Ez a pásztornépség csak sátoros nagy családi ünnepeken, disznótoron, temetéskor került be a faluba a határból. Az öregebbje a virágos réten méheket nevelt. A nagy kiterjedésű erdők, nádasok, vizek a legnagyobb részét rákapatta a vadászatra, halászatra. Ha ez a két ős szenvedélye elragadja, még ma sincs tilalom, melylyel ne daczolna. A nagy szarvasnevelő uradalmi erdők határa mentén egész lánczolata lappang kukoriczaérés idején, a nádba tört rejtekén a sokacz orvvadásznak.

De beállít elszántan a tilosba is s ilyenkor félelmes az erdő őreire. Mint halász elsőrangú. Bizton, nagy ügyességgel járja a vizeket kis csónakján szigonynyal, varsával, hálóval fogja a halat. A régi szabad világban oly nagy mennyiséggel, hogy az aprajával disznót hizlalt, a nagyjából egyszer-egyszer hatvanezer váltóforint árut adott el még Debreczenben is. Mint csiklis halászok ma is keresettek. Ha még a nádvágást is megemlítjük, teljessé tettük a hajdan sokaczának foglalkozási körét.

Ez a kép, a melyet az előző sorokban rajzoltam a sokaczokról, jórészt a multé. A kincstári földeket, melyekhez a hagyomány alapján tulajdonjogot formált a sokacz, időközben egyes nagy- és kisbirtokosnak eladták, ármentesítették, feltörték. A nomadizáláshoz szokott nép így elesett legelőitől, ezzel együtt az előbb virágzó marhatenyésztéstől.

Kitiltották az erdőkből, nem volt szabad hálót vetnie a régi tanyahelyeken. Legelőjétől, halászterületétől megfosztódott a szegény nép, a kiterjedtebb főldmívelés lehetőségétől elütötte az a körülmény, hogy a földek körülötte szorgalmas, nagyobbára német kezekbe kerültek, az intenzívebb gazdálkodáshoz nem értett, az erőkifejtéshez nem szokott.

Egy-két évtizeddel ezelőtt a sokacz főldmívelés paródiája volt az agrikulturának. Rosz ekével 2—3 hüvelyknyire egyszer feltúrta földjét, sőt sokszor a megboronált tarlóba vetett. Az ugart nem ismerte, a trágyázás fontosságát még kevésbbé, termékeit akkor takarta be, a mikor már túléretten magvukat hullatták.

A hirtelen átmenet majdnem tőnkre tette a népet és helyes megfigyelése egyik ismertetőjüknek, hogy az életmódváltozással járó rázkódtatás, a nyomában járó terhesebb életkörülmények a nép lelki világára is nagy visszahatással voltak. A romlását érző kulturátlanabb nép lelkén a depresszió mindig észlelhető. De hatott reá néhol a törzsben házasodás nyomán járó fizikai elsatnyulás is, melyet fokozott a pásztorélet kényelmének hiánya, s az elhagyott életmódnak megfelelő, de az erős munkát követelő mezőgazdaságra elégtelen élelem.

Ezen a zökkenőn azonban részben szerencsésen átesett a nép, a déli része talán ez ideig teljesebb mértékben, mint az éjszaki. A szomszédjában, sokszor vele egy községben gazdálkodó német jó példájára halad. S gyarapodnék, ha egy-két hajlamával szorosan összefüggő készségét kihasználnák: az állatneveléshez ősi hozzáértését, a férfiak fa-faragó, a nők textilis ügyességét.

Ez utolsó szorosan összefügg elhanyatló, kétségtelenül balkáni eredetű viseletükkel. A leány és a fiatal menyecskék öltözete rikító színeivel, sok apró csilingelő, fityegő díszével tűnik ki. Lármás színű pántlika, pamutkivarrás, kerek sárgaréz islog (pule), művirág, több sorba felfüggesztett üveggyöngy (zrnyén), füzérre szedett pénz (cvancige), nagyfejű tű (igle), fülbevalók oly nagy tömeggel alkalmaztatnak, hogy lerí e viseletről ma is az eredeti czélzat: a világ szeme elé tárása leány, menyecske módjának.

Ruhájuk tarkasága miatt nevezte el őket egyik leirójuk „Európa indiánjainak”. E viseletből a szövetek a legértékesebbek: a vásznak, szőttesek, csipkék, melyek megalkotásában a sokaczság asszonynépe remekelt. Ma már, megfogyván és megdrágulván az idő, egyre több bolti vagy vándor csipkeverőtől (csipkár) eredő dísz nyer alkalmazást és vászonféléjüket is jórészt úgy veszik a kereskedésben.

Bellosics Bálint.