A tűz, az ősi tűz... igen, hát az első meleg, az első láng annyira velejárt az emberrel, akár az Istentől belelehelt lélek első fuvallata. S amint a lélek belső forrósága az élet elevenségével tudja a merev tagokat megtölteni, mozgatja és cselekvésre készteti a testet, éppen úgy láng kell ahhoz is, hogy a földi tájak megteljenek azzal a melegséggel, azzal a hőfokkal, amely az élet végigélését elviselhetővé teszi. Ha ez az ősi tűz nem kapott volna már az első emberpártól emberi kéz teremtette kereteket, akkor csak pusztítani tudott volna, felemészteni minden anyagot, ami itt a földön mulandó és porlandó.

Ezért hát külön „helyet” kellett a tűz számára feltalálni, olyan keretet, amelyben csakis az ember érdekeiért sugározhatta ki minden melegét. A tűz lett ilyen módon az ember társulásának, a családnak legprimitívebb formájában is örök jelképe. Ereje és égből való származása, titkai és rejtélye miatt éppen úgy tisztelték, mint amennyire rettegték gyilkoló képességeit. Éppen ezért nagy szerepet játszik már a primitív ember mitológiájában is és varázsló-erejében úgy hittek, mint a világot létrehozó Teremtő hatalmában. A legtöbb primitív nép a mennyből eredezteti, annak ellenére, hogy megdöbbentő egyszerűséggel tudott már az ősember is két egyszerű fadarabot lángra lobbantani.

Talán az első villámcsapás adott erre indítékot, amikor - talán éppen a bűnre csábító bibliai almafa mellett felnőtt - fatörzsbe csapott bele. Ez az édeni törzs ott az első emberpár szemeláttára égett porrá s a félelem mellett rádöbbentette az embert arra, hogy a gyúlékony fa kapcsolatba hozható a tűzzel. Két fadarabot összedörzsöltek s édeni kezdetlegességében bármily sokáig tartott is, ez a mívelet az ágacskák végül mégis lángra lobbantak, aztán a két darabhoz hozzáraktak többet is, addig-addig, hogy felvillant ez első családi tűzhely fénye.

A tűzhelyen aztán főzni kezdett az ember, mert a rendelkezésére álló nagy természeti kincsek jórészét meg kellett puhítania, meg kellett ízesítenie és édesítenie. Ez a legelső konyha csak a sütés sok-sok változatát tette lehetővé; de csakhamar felfedezte az ember azt is, hogy a főzéshez nem kell agyagedény: jóféléket lehet előállítani úgy is ha verembe, gödröcskébe vagy fakéregbe teszi készülő ételét s abba dob egy külön melegített, forró kődarabot. A szerb pásztorok még ma is megtartották ezt az ősemberi szokást: gömbölyű fakéregbe öntött tejbe addig-addig hánynák forró köveket, amíg az egész ital fel nem forrósodik.

Ha néhány századot lapozunk előre a tűzhely történetében, akkor a magyar multban a legelső változata a mozgó tűzhely, a puplika vagy cserepulya, amelyet egyszerűen „bujdosó” névvel is illetlek. Korong alakú kőbura az egész, amelyen a leggyorsabban meg lehel húsokat és tésztákat főzni, sütni. Már a népvándorlás legelső korában felfedezhető – csaknem olyan fontos kísérőeszköze volt őseinknek, mint a kard és a nyíl - s ezekhez a legősibb fegyverekhez méltóan - a lovak nyergére szerelték és így vitték magukkal minden egyes hadászati kirándulásukra. A tűzhelyek koronája a századokon át kialakult kemence, amely már a véglegesletelepedés eredménye volt s amelyet a földművelő életforma talált fel.

A magyar tűzhelyek közül legismertebb a palócok négyszögletes, asztalszerű kemencéje, amelynek a magyar paraszt életében nagy szerepe van s melegséggel úgy látja el a családi életet, mint ahogy a magyar apa és a magyar anya lelki melegsége tarthatja csak össze a gyermekeket szüleik szárnya alatt. A kemence szárnya: a láng, amely nemcsak melegít, nemcsak a sütésre kerülő kenyér számára forrósítja meg belsejét, hanem lámpa is - ha kell, bevilágítja az egész esti szobát - s a téli esték fonókáin a vendégsereg a padkán fér meg s úgy üli körül, mintha egy mesélő ősanya legbizalmasabb suttogását vélné felfedezni a pattogó zsarátnok muzsikájában. Ez a kemence nemcsak a társasélet központja; hiszen amikor közeledik az éjfél és eltávoznak a fonók, a nagyapa mindig a kemence mögötti kuckóba húzódik s mint a család legidősebb tagja, ott hunyja álomra szemét.

A tűzhely a ház lelke, körülötte történik minden családi jelentőségű mozgás, mellette ringatják a bölcsőt, melegéhez közel hozzák n csecsemőket. A ruszinoknál a kemence tetejét telehintik kölessel. Ez a meleget összegyűjti és szétsugározza, egészen kivilágos-kivirradtig helyettesíti a legmelegebb dunyhát is.

Tüzel gyujtani a kemencében - nem is olyan mindennapi feladat a magyar paraszt életében. Azok a lányok, akiket még nem jegyzett el vőlegény, akik még nem mentek férjhez, sohasem kaphatják meg ezt a nagy feladatot. Csak esküvőjük után juthat ki nekik a tűzgyujtás rangos feladatából - addig csak gondozhatják és táplálhatják újabb tüzelőanyaggal, de a család-öregei kezéből nem vehetik el a gyufát, amikor azok reggel az első hasábok alá odatartják.

Ime, ezt mesélték a tűzhelyek évezredes amit a láng a fülünkbe súg, csudálatos zene - csak fül kell hozzá, hogy rejtelmes muzsikáját meghalljuk és tüneményes harmóniáit továbbadhassuk. A tűzhelynek nincs ideje: az idők fölött áll, minden ember ápolja, mert „az ősi tűznek nem szabad kialudnia!”