Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1938 | November

Színházi bemutatók

Lángelmét színpadon érzékeltetni bizonyára a legnehezebb feladatok egyike s a legritkábban sikerül. Műveit beleszőni a színdarab szövetébe? Majdnem mindig hatástalan és nem meggyőző. A többi szereplőkkel való ellentétben bemutatni? Nem hiszünk az átlagember tiszteletében a lángész iránt. Senki sem ábrázolható teljesen másokra való reflexében.

 

A lángelme csak a művében lángelme, élete egyéb dolgainak vitelében lehet egészen tehetetlen, tájékozatlan, antiszociális. Több-kevesebb mértékű amoralitás mindig van benne. Nem ahogy Lombroso óta hinni szokás, az elmebeteg, hanem a társadalomba még bele nem alkalmazkodott kisgyerek amoralitása.

Színházaink októberi műsorán két alkalommal is találkoztunk színdarabban szereplő lángelmével: Bernard Shaw komédiájában. Az orvos dilemmájával a Vígszínházban és az ugyancsak angol Catherine Turney Keserű aratás című drámájában, melyet a Nemzeti Kamaraszínház mutatott be. Shaw képzelt alakot, nagyszerű festőművészt tett darabja középpontjába, Turney Byron bonyolult lényét szerette volna megmagyarázni.

Az egyik darabból meg lehet tanulni, hogyan kell lángelmét színpadra vinni, a másikból azt, hogyan nem szabad.

Shaw hőse, a rendkívül rokonszenves és rendkívül haszontalan Dubedat tüdőbajos fiatalember, művészi pályája elején áll, hírnevét még nem ismerik. Hogyan mutattja meg benne az író a lángelmét?

Először akkor hallunk róla, amikor a felesége rá akarja beszélni a híres orvost, hogy vállalja el gyógykezelését. Többek közt azzal akar rá hatni, hogy megmutatja két rajzát. Az orvos műértő, a rajzok tetszenek neki, de az asszony sokkal jobban,  az ő kedvéért vállalja, hogy foglalkozni fog a beteggel. Későbbi ismeretségünk folyamán megtudjuk, hogy Dubedat minden társadalmi törvénytől elrugaszkodott, haszontalan fráter. Sorra pumpolja az orvosokat, akik a gyógykezeléséről tanakodnak, az egyiknek arany cigarettatárcáját is "magánál felejti", cserben hagyja fiatal feleségét és a többi.

 

A fellépésében azonban annyi báj van, a beszédében olyan fölény, egész lényének a kisugárzása olyan nagy hatást tesz az emberekre, hogy az előkelő, nagyon "respectable" orvosok szídják, csepülik, gazemberezik, de igazán nem tudják megvetni. A jó Isten tudná csak megmondani, hogyan, de az író bele tudott csepegtetni valamit, ami imponál és azt a gyanút kelti a nézőben, hogy ez a fiatalember csakugyan lángelme.

Aztán a gyógykezelés eredménytelennek bizonyul, a beteg halálán van. Búcsúzik a feleségétől és a világtól. Olyan dolgokat mond, amik csak egy lángeszű ember agyából pattanhatnak ki. Kitárja érzésének olyan mélységeit, melyekről átlagembernek sejtelme sem lehet, búcsúzó szelleme az emberi élet legmagasabb régióiba repül fel, egész magatartásából, életről-halálról való nézeteiből szinte korlátlan emberi nagyság sugárzik.

 

Elhaló hangon elmondott tirádája egy rendkívüli költő, a társadalom merev kötelékeiből felszabadult lélek hangja. A nézőt is kiragadja egy negyedórára élete mindennapi kényszereiből egy felsőbb szellemi légkörbe. Meg vagyunk győzve: ez a felelőtlen, senkit és semmit nem tisztelő fráter igazi lángelme. A híres orvos bűnt követett el, hogy nem őt mentette meg, hanem egyébként derék kollegáját, a derék, de teljesen jelentéktelen blenkinsop doktort.

Shaw elgondolása szerint a lángelméjű ember szellemében magasabb fokon áll minden közönséges embernél, de az élet minden más vonatkozásában gyermek maradt, egocentrizmusában mindenki mást akar használni, nincs semmi érzéke a társadalom törvényei iránt, csak az ösztöneire s a pillanat benyomásaira hallgat és mégis tisztább tud maradni, mint a törvénytisztelő, szénájukat kínos rendben tartó polgárok.

 

Az író talán ebben az alakjában jutott legközelebb a genialitáshoz. Eléri a legnehezebbet: meggyőz minket, az élet vasfegyelme alatt élő polgárokat, hogy ez a fiatal csirkefogó, ez a Dubedat valóban lángelme s arra kényszerít, hogy az ő pártján legyünk a kifogástalan, magas rangú orvosokkal szemben.

Byron alakja, ahogy élete folyásából ismerjük, semmivel sem kevésbé antiszociális, mint Dubedaté. Gazdag főúr volt, az előkelő társaságok lionja, tehát a társadalmi erkölcs elleni lázadása nem anyagi, hanem szexuális irányban hat. Hogy lehet geniális költő az, aki ennyire gátlástalanul csak az érzékeinek parancsa szerint él?

A jószándékú angol írónő pathológiai magyarázatot keres erre a problémára. Byront a fogyatékossági érzéséből akarja megmagyarázni: sántának született és testi hibáját kompenzálja viharos szerelmi életével és költői alkotásával. Ez a magyarázó szempont lehet tudományosan helytálló  bár nekem így is szerfelett gyanús , de íróilag végzetes hiba. Teljesen alkalmatlan arra, hogy éreztetni lehessen a költő lángelméjét.

 

Az írónő elárulja vele, hogy a polgári morál alapján áll, tehát nem tudja a polgári morál ellen lázadó költőt megérteni. Csak mentegetni tudja: sánta volt szegény, ez vitte konfliktusba az erkölccsel, különben is a főbűnben, amivel vádolták, alapjában véve ártatlan. Mostohatestvérébe beleszeretett ugyan, de ez a szerelem sohasem konzumálódott. A kompromisszumnak az a szelleme, amely ezt a mentegetést sugallta, magában is alkalmatlanná teszi arra, hogy egy Byron-méretű alakhoz hozzányúljon.

Az a Byron, akit a Nemzeti Kamaraszínház színpadán látunk, csupa hiteles dolgokat csinál, amiket életrajzai feljegyeztek. Alaposan ismeri a saját életrajzát. Az egyik szeretőjét durván kidobja, a másikkal is rosszul bánik, a feleségével egyenesen galádul viselkedik, állandóan dühöngő lelkiállapotban van, csak néha lágyul el önmaga iránt s akkor szentimentális lesz. Szükségesnek látja, hogy megmagyarázza magát s ilyenkor tanubizonyságot tesz jártasságáról a modern lélekelemzésben. Egyszer még fel is olvas egy passzust egyik költeményéből, hogy bebizonyítsa nagy költő voltát.

 

Látjuk őt, a géniét, amint íróasztalánál rímeket keresgél. De az egész darab folyamán nincs egyetlen szava, amelyből a lángelme fénye sugározna, minden mozdulata hamis póz, a szavai hangosak és erőtlenek. Az írónő nem mulaszt el semmit, amiről azt hiszi, hogy megérteti a nézővel s lélektanilag is értelmetlen, rendkívül ellenszenves alakot csinál belőle. Ezt a Byront nem csodáljuk, hogy bojkott alá tette London úri társasága.


A géniéhez csak nagy szellemnek szabad nyúlni, az átlag színdarabcsinálónak hands off! Az a vakmerőség, amellyel ez az angol írónő a témájához merészkedett, a vállalt szerep nehézsége és a hozzá való erő közötti óriási aránytalanság a dilettáns öntudatlanságát idézi.

Az orvos dilemmáját úgy szokták felfogni, mint az orvosokra zúdított szatírát, a modern orvostudomány kritikáját. Kétségtelenül az is. Ahogy a darab nagytudományú orvosai egymás közt a tudományukról, gyógymódjaikról, a betegekhez való viszonyukról beszélnek, abból nemcsak azt tudjuk meg, hogy az orvosi tudomány tele van félreértésekkel és hézagokkal, hanem azt is, hogy az orvosi hivatásban mindig ott szerepel a bluff és humbug bizonyos mennyiségű együtthatója Shaw gúnyos szemléletei pontjából nézve. De nincs-e meg mindez minden más foglalkozásban is? Nem kapnánk-e ugyanolyan képet akkor is, ha az író nem orvosokat, hanem ügyvédeket, bankárokat vagy politikusokat szerepeltetne darabjában?

 

Ezek meg is kapják a magukét Shaw más darabjaiban. Az öreg harcos egész életét a társadalomban oly nagy szerepet játszó bluff és humbug elleni harcra tette fel. Ha magatartása sokszor őt magát is a bluff gyanújába hozza: a saját fegyvereivel harcol ellene. Bluff kell nektek? Nesztek hát!  mondják gúnyos fintorai.

Nem hiszem, hogy mai színészi viszonyaink közt lehetne Shaw komédiáját jobban előadni, mint ahogy a Vígszínházban láttuk. Az öt orvos szerepében Beregi Oszkár, Vértess Lajos, Dénes György, Köpeczy-Boócz Lajos és Bihari József pillanatnyi kisiklás nélkül, a vonalak teljes biztonságával formálják ki az alakokat  megannyi szabatos, realisztikus arckép. A darab szatírai részét híven tolmácsolják. Bulla Elma és Ráday Imre a poétai részt juttatják hiánytalan érvényre. Az előbbinek a játéka sokkal több, mint hibátlan technika, átérzés és női báj van benne.

 

Az utóbbi Dubedat alakjának rokonszenves vonásait hangsúlyozza ki álmatag, gyermekien öntudatlan beszédével és arcjátékával s a nagy tirádában tökéletes sikerrel kerüli el a szavalás csábításait. Nem szabad megfeledkezni vágóné Margit házvezetőnőjéről, a kitűnő művésznőnek az egyik legjobb szerepe. A rendezésről, Tarnay Ernő munkájáról is elismeréssel kell szólni,  de nem lett volna jó az előadás hangnemében jobban kihangsúlyozni a komédiát?

A Nemzeti Kamaraszínház előadásáról nem tudunk ilyen teljes tetszéssel szólni. Sok benne az egyetlenség, a játékban néha hézagokat érzünk. Uray Tivadar hősiesen küzd szerepével, hogy egy kis életet vigyen bele. Nem rajta múlik, hogy a lehetetlen feladat nem sikerült. A többi szereplőktől már láttunk más darabokban sokkal jobb játékot is. Ezeket a szerepeket alig is lehet jól játszani.

Móricz Zsigmond legnagyobb sikerű színdarabja, a Légy jó mindhalálig majd egy évtizeddel ezelőtt a Nemzeti Színházban befutott diadalmas pályája után újraéledt a Magyar Színházban. Hatalmas sodra, amely minden szerkezeti egyenetlenségét feledtetve ragad magával, ma is érezhető, a gyermekkornak azok a húrjait, amelyek valamennyiünk szívében érintésre várnak, ma is megpendíti. Az előadás azonban egyenetlenebb, mint a Nemzeti Színházé volt annak idején. Vaszary Piroska ma is olyan döbbenetes erővel játssza meg Nyilas Misi rajongását és szenvedéseit, játéka maradandó emléke mai színészetünknek.

 

Két színész ebben az előadásban tűnik ki az eddigi homályból: Bihari Nándor rózsahegyi egykori szerepében és Pataky Miklós, aki kürti József egykori szerepét, a kollégiumi igazgatót alakítja. Mind a ketten kielégítenek minden várakozást. Földényi László a vak öregúr alakját eleveníti meg. Simor Erzsi és Sivó Mária megjelenésük szépségével hatnak, Keresztessy Máriának van néhány tiszta hangja. Ügyesek a diákgyerekek is az első felvonásban. Csodáljuk, hogy a rendező, Vaszary János, aki különben derék munkát végzett, nem simította el egy-két szereplő egyenetlenségeit.

Alig van történelmi alak, akit a regény- és drámaírók annyiszor exhumáltak volna, mint Nagy Katalin cárnőt. Óriási hatalma, szellemessége, a szerelmek körüle repkedő fénybogarai, udvarának sokszínű intrikái, emlékirataiban leplezetlenül elmondott vallomásai romantikus aurát vontak köréje; nem csoda, ha írója több van még szerelmeinél is.

Eugen K. Iljin emigráns orosz író nem a történelemből vett anyagot, hanem egy állítólagos néphagyományból, amely Katalint meghalt anyósa titkos lányával, Erzsébettel, mint trónkövetelővel állítja szembe. A bonyodalom romantikus motívumokból szövődik: Katalin saját szerelmét, Orlovot küldi Velencébe, hogy az ellene intrikáló Erzsébetet csalja haza, a vágóhídra. A néző számára már a kiküldetés pillanatában magától értetődik, hogy Orlov bele fog szeretni a trónkövetelőbe s a kötelesség és szenvedély ismert konfliktusa áll elő.

 

Az orosz író természetesen a szerelem pártján van. Orlov elcsalja ugyan a királykisasszonyt hazájába, Katalin bosszújának hatókörébe, de a vérpad küszöbén győz szerelme és mellé áll, Katalin nem csekély bosszúságára. Kettős tragédia lenne a dologból, csakhogy az író kezdettől fogva derültebb hangnemet ütött meg s így Szororov tábornok egy kis cselfogással megmenti a szerelmeseket. S az ő ajkáról halljuk, a végén, az első jó mondást: csak az van, ami aktába van írva.

Ez a történet úgynevezett üde naivitással van színpadra jelenetezve. Az alakok mind színpadi bábuk, csak elő kellett őket venni az irodalom ősi kellék-raktárából, szinte érezni rajtuk a naftalin-szagot, a szerkezet kezdetleges síneken jár, a jelenetek mind egyforma csekély mértékben érdekelnek. Sok játszanivalójuk a színészeknek nincs, ami kevés mégis akad, azt Makay Margit, Szörényi Éva, Jávor Pál, Makláry Zoltán és a többiek is jól csinálják.

Hogy a Nemzeti Színház néha ráfanyalodik egy-egy hazai műkedvelő darabjára, azt még úgy ahogy megértjük. De hogy miért kell egy hónapban két külföldi dilettánst színpadra hozni, az a színházi rejtélyek közé tartozik.

Bókay János most már teljesen belejött a könnyű vígjáték hangjába, témáinak fűzésébe, alakjainak mozgatásába. Komikus hatású helyzetekből olajozott kerekeken sikló cselekményt is tud szerkeszteni és megvan benne az a közösség a nézőtérrel, amely a színpadi siker első osztályú kelléke. Hogy ez a siker nagyobb-e vagy kisebb, az már merőben ötletének a kérdése.


Ez az ötlet új darabjában, mely a Belvárosi Színházban került színre, a következő: az ötvenéves özvegy ember gavallérra rájön a szerelem s el akar venni egy fiatal lányt, de a saját felnőtt lánya ügyes fogással eltéríti szándékától és tudatába idézi, hogy öreg legény már ilyen bolondságokra. Jó ötlet ez, többfelé nyit alkalmat komikus helyzetekre: deres hajú férfi szerelme húsz éves lány iránt magába is komikus, a lánya úgy tesz, mintha maga is a második vénülő gavallérba volna szerelmes s így két párhuzamos pár kerül a színpadra s az egyik úgyszólván paródiája a másiknak.

 

Mindegyik pár mellé oda lehet állítani egy-egy féltékeny szerelmes ifjút, alkalom nyílik egy nagyon jól megírt szakító jelenetre, fel lehet vinni a színpadra egy ügyes, a vén férfiak eszén túljáró, vidám lányt, ami mindig hálás dolog, a végén össze lehet hozni a két vén szerelmest egy komikusan melancholikus jelenetre, amelyben egymásra bámulnak és megállapítják egymásról, hogy vén szamarak. Néhány apróbb színpadi viccet is el lehet pattantani.

 

A dialógust most már jól tudja űzni-fűzni Bókay, a szereplők mondásai egymásba kapcsolódnak s az egyik szó a másikból röppen ki. Hogy a szereplőknek semmi más dolguk, gondolatuk nincs, mint a szerelem, az természetes kelléke az ilyen daraboknak, iskolásan szólva "műfaji követelmény".

A Belvárosi Színház előadásának érdekessége, hogy új színésznőt ugrat ki a darab fő női szerepében, Tahy Anna Máriát. Szép, kellemes színpadi jelenség, jó a hangja, tud beszélni és mozogni, néhány pillanatában mást is tud, mint a színészi szokványt. Úgy látszik, van jövője a színpadon. Hogy Gógh Sándor és Mihályfi Béla a két vén gavallér szerepét teljes rutinnal játsszák, azt fölösleges mondani. Vidor Ferike kis kabinet-alakját is örömmel láttuk, Szilassy László most mutatta meg igazán, hogy jó amorozó lehet belőle; erre a szerepkörre alig van fiatal színészünk.

Napihír 16 képben, ez a műfaj-jelzése Simor Miklós és Ásguthy Erzsébet darabjának, melyet Gázmérgezés a Domb utcában címmel előbb Debrecenben adtak elő s az egyik szerző, Simor Miklós tragikus halála által keltett érdeklődés hatására számítva műsorára vett a Városi Színház is. Csakugyan napihír ennek a darabnak az anyaga: a nyomor miatti családírtás. Az apa, Erdélyből menekült, nyomorgó tanító gázzal megmérgezi magát, feleségét, kis gyermekét.

 

A fia a szörnyű órában nincs otthon s a szomszédok feljelentésére őt gyanúsítják a bűnténnyel s csak akkor derül ki ártatlansága, mikor apja felgyógyul és vallomást tesz. Közben leteszi az ügyvédi vizsgát is, sikerrel védi apját a bíróság előtt és elveheti az úrilányt, akit szeret. Ezt a mindennapi motívumokból szőtt történetet a szerzők transcendentális síkra igyekeznek áttenni egy a mennyország kapujában lefolyó jelenettel, melyből megtudjuk, hogy az apa nem mehet be a kapun, feladata van, élnie kell, hogy megmentse a fiát.


Sajátságos, hogy ez a mindennapi valóságból merített történet mennyire nem hat valóságosnak. Túl van halmozva, túlságos sok bajt rak a szegény családra és túlságos közel kerül a hírlapok napi anyagához. A nagyon sok apró jelenetre bontottság is árt neki. Az utolsóelőtti jelenetet betöltő védőbeszéd hangzatos dialektikával van megírva, de nagyon is közhelyszerű dolgokat mond, mikor a társadalmat hívja tetemre a nyomorért.

Színész-avató is van az előadásban: Gellért Endre először kap benne olyan szerepet, mellyel meggyőzőn bizonyíthatja hivatottságát. Eddigi kis szerepeiben csak ígéreteket tehetett, mostani játéka már az ígéret beváltása. Jól hat a színpadon, szépen beszél, a védő-beszédében lélek és hit van. A többi szereplők közül Toronyi Gyula és Könyves-Tóth Erzsi játékát élveztük.

A Városi Színház óriási nézőtere túl nagynak bizonyult ehhez a darabhoz.

Egy ügyes francia asszonyka, az üzleti bajokkal küszködő gazdag amerikai család fiának titkolt felesége befurakodik a házba mint szobalány és ügyességével, okosságával és jó szívével rendbehoz mindent, anyagi bajt, családi kellemetlensége és végül annyire megszeretteti magát, hogy az egész család boldogan borul keblére. A világirodalom őstémáinak egyike ez és Jacques Deval olyan vígjátékot írt belőle, amely az idei őszi évad legnagyobb sikere lett a magyar színpadokon.

 

Nem kell hozzá más, mint egy szép és kedves színésznő, néhány jó színész, jó tempójú, gondos rendezés ez pedig megvan mind a Vígszínházban. Az öreg téma felfrissül a kidolgozásban. A francia író invenciója egyre-másra keveri a mulatságos és érzelmes jeleneteket, a főszereplő nőalakot felruházza minden kedvességgel, hogy a közönség mennél jobban megszeresse és közben a dialógussal olyan dolgokat is súroltat, amelyekkel azt a benyomást kelti, hogy különb elme annál, amit csinál.

A közönség mindig örül, ha egy darabban felkaphat egy színészt. (Igaz, hogy sokszor annak is örül, ha egy felkapott színészt lekaphat.) A francia szobalánynak ebben is szerencséje van: főszerepében módot ad Tolnay Klárinak, hogy megmutassa színészi lényének minden báját és elmésségét és így végleg bejusson az elsőrendű színésznők gárdájába. Ő viszi a darabot olyan könnyűséggel, amely a játékot igazi játéknak érezteti s ő belőle árad a jókedv a színpadon.

 

Rendkívül hálás szerep ez, valódi főszerep, a többi színész mind szekundál neki. Arra valók, hogy eleven hátteret csináljanak számára. Somlay Artúr, Vizváry Mariska, Ráday Imre és kisebb szerepekben a többiek mind úgy dolgoznak Hegedűs Tibor rendezői fegyelme alatt, mint a prímhegedűs nyomán a jól összetanult zenekar egyes szólamai.

A gróf lenézi a köznemesi alispánt, az alispán a prókátort, a vármegyei huszár a grófi inast, a grófi inas a vármegyei huszárt. Mindenki keres magának valakit, akit lenézzen, közben pedig felvilágosodásról, egyenlőségről beszél. Ki meri mondani, hogy lenézések e sorozata ma már nem aktuális, a magyar világ ebben a tekintetben is megváltozott 1840 óta, mikor báró Eötvös József Éljen az egyenlőség című vígjátékát írta? A korviszonyok változtak, az emberek nem. Eötvös darabjában elavulhatott minden külső dolog, a lényeg érvényben maradt.

Akik eddig nem ismerték, azokra meglepetés ez a kis igényekkel írt darab. Nem múzeumi ereklye, nyolcadikos diákok unt penzuma, hanem ma is mulatságos, jól szerkesztett, színpadra termett vígjáték. Bizonysága annak, hogy drámaíró-technikánk nem is fejlődött száz év óta olyan nagyot, mint ahogy önteltségünkben képzelni szoktuk. Alakjai három dimenzióban élnek, egyszerű bonyodalma jól van fejlesztve, szatírája oda üt, ahova céloz.

 

A dialógusán érzik a különbség a száz év előtti és mai társalgási nyelv között, egyes fogásai  például nagyon sokat hallgatóznak az emberek, véletlenül vagy szándékosan  ma bizony kezdetlegesnek hatnak, de Eötvös korában általános használatban voltak. Az egészen pedig, bármi kis igényű, megérzik a kitűnő gondolkodó, akinek kedve kerekedett egy kicsit tréfálkozni.

Színpadi előadásra való darab, írójának volt érzéke az iránt, hogy mit kell szóval kimondani és mit kell rábízni a színész beszédére, arcjátékára és mozdulataira. Szerepei mind jók, könnyen játszhatók. A Nemzeti Színházban nemzedékről nemzedékre átöröklődött ez a hang, a színészek szinte maguktól tudják megszólaltatni. Csortos Gyula remekel a gróf szerepében,  nagyon rég nem láttuk ilyen jókedvvel játszani.

 

Gál Gyula és Kürthy György, Tasnády Ilona és a többiek is jól mozognak szerepeikben, két fiatal színésznő, Lukács Margit és Zádor Gyöngyi azzal biztat, hogy használható tagjai lesznek a színháznak. Galamb Sándor diszkrét tapintattal modernizált néhány elavult dolgot a darabon, nem vette el ízes óbor zamatát s amit beletoldott, az is mind Eötvös szava, más műveiből. Most jöttünk rá, hogy a Gondolatok szerzőjéből nagyon jó drámaíró is lehetett volna, ha ráadja magát.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Bosznay István kiállítása Bosznay István kiállítása
Ime látjuk: e látszólagos konzervativizmus mögött épen a modern...
Rökk Marika édesanyja bejelentette az öngyilkosságát, mert lánya férjhez akar menni egy operettszerzőhöz Rökk Marika édesanyja bejelentette az öngyilkosságát, mert lánya...
Az elmúlt hét péntek délutánján izgalmas jelenet játszódott le a...
Négy országos rekord a stafétabajnokságokon Négy országos rekord a stafétabajnokságokon
Szépszámú közönség előtt bonyolódott le a BEAC-pályán a 1935. évi...
Feleségem története Feleségem története
A férj - nagy darab hollandus, derék hajóskapitány - végzetesen...
Oxford – Cambridge nyolcevezős versenye Oxford – Cambridge nyolcevezős versenye
A két egyetem válogatott nyolcasának szombaton a Themsén Patney és...
Kertész Adi temetése Kertész Adi temetése
A múlt héten temették el Siarbrückeni izraelita temetőben a...
Kunder Antal megszemlélte Debrencen bombázott részeit Kunder Antal megszemlélte Debrencen bombázott részeit
A támadó ellenséges gépek három hullámban érkeztek Debrecen fölé és...
Semmi újdonság! Semmi újdonság!
Nemzeti Színház: Suzette; Brieux darabja, - Marjory nénike; Zangroill...
Hartmann László nyerte a dobogókői versenyt Hartmann László nyerte a dobogókői versenyt
Vasárnap délelőtt rendezte meg az Országos Frontharcos Szövetség...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98