A gyors haladás ez illúzióját segít előidézni a Vígszínház előadása is. A rendezés, Hegedüs Tibor műve, megtalálta a darab vonalát és tempóját s mindvégig ebben vezeti az előadást. A szereplők közül Hegedüs Gyula a beszéd okosságával s a mozdulat diszkréciójával valódi shawi alak, mindig érezni, bár nem is érezteti, szellemi fölényét. A miniszterelnököt Törzs játssza, hisztérikus lényével, melyet gyakran használ fel céljaira argumentum helyett, mozgásának, beszédének karikatúraszerűségével Shaw elképzelését valósítja meg, ahogy az a szövegből és az instrukcióból látszik. Kitűnő alak Mály Gerő, a szocialista miniszter, faragatlansága, mely mögött bizonyos jóindulatra és megértésre valló hajlam érzik, mértéktartó s ezért humoros, durvaság nélkül.

Gombaszögi Ella már belépésekor, a maszkjával is megnyeri a csatát s mindvégig megmarad a száraz, fantáziátlan, jóakaratú miniszternő szerepében. Mellette Makay Margit jelenti a választó közönség ítélőképességének szélső kritikáját. A többi miniszterek szerepében Vendrey, Boros, Makláry és Gárdonyi, a hadsegédek szerepében Vértes Lajos és Somló István, az amerikai követ szerepében Rajnay korrektül dolgoznak. Lázár Mária igazi királynak való szerető, puha mint a macska, hajlékony mint a kígyó, intelligencia és érzékiség van játékában. Gazsi Mariska is kicsiny szerepében olyan királyné, amilyennek az író elképzelhette.

Meddig fogsz szeretni? - Halász Imre vígjátéka a Belvárosi Színházban

Ha nem színdarabban, hanem például regényben volna megírva ennek a vígjátéknak - és még hány más vígjátéknak! - a témája, gondolatvilága, moralitása, azt mondanók rá, hogy felületes üresség, amit nem lehet elolvasni. A színházban szívesen meghallgatjuk, elég jól elmulatunk rajta. Ebben szemlélhető legjobban a régi esztétikusok tévedése, akik a regény műfaji törvényeit a dráma műfaji törvényeinek segítségül hívásával próbálták megállapítani. A kettő nemcsak különbözik, hanem ellenkezik is egymással: a regény komplikálja, a színdarab egyszerűsíti a dolgokat, a regény a részletek köveiből építi fel az egészet, a színdarabban az egészből folynak a részletek. A

színdarab kevesebbet ad a regénynél, mert kiküszöböli a részletrajzot, az alakok és helyzetek értelmezését, de többet is ad a regénynél, azt a roppant pluszt, amit a színpadi előadás jelent. Legmagasabb fokán a dráma a nagy emberi dolgok, szenvedélyek, indulatok és ezekből folyó sorsok legerősebb szuggesztiójú ábrázolója, alsóbb fokán alkalom egy színházi előadás produkálására. A legmagasabb fok a képzelhető legritkábban érhető el; bámulatos, hogy mennyivel több a nagy lírai költő vagy regényíró a világirodalomban, mint nagy drámaíró.

A színház tehát nem alapíthatja életét a kivételekre, folytonosságra van szüksége, tehát nem a legmagasabb fokú drámából él, hanem az alsóbbfokúból, amelynek minden korban akadnak tehetséges szerzői és tetszetős termékei.

Goethe Weimarban sokkal több Kotzebuet adatott elő mint Goethét. A közönség is eszerint viszi tetszése vagy nemtetszése mértékeit a színházba, kevesebbet követel az eszméből és lélekből, többet a technikai ügyességből, színpadi ösztönből, mindenek felett pedig mennél több alkalmat kíván a színészi játékban való gyönyörködésre. Más szóval fontosabb neki a gusztusos tálalás, mint a sok kalóriájú pecsenye.

Halász Imre a pecsenyéből annyit és olyan minőségűt ad, amennyit a szinházba járó közönség gyomra elbír, de ezt ízlésesen és ügyesen tálalja és a kiszolgálás ellen sem lehet kifogás. Erre olyan ösztöne van, amely azt a hitet kelti, hogy maga is egy színvonalon van a közönségével, a nézőtérről került a színpadra, azon a hídon, amelyet a konstruáló érzék és bizonyos mértékű írni tudás készített a számára. A szerelemben nem jó terminusokat mondani.

Az is megjárja, aki azt mondja: örökké, az is, aki azt mondja például: két évre. Az elsőt szaván fogják s kénytelen akkor is szeretni, mikor már nem szeret. A másikat a férfiúi hiúságánál fogják meg, amely nem tudja elviselni, hogy a nő, akivel szakítani akar, másvalakit is szerethet. Nem valami mély vagy finom ötlet, kicsit kieszelt íze van, olvasó számára legfeljebb egy tárca-novellára volna elég.

De nem szabad elfelejteni, hogy sok nagy darab - köztük Shakespeare nem egy darabja - novellából készült, regényből ellenben nem készült a világirodalom egy nagy darabja sem. Halász Imre színpadi tehetségének az a bizonyítéka, hogy ezt a kicsi és felületes ötletet úgy tudja feltálalni, hogy három órán át elmulatnak vele az emberek. Ki tudja használni azokat az alkalmakat, melyek az ötletből színpadi előadás szempontjából adódnak. Ezek az alkalmak így következnek:

A legelején kettős-páros, forró szerelmi vallomások, fogadkozások, csókok, úgyhogy az egyik pár - Titkos Ilona és Delly Ferenc - a szenvedélyes, a másik pár - Székely Lujza és Rátkai Márton - a komikus. Aztán vita az első pár között: a nő a szerelem konszummálását csak a házasság formájában tudja elfogadni, a férfinak pedig éppen a házasság nem kell. Ezt a néző valószerűnek találja, a dolgoknak az a rendje, hogy a férfi húzódozik a házasságtól, a nő pedig akarja, mert a férfinak a konszummálás a fődolog, a nőnek a helyzete stabilizálása. A vita kompromisszummal végződik: meglesz a házasság, de kétévi terminusra.

Ez részint könnyedén súrol bizonyos ma divatos elképzeléseket a házasságról, részint pedig nem hagyja a nézőt tudatlanságban afelől, hogy a kompromisszum nem fog érvényre jutni s a nő majd nemcsak túljár a férfi eszén - az ilyen vígjátékokban a nő törvényszerűen mindig túljár a férfi eszén -, hanem bosszút is áll azért a mégis csak sértő módért, ahogy a házasság létrejött.

A néző tehát már előre mulat azon, hogy ez a férfi hogy fogja megjárni. Miután a női ravaszság ilyen módon a vígjátéki őstörvények szerint így szembe van állítva a férfi-együgyűséggel, most következik az az ötlet, amely a darab komikumának a forrása: a két év elmúlt, itt a válás ideje, a férfi érvényesíteni akarja az eredeti megállapodást, a nő fel akarja borítani. A hagyományos női ravaszság abban van, hogy tervét fordított módszerrel hajtja végre: úgy tesz, mintha ő is el akarna válni, de nem a megállapodás alapján, hanem azért, mert más szeret, sőt másnak a szeretője.

A férfi akkor is féltékeny, mikor már nem szeret, sőt a féltékenységen át újra szerelmes lesz. Szerelemben és féltékenységben a férfi mindig komikus alak, - ez őshagyomány a vígjátéki színpadon, jórészt ebből él a vígjáték Menander óta. Ezenkívül a nők annyiszor kénytelenek kínosan titkolni a csalást, hogy most örülnek, ha egy nő nyiltan eldicsekszik egy olyan csalással, amely meg sem történt.

A komplottnak, amit a nő kitervel, nem is kell valami nagyon elmésnek lenni, a helyzet magában is elég komikus, hogy csak vezetni kell tudni a jeleneteket, megy minden úgyszólván magától, mulatságosan, tarkítva a másik férfi alantasabb komikumával, aki a felhevültségében könnyelműen kimondott "örökre" láncait csörgeti.

Hogy a végén jelzést kapunk arra, hogy a nő a szinlelt csalást esetleg átdolgozhatja valóságos csalássá, ez azt a gyanut kelti, hogy a szerzőben irónia is van. Erről le kellene szoknia, ha első sikerét ki akarja építeni. Az ilyen könnyűfajta vígjátéknak az alaptörvényei közé tartozik, hogy egész este körülcsipkedi a polgári morált és a végén igazat ad neki.

Két színpadi szempontból nagyon hasznos tulajdonsága van ennek a darabnak. A meséjéből sok mulatságos jelenet ágazik ki. Szerepei hálásak, könnyen játszhatók, minden valamirevaló színháznak vannak számukra jó színészei. Jó külső, elegáns mozgás, elmés beszéd, színpadi rutin elegendő az eljátszásukra. A Belvárosi Színház előadása fel is használja a könnyen kínálkozó alkalmakat. Titkos Ilona, Székely Lujza, Delly Ferenc, Sugár Lajos, Várady Lajos, Lengyel Vilmos, Bródy Pál gondos rendezői vezetése alatt pontosan megcsinálják mindazt, amit a darab részükre kijelölt, Rátkai Márton pedig mintegy jelzi a darabnak az operettel való érintkezési pontjait. Budapest ismét egy kedvükre való színpadi írót termelt a középeurópai színigazgatóknak.

A csodadoktor - Bibó Lajos vigjátéka a Kamaraszinházban

Bibó új darabjának hátterében az a mély szakadék áll, amely a művelt emberek világát a falusi nép világától elválasztja. A kettő két teljesen különböző szellemi atmoszférában él, gondolkodásuk, fogalmaik, ítéleteik párhuzamosan haladnak, sehol sem tudnak találkozni. A tanult emberek között minduntalan akad, aki át szeretne lépni ezen a szakadékon, de bizalmatlansággal kerül szembe, nem értik meg a nyelvét s ő sem érti azok nyelvét, akikhez szól. A falusi - annyi évszázados keserves tapasztalat után - bizalmatlanul néz az úrfélére, mint valami egészen másfajta emberfajra s nehezen hiszi el, hogy ami annak jó, az neki is jó.

A két rétegnek ezt a különös egymáshoz való viszonyát Bibó nagyon jellemző ponton fogta meg: a népnek az orvostudományhoz való viszonyán. Az egyszerű ember, akinek sejtelme sincs arról a roppant mértékű és eredményű szellemi munkáról, amely egy orvos tudása mögött van, a kísérletek és tapasztalatok ama töméntelen mennyiségéről, amelyből egy orvosi diagnózis vagy gyógymód leszűrődik, az orvoslást valami misztikus tevékenységnek tartja, aminek személyhez kötött titka van.

Hiába igyekszik a tanult orvos a maga tanult nyelvén megértetni vele az orvosi mesterséget, nem hisz neki, mert nem tudja elképzelni, - marad a maga babonás misztikumánál és ahhoz a kuruzslóhoz fordul bajával, aki az ő saját nyelvén, saját kultúrájának levegőjéből szól hozzá s a saját babonája irányában végzi mesterségét. Bibó ezzel a népéletnek egy olyan pontját emelte az irodalomba, amelyet eddig még nem igen tárgyaltak.

A két szellemi atmoszféra összeütközését azzal teszi drámaibbá, hogy falusi kuruzsló apát és képzett orvos fiát állítja egymással szembe. A fiú, miután semmikép se tudta apját leszoktatni a kuruzslásról, versenyre kél vele, ingyen ajánlja fel tudományát a népnek, de még így is lemarad, a nép nem hisz neki, inkább fizet a kuruzslónak.

Ebben a vígjáték könnyed módján egy nagy kérdést érint: fel kell ébreszteni a nép hitét a művelt emberek tudományában és jóhiszeműségében, ha bele akarjuk emelni a kultúrába. Az évszázados tapasztalatokon alapuló bizalmatlanság a legfőbb akadálya a két réteg lelki egyesülésének s e réven a kultúra haladásának.

Ezek a komoly gondolatok persze messze a vígjáték derült cselekvénye mögött rémlenek, az előtérben mindig a két világ összeütközésének komikus elemei mozognak. A komikus szereplők, akikben a komikum belül van, a lényükben, a falusi alakok: maga az öreg kuruzsló, züllött úriember asszisztense s a gyógyulást kereső parasztok. Ezeket kitűnően játsszák, mert van mit kitűnően játszani. Rózsahegyi Kálmán tempós mozdulatai, közvetlen, természetes beszéde, az a mód, ahogy a kuruzslóban az apát, a fia iránti ravaszkás jóságot megszólaltatja, azt az örömet szerzi, amit mindig érez az ember, ha egy kitűnő színész legjobb képességeit látja érvényesülni.

Rendkívül életteljes karikatúra Sugár Károly az asszisztens szerepében, - egy elzüllött ember élettörténete sűrűsödik össze játékában. A paciensek közül Hosszú Zoltán, Gabányi László és Pataki József adnak néhány szóval és mozdulattal élő alakot. A két réteg között mintegy összekötő a kis szerelmes Juliska alakja; ezt Somogyi Erzsi elragadó bájjal, átérzéssel, igazsággal játssza, könnyes mosolya, félénken sóvárgó tekintete, beszédes hallgatása a szivekig hat.

Nehezebb a dolga a művelt osztályból való szereplőknek. Az orvos alakját az író nem tudta olyan jól megeleveníteni, a poziciójában rejlő humort kiaknázni, poziciójának többnyire a kellemetlenségét érezzük, a komikuma nélkül. Petheő Attila sikeresen küzd e szerep nehézségeivel, legtöbb helyzetében el tudja tompítani az alak rajzának nyers vonalait. Hasonló hálátlan helyzetből vágja ki magát Füzes Anna, az egyetemi orvostanárné szerepében, aki végső elkeseredésében a vajákoshoz fordúl. Ez az alak, bár tudunk hasonló eseteket a valóságból, itt túlzottnak hat, mert túlhajtja a szatíra vonalát.

Bibó vígjátékának komikuma kissé nyers, nagyon is kap a maguktól adódó, legkönnyebben elérhető nevettető hatásokon; szatirájának éle a harmadik felvonásban eltompúl, de végeredményben mulatságos és szeretetreméltó. Egészében nézve egyike a legjobb népéleti képeknek a magyar színpadon.