeti művészetekben. De ezek ösztönös, minden gondolati beavatkozás nélkül szervesen nőtt képződmények.

 

Voltuk, az élet teljes hatása nevelte őket azzá, amivé váltak, nem csupán ideológusok elképzelései, amelyek különben semmiféle téren sem végződtek úgy, ahogyan kigondolóik tervezték. Az elmélet nemzeti formáit nem a nemzet összes élete hozná létre, hanem egy kis, tudatosan számító és latolgató, a többivel szembeforduló embercsoport, mely ha el is jut valami művészeti eredményhez, termelése különálló és a nemzeti fejlődés szempontjából jelentéktelen próbálkozás marad, csupán egy kis kaszté, de nem lehet a nemzet egészének megnyilvánulása.


A másik mód, amit nálunk ajánlgatni szoktak, a meglévő népies elemek felhasználása. Ez sokaknak különben is rokonszenvesebb, mert konzervatívabb gondolat. De itt is nagy bajok jelentkeznek. A festészetben és szobrászatban a „nép” nem tud útmutatást adni és az építészetben is csak a legprimitívebb feladatok körül, mert hiszen a képzőművészete kincse - egyebe sincsen - ornamentikája. Hogy ez az ornamentika egyáltalában nem annyira jellegzetesen különálló, mint ahogyan ezt a többi földműves- és pásztornépek díszítményeit nem ismerő politikai nemzetieskedők hirdetik, most nem feszegetem.

 

Megvan és itt van, de úgy, ahogy előttünk áll, önmagában nagyon kevés. Például tulajdonképpeni építészeti feladatok megoldásához alig segít. Ezt legjobban Lechner Ödön példája mutatja, amelyen bebizonyult, hogy évszázadok alatt talán kinőhet még egy ornamentikából is nemzeti" építőstílus, de máról holnapra legfeljebb egyénit lehet belőle kialakítani. Építészeti stílusok is a kor lelkéből fakadnak és nem ideológiai elgondolásokból.


De mihez kezdjünk a magyar ornamentikával a festészetben és szobrászatban? Legfeljebb kínosan oda nem illő díszítést adhat, de lelket nem facsarhatunk belőle. Sablonná vált naivitása nem lehet alapja egy jóval komplexebb lelki élet kifejezésének. S ha ez a magyar ornamentika nem segít, hiába keresünk egy másik olyan csak magyar jellegű művészetelemet, melyet továbbfejleszthetnénk, mert mindenfelől csak az előbb jellemeztem tényleges magyar művészetet találjuk, melynek, számtalan komponense közül nem hagyható ki az az idegen hatás sem, amely miatt némelyeknek már művészetünk nem elég magyar.


Élet és művészet annyira összefüggenek egymással, hogy képzőművészetünk magyarabbá tételének előfeltétele csak ennek az életnek megváltoztatása volna. Elképzelünk egy magyarabb művészetet, s hogy ez lehetségessé váljék, meg kellene teremtenünk életbéli előfeltételeit, azaz át kellene alakítani életünket. A mai képzőművészet városi emberek műve. A városi élet pedig gyakran híjával van azoknak a jellegzetesen magyar tüneteknek, melyek falun még ma is észlelhetők. Persze ezek sem kizárólagosan magyarok, mint ahogyan azt hirdetni szokták.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Nagy Kálmán : Kaszáló paraszt Székely Árpád: Parasztudvar
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A budai rablógyilkosság A budai rablógyilkosság
A budai rabblógyilkosság dolgában a rendőrség befejezte a nyomozást....
Gellért Oszkár - Kosztolányi Dezsőhöz Gellért Oszkár - Kosztolányi Dezsőhöz
Mint tépett-szaggatott koszorúnak Marokba-gyűrt s marcangolt...
Schacht birodalmi bankelnök Németország pénzügyi katasztrófájáról Schacht birodalmi bankelnök Németország pénzügyi...
Az Adlon-szállóban az amerikai kereskedelmi kamara most rendezte...
Problémák az Adria tengerhajózási vállalat körül Problémák az Adria tengerhajózási vállalat körül
A képviselőházban az „Adria” tengerhajózási társasággal...
Husfagyasztás Husfagyasztás
A mult század végéig a bőr- és szarvanyag miatt leölt állatok husát,...
Az Akadémia januári ülése Az Akadémia januári ülése
A Magyar Tud. Akadémia január 23-ikán Heinrich Gusztáv elnöklésével...
Telekes Béla - Tóth Árpád sírjára Telekes Béla - Tóth Árpád sírjára
Halk, távoli dal Megbűvölt egykor, nagy titokzatos éjen: Azt...
Müller és Sipos Annus győztek az MTK asztalitenisz-versenyén Müller és Sipos Annus győztek az MTK asztalitenisz-versenyén
Nevéhez nem méltó keretben, gyönge rendezésben fejezte be vasárnap...
Gömbös Gyula kijelenti Gömbös Gyula kijelenti
A politikai vizeken még mindig nem csöndesültek le Gömbös Gyula inkei...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98