A haditengerészet fejlesztése gyakori vitákat váltott ki mind az osztrák, mind a magyar kormányzati körökben. A nagyhatalmi versengésnek a tengeri fegyverkezés egyre inkább részévé vált, de rendkívüli költségei miatt nagy terheket rótt az államokra. Így az egyik kérdés rendszerint az volt a Monarchia hadihajóival kapcsolatban, hogy egyáltalán szükség van-e a flotta fejlesztésére.

A kihívások is folytonosan változtak. Éppen 1906-ban bocsátották vízre az angolok a Dreadnought nevű csatahajót, amely azonnal elavulttá tette az addig gyártott csatahajókat. Ebben a hajóban egyesítettek minden olyan tulajdonságot, amely az ellenséges flották elleni harcban előnyös volt. Öt forgatható ágyútoronyban tíz nagy ágyú onthatta egyszerre a lövedékeket, és rendelkezett a hajó géppuskákkal valamint torpedókkal is. Nagy teljesítményű gőzturbinák forgattak négy hajócsavart, így a Dreadnought nagy sebességre volt képes. (A turbinák alkalmazása a gőzgép helyett lehetővé tette a hajótest alacsonyabb építését is, aminek következtében a hajó kisebb célpontot nyújtott.) A lényeg tehát az addigi csatahajók tűzerejének és a cirkálók sebességének az egyesítése volt egyetlen hajóban. Az angol hajó nevét hamarosan ennek a hajótípusnak a megnevezésére használták.

Ettől kezdve más hatalmaknak is dreadnought-okra volt szükségük. Átmenetileg viszonylagosan kedvező helyzetbe kerültek azok a hatalmak, amelyek még nem végezték el a flották korszerűsítését – mert az 1906 előtti hajók nem számítottak többé korszerűnek. Így az új hajók építésénél a Monarchia is figyelembe vehette a Dreadnought által támasztott új követelményeket. Így épültek meg a Radetzky-osztály hajói, amelyek nemzetközi összehasonlításban is ütőképes, korszerű hajóknak számítottak. Ezzel a fejlesztéssel, ezekkel a hajókkal a Monarchia gyakorlatilag elérte az olasz haditengerészet színvonalát, már ami a legkorszerűbb hajókat illeti, és a flotta megfelelő teljesítményt nyújtott az első világháborúban is.