Páris és a magyarság

1911 | Október

Páris...
A firanczia főváros, minden hanyatlása daczára, egy ideig még mindig a világ fővárosának nevezhető s ép ezért nem közönyös az, hogy milyen felfogások és vélemények vannak ott, rólunk magyarokról elterjedve. Teljesen ismeretlen afrikai vagy ázsiai tartományszámba megy-e ott Magyarország vagy világos fogalmak élnek hazánkról, ez a kérdés, melyet minden magyar, a ki Páris világ-csodálta jelentőségével és szellemével érintkezésbe kerül, okvetlenül feltesz magának.

Az a hely, melyet egy nép Páris köztudatában elfoglal, hasonlít némileg ahhoz a poziczióhoz, melyet egy család vagy egyén valamely város szociotásában magának kivívni tudott. Már ebből is látható, hogy nem túlságosan jelentős, nem életbevágó a párisi köztudat vélekedése; inkább csak egy nemzet rang- és czímkérdéséhez tartozó olyas valami, a minek ha van is nagy reális értéke, de mindenesetre nagy, a hiúsághoz való hajlama is.

Ha tehát Párisban azt se tudnák, mi fán terem a magyarág, ezen nem esnénk kétségbe; teljesen semmibe venni azonban az ilyen ingerkedést szintén hiba volna. Nos, rögtön meg kell jegyezni, hogy ha a teljes nem ismerés nem is konstatálható, de azok a fogalmak, a melyek a párisiak köztudatában a magyarság felöl élnek, nagyon is homályosak és elmosódott szélüek.

Egy iró ismerősöm, a ki évekig élt Párisban, szereti elmesélni azt a, bizonyára a valóságnak teljesen meg nem felelő, de jellemző megfigyelését, hogy egy félmeztelenül Páris utczáin végigvonuló afrikai embercsoportra a francziák következő megjegyzéseket tették: Ce sont des hongrois. (Ezek magyarok!) Ismétlem, ez inkább a helyzetet jellemző czélzattal túlozni akaró kikelés, sem mint valóság.

Nem, afrikai vagy ázsiai, félmeztelenül járó-kelő vadaknak nem tart minket a legutolsó párisi utczagyerek sem. Ellenben tagadhatatlan, hogy egy Kelet-Európában élő, a szlávokkal, a németekkel vagy románokkal egyfajtájú, tőlük legfeljebb árnyalati különbségük által elválasztott népnek vél. Legjobban jellemzi azt következő tapasztalatom.

Páris egyik legnagyobb mulatóhelyében a Folies Bergére-ben egy ú.n. revuet adtak, a melynek keretében, a többi éneklő és kosztümös bohóság között, egy sajátságos alak is szerepelt. Ez egy, párisi izlés szerint mélyen decolletált hölgy volt, a kinek egész kosztümje, főleg pedig handzsárokkal, késekkel, pisztolyokkal teletűzdelt öve azt bizonyította, hogy a Keletet, esetleg a Balkánt képviseli.

S ez a hölgy beszédjével, vagy helyesebben szólva hang-adásával is igazolta ezt a felfogást. Mindjárt szinpadraterméskor ugyanis a hamisítatlan balkáni fogalmak egész özönét hallatta; Bukarest, Czrnagorac, Fruska-Gora s másokat. De a mi fő, a román, szerb és montegnegrói földrajzi nevek eme áradatából magyar fülnek ismerősen csengett ki ez a szó: „barátom”.

Néhány perczczel ezután pedig a színpadra perdült egy „orosz” tánczosnő, a ki erősen magyaros díszítésű ruhában eljárt egy orosz tánczot, az egész zenekar által lelkesen játszott. „Mit ér a szőke én nekem, mikor én a barnát szeretem” dal ütemeire.

E két orfeumi tapasztalat többel mond a párisiak magyarság-ismeretéről több vaskos kötetnél s hosszas értekezésnél. Számukra a magyarság fogalma nem különült el a Kelet-Európa fogalmától. A franczia átlag-ember szemében Németországon, a német nyelv hatáskörén túl már a népek és nyelvek zűrzavara kezdődik, a melyben egyetlen közfia kapocs a szlávság és a regényes szenvedélyesség.

Olykor abban a különös tisztességben részesítik a francziák a magyarokat, hogy kiemelik őket a szlávtenger choaszából s egy németül beszélő külön néptörzsnek vallják. A keletiséget mindazzal, a mi hozzátartozik, a festői viselettel, vadsággal, harcziasággal együtt azonban, ebben az esetben is meghagyják ismertető tulajdonságunként.

Hiábavaló volna e félreismertség miatt akár a francziák tudatlanságát, akár a mi külügyi képviseletünket ócsárolni, a mint pedig ez oly gyakran történik. A franczia tudatlanság különben is most már folyton csökkenőben van. A „ nagy nemzetet” sok balsors megtanította arra, hogy nem az egyetlen kulturnemzet s így most már egyre inkább kezd érdeklődni a külföld iránt.

Hivatalos képviseletünket, követeinket és konzuljainkat okolni az ily állapotokért még nagyobb dőreség. Egy nép vagy város közvéleményét nem befolyásolhatják nagykövetek vagy kereskedelmi ügynökök, hanem csak nagy politikai vagy kulturális események, a melyek mintegy belekényszerítik a legkorlátoltabb fejekbe is egy eddig ismeretlen nép nevét.

Ha tehát a magyarság gazdasági, politikai és kulturális jelentősége akkora lesz, hogy ilyen világraszóló események fognak kebeléből születni, akkor, a külföld s így a párisi köztudat is biztosan tudomást fog venni létünkről és értékünkről.
Sz. Z.