Születésének és halálának évszámát nem tudom: a harcterén veszett el, fiatal költő volt; valamikor Pécsett, egyetemista korunkban sokat tűnődtünk együtt, hogy miképpen kellene jobb útra terelnünk az irodalmat, a népet, az életet, az egész világot és tán még azon felül is sok-mindent. Hogy nem csak a hatalmunkon kívül levő dolgokon lehetne javítani, hanem önmagunkon is: aligha jutott eszünkbe - de hat van-e két húszéves ifjú számára jobban hatalmán kívüli, mint a saját lénye?

Oly időszak, mikor az ember legjobban tele van vággyal, méltatlankodással, követelőző sóvárgással - bizony aránylag a világmindenségen is nagyobb hatalma van, mint sajátmagán Ekkor a vágyak szinte független gonoszlelkekként lovagolnak az emberen és ha nem kapják meg a táplálékukat, gazdájuk ellen fordulnak, őt tépik-marják: s amit a húszéves ifjú nyujthat a benne táncoló ördög-légiónak, igen csekély.

Nagyjából fölvázoltam a benső tájat, ahol Barátos Endrével együtt voltunk. Ami pedig a külső tájat illeti: a pécsi diákkollégium, hol ugráló, ordítozó, röhögő legények ropták ugyanazt a táncot, mely bennük folyt, köröttük vaságyak, kopár falak, barna feszület; és eszembe jut az országút, amelyen hárman (Barátos Endre, Tatay Sándor, meg én) gyalog Nagycenkre indultunk, Széchenyi sírját meglátogatni, de csak Mecsekszabolcsig jutottunk.

Leginkább úgy emlékszem Endrére, amint az én szobámban ül a dívánon (ő a kollégiumban lakott én pedig egy hentes-családnál), sokszor üldögélt nálam, fekete göndör haja volt és ijesztően villogó szeme: Egyszer, igazságtalanul megbántottam és úgy ment el tőlem, hogy többé nem is szóltunk egymáshoz; ezzel az írással próbálom kiengesztelni az ő helyén maradt lyukat a levegőben.

Sok szép költeményét olvastam a „Nyugat”-ban és egyebütt. Most ő szóljon:

Dicsérd a csendet, ne a csorba zűrt,
a zagyva időt bölcs edénybe szűrd.
a bűn ellen emeld fel hangodat,
révén, mondván és tétetvén sokat.
Bizony, sötétség tere a világ,
de fénnyé válik, ezt bízom reád.
Weöres Sándor