Dtum
Login with Facebookk
1943 | November

Warrenné mestersége

G. B. Shaw a Warrenné mesterségé-t, ezt a korai színművét, negyvenes éveinek elején írja. Drámaírónak fiatal még, a mű harmadik drámája, de az író mögött már meglehetősen viharos, pálfordulásokban gazdag, tapasztalatokban és keserűségben jelentős pálya van. Az ember, aki a mű mögött áll, érett férfi, érett véleménye van a világról; szigorú ítélete a társadalomról, amelyben él.

 

Shaw egy pillanatig sem kezdő drámaíró, nem bukdácsol a színpadon, amikor első színpadi alkotásait írja, gyakorlott színikritikus, már, aki érti a mesterséget, tisztában van az elmélettel, megvívta harcát Ibsenért, és gyenge regényei után úgyszólván mint kész drámaíró lép a közönség elé.

 

A műfaj a „kisujjában” van, - a Warrenné mestersége szerkezetileg már kifogástalan dráma, műfajilag jobbat ezután sem ír, legfeljebb műfajilag teljesebbet. Az a vitatkozó már most is, akinek későbbi műveiből megismertük, - de itt még jobban érdeklik az emberek, mint az elvek, melyeket képviseltet velük.

 

Fölényes dialektikus, dialektikáját Ibsenen edzette. Nem hiába volt a norvég óriás propagátora, tanítványa is lett. De most még a dialektika háttérben van, Warrenné mesterségé-nek inkább fűszere, mint lényege. Amit az előtérben látunk: érdekes mese, különösen csökönyös alakok, ragyogóan bemutatott jellemek. Elsősorban embereket látunk, s csak azután elveket. Ez az, ami elsősorban érdekel, a fölényes vitatkozót ráadásnak kapjuk.


A dráma középpontjában két nyakas női alak áll: az erkölcstelen anya és az erkölcsös lány. Ennyire azonban nem szűkíthetjük le sem Warrennét, sem Viviet. Shaw sohasem dönti el egy-egy figurának elvi hovatartozását. Warrenné a maga erkölcstelenségében egy kicsit erkölcsös is, hiszen minden kétes mesterkedése mélyén ott van egy magasabb érzés: az anyai szeretet.

 

Vivie a maga erkölcsösségében egy kicsit erkölcstelen, mert szántszándékkal, s inkább önzön, mint erényből, megtagadja a gyermeki szeretet emberi ösztönét. Egyiket sem fogadhatjuk el tehát egy elv képviselőjének, - és éppen ez az izgató bennük. Shaw hősei, - tudjuk ezt későbbi drámáiból, - sohasem tudják egymást meggyőzni. Warrenné és Vivie sem „egyezhetnek meg” a középúton, de vitájuknak, elveik összecsapásának mélyén még van valami emberi kétely.

 

Ezt a kételyt győzik le erőszakosan, irgalmatlanul, s ezért ébresztenek mindketten a nézőben részvétet. Ezen a részvéten át kell közelítenünk feléjük, - akár akarja Shaw, akár nem, - s ez a felébredő részvét teszi figurájukat és összecsapásukat emberivé, s már-már tragikussá. A számtalan Shaw-hős közül talán csak kettőjükben érezzük igazán a tragikumot, s ezzel a tragikus vonásukkal emelkednek a többiek, Tanner John, Barbara őrnagy, „az ördög cimborája”, sőt Szent Johanna fölé.


A két fő-alak elvi és emberi vitája körül egy sereg férfi csoportosul. Míg Warrenné és Vivie, - ki-ki a maga módján, - könyörtelenül képviseli a tragikus erkölcsöt és tragikus erkölcstelenséget, ezek a férfiak ingadozók. Crofts elhiszi üzelmeinek erkölcsösségét, társadalmi hitelét, sőt értékét, - a tiszteletes farizeus ostobaságának értelmét, - Frank tiszteletlen hebehurgyaságának indokoltságát. - Praed előkelő esztéticizmusánák fölényét.

 

Az ellenségekből rétegzett két női alak mellet ők az igazi shawi vitatkozók, az elvek, melyeket sem meggyőzni, sem legyőzni nem lehet. Mint Shaw-nal mindig: az emberi csatában a nők emelkednek ki, ők az igazabban emberek. Elég furcsa megállapítani, hogy a fölényes Snaw milyen gyengédséggel figyeli ezt a két női figurát, mennyi mentséget talál mindkettőjük számára. A nézőt zavarban hagyja, hogy melyiknek higgyen, s végeredményben melyiket tegye meg a dráma igazi hősének. A férfiakat könnyebben, irgalmatlanabbul intézi el: megveti őket, s ezt a megvetést maga is kimondja. A két nő egyéni eset, a férfiak: az ostoba társadalom, - a 900-as évek küszöbének Angliája s egy kicsit a mindenkori Anglia és a mindenkori világ.


A színpadi keret, - melyben a két tragikus női figura összecsapását és a darab belső mondanivalójához csak lazán odafűzött alakokat bemutatja, - izgatóan érdekes. A négy felvonás valami egészen természetes könnyedséggel bonyolódik le. Ahogy a végtelen vitatkozásokban nincs egyetlen felesleges szó sem, úgy a színpadi szerkezetnek sincs ingadozása. Shaw, a dialektikus, remek színpadi mesterember.

 

Úgy ír darabot mint Sardou, vagy legalább is Ibsen. Minden lépést indokol, egy-egy fogással rendkívül érdekesen és hitelesen tudja megokolni, miért hullámzanak ki-be a színpadon a szereplők, miért tereli a figyelmet az együttesről egyszerre két vagy három szereplő felé. Egy pillanatig nincs az az érzésünk, hogy valaki feleslegesen jönne be, feleslegesen venne részt valamelyik helyzetben. Néha furcsa kis fintorokkal oldja meg, hogy két-két szereplőjét egyedül hagyja a színen: gondoljunk csak a vacsorajelenetre vagy a kirándulás utáni hazaérkezésre. Mindig színpadilag is jellemez, helyzetből, s csak azután nyitja meg a vitát.

 

Emlékezzünk vissza arra a lélegzetnyi epizódra, amikor Warrenné szájoncsókolja Franket, - milyen színpadilag is hiteles alátámasztása ez a felvonásvégi nagy párjeletenetnek Vivie és Warrenné között. Ritkán egyesült még drámaíróban, - és sajnos, ezután még ritkábban fog, - ilyen tökéletesen, simán, az író és a színpadi mesterember. Ibseni vonása ez ennek a korai, de már teljesen kiérett művének.Shaw rendezőjének éppen azért nehéz a feladata, mert színpadán érzékeltetnie kell – egyszerre és egyforma arányban, - az írót és színpadi mesterembert. A későbbi Shaw-drámákban lényegesen könnyebb a szerepe, mint éppen a Warrenné mesterségé-ben, ott megteheti, hogy csak az éles dialógusokra vigyáz, melyeket a figurák képviselnek.

 

Azokban elég a pontos dialógusokra figyelő gondosság, a szöveg helyes és aprólékos értelmezése. A Warrenné mesterségé-ben kettősen kell vigyázni: a színpadi helyzetekben élő figurák emberi rajzának és a vitázó-elveknek egyensúlyára. A Pesti Színház felújításában éppen ezért kell elsősorban a rendezőt, Horváth Árpádot megdicsérnünk. A szereplőkben nagyon szerencsésen érezteti emberi tragikumot és az elvi, kérlelhetetlen álláspontot. Nagy segítségére volt ebben a két furcsán tragikus és furcsán elvi női alak megszemélyesítője, Ladomerszky Margit és Fényes Alice.

 

Ladomerszky Margitról eddig is tudtuk már, hogy kitűnően beszél, különösen a kihegyezett beszédhez ért jól, elsőrangú vitatkozó tehát. Kisebb-nagyobb epizódjaiban észrevettük azt is, hogy egy-egy vonással tud jellemezni alakokat. De képességei soha így ki nem bontakozhattak volna, mint Warrenné szerepében. A figura, akit ezer apró vonásból elénk mutat, rendkívül hiteles: érvényesíti a különös mesterséget űző idősödő asszony minden erkölcstelenségét, könnyelműségét, üzleti ravaszságát, anyai bensőségét, ordencáréságát, érzékiségét és érzékenységét.

 

Ahogy egy-egy gesztusával, - például amikor a darab elején ölelésre tárja karát leánya előtt, - világos képet nyujt Warrenné igazi lényéről, az színészi mestermunka. Különösen kitűnő munkát végzett aztán a darab két legfontosabb jelenetében, - ahol páratlan vitatkozó készségét is érvényesíthette, - : amikor megvallja Vivienek, őszintén és színészkedve, könnyelműen és tragikusan a mesterségét, majd a záró-jelenet felháborodott, kegyetlen, patetikus búcsújában.

 

Fordulópont ez a szerep Ladomerszky Margit pályáján: most lett kitűnő színésznőből nagy színésznő. Fényes Alice is hálás lehet Shawnak: igazi lényét most ismertük meg Vivieben. Mennyi keménység, elszántság, irgalmatlánság van benne, - milyen tiszta rajzot tud adni erről a jeges, már-már korlátolt szűziességről!

 

Vivieja egy kicsit tán kegyetlenebb a Shaw-elképzelte Vivienél, de megvan a hitele, kitűnő színészi munka. És még egy vonását kell kiemelni: győzi okossággal, fölénnyel Shaw szövegét. A férfiaknak másodrendűbb szerep jutott, de mind a négyen színvonalas munkát végeztek. Leghitelesebb volt, túlzásai ellenére is. Kőmíves Sándor farizeus és érzéki tiszteletese: szép példája ez az alakítás a szereppel való azonosulásnak.

 

Vitéz Benkő Gyula jókedvű Frankje tele volt hiteles shawi tiszteletlenséggel, Sármássy Miklós inkább külsejével hitette el a romlott Croftsot, mint elképzelésével, de egészséges színészi ösztönéből is sokat adott a figurához: Boray Lajos meglehetősen mostohán mért szerepében megbízhatóan tolmácsolta a szöveget, de kelleténél egy kicsit talán színtelenebb volt. A szép színpadképeket Neogrády Miklós tervezte: kitűnően használva ki az apró színpad lehetőségeit.
Thurzó Gábor

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98