És évek folyamán a társaság kicserélődött. Mindenki odajött, és sokon eltávoztak. A szoczilológusok eltűntek, az írók jórésze másfelé ment, s a művészek közül egynehány megholt. A legkomolyabban, a legszomorúbban meghalt. Kardos Gyula és Donáth Gyula jellegzetes Japán-beliek voltak. Szomorú halállal búcsúztak vidám életüktől. Mind a kettőből legendás alak lett. Művészetükről már alig esik szó, de az adoma s a legenda nap-nap mellett megemlékszik róluk.

Lechner Ödön kezdet óta és ma is a Japán-asztal lelke. S a beczézett büszkesége. Vele senki sem tréfál; sohasem rajta, mindig csak vele mosolyognak ennél a mókázó asztalnál. Ő a megválasztatlan elnök, Szinnyei-Merse Pál pedig a koronázatlan fejedelem.  Elnök és fejedelem békésen osztozik a hatalomban és tekintélyben. Ők az utolsó tekintélyek ebben a társaságban, noha őket is megbácsizza a fiatalság, Lechner Ödön bácsinál is több. Ő a papa. A papát pedig röviden, papszinak hívják. És papszit mindenki respektálja, Pali bácsit mindenki tiszteli.

Tőlük lefelé mindenki egyenlő. A többinek egyenlőn nincs igaza a fiatalok vélekedése szerint, s jobbára egyenlőn nincs tehetsége ugyancsak a fiatalok meggyőződése szerint. Mert máris öreg-számba megy az, a ki tehetséget elismer. Fényes Adolf a leglelkesebb tehetség elismerő, s ezért mindenki bácsinak szólítja. Pedig az ifjaknál is fiatalabb, s azon kívül igazán is fiatal.

Ferency Károlylyal sem tréfálkoznak. Őt nem is eleven embernek, hanem elvont fogalomnak tartják. Csillogó, tündöklő, de nem melegítő fogalomnak. Ő az, akihez senki sem mer közel férni, talán azért, mert mindig mindenki fölött van. Az elvek magaslatán. Talán ő az egyetlen, akinek még a Japán-asztalnál is művészeti elvei vannak.

A többiek otthon hagyják őket. Csak Kosztolányi Gyula és Ligeti Miklós hoz el egy-kettőt magával, s szenvedelmesen helyt áll értük. Magyar-Mannheimer Gusztáv csak malicziát hoz magával. Szójátékokat farag, de olyanokat, a melyeknek élük van. Valakit meg-meg karczolnak. Róna József az egyesületi elnök. Ő a mozgalmak intézője. Finom diplomata, ellentéteket kiegyenlítő. Vele szemben vagy mellette az anarkista mozgalmaknak Hermann Lipót a mozgatója.

Ő a testté vált kaczagás. Faragó Géza a másik kaczagó. A hivatalos mókázó, szabadalmazott enfant terrible. És mókázik szóban és rajzban egész sor ifjú. Pólya Tibor mélázva tréfálkozik s alattomosan mindenkit lerajzol. Letorzrajzol. Valamikor Márk Lajos volt a főkarikaturista. Most pénzt csinál kint Amerikában, még pedig sokat.

Rippl-Rónainak csak évadjai vannak. Magát az évet Kaposváron tölti. Sohasem tréfál, mindig komoly és mindig udvarias. Mindenkinek igazat ad, de mindig a maga igazát érzi. És eljön a Japánba Páris és Szeged, München és Nagybánya, Kecskemét és a Stefánia-út. Eljönnek a „palermóiak” is. Csak „Tintorettóék” nem jönnek: - a legnagyobb képűeket nevezték el Tintorettónak.

A nagyképűek, a hivatalosok soha sem tévednek el Japánba, pedig még őket is szívesen látnák ott a nagy asztalnál és a kis asztaloknál. Még az építészek asztalánál is, a mely mellett mindig ütközetre készen ül a csapat. A modernek hadakozó népe. Ők sem sajnálnának néhány jó tréfát a látogatóktól. Pedig ha másért nem, a Lechner mestert ért bántalmakért, egy-egy rosz tréfába belefojtanák a nagyfejűeket.

Viharos.