Az úton, Budapest és Bécs között eszméltem rá, mennyire külön állnak a mostani fergetegben az egyes városok. Budapest és Bécs között még legnormálisabb a vasúti forgalom és mégis, mintha légüres tér terpeszkednék a két metropólis között. Vonatok jönnek-mennek, mint azelőtt, de mégis másként. Ezek a vonatok hozzák-viszik a háborút és édes-kevés a közük az élet mindennapi menetrendjéhez.

A gyors, mely engem is visz, tele van háborúval. – Semmi egyébbel csak háborúval. Egyetlen katona sem ül a kupémban, még sem esik egyébről szó, csak a háborúról. Egy éltesebb hölgy, ki imént még arra kért, tenném be az ablakot, azután meg, hogy tenném el a cigarettámat, ez az óvatos, nyakig bebugyolált és halkan köhécselő hölgy egyébről sem beszél, csak a háborúról. Azt mondja: Hindenburg és hessegeti orra elől a füstöt. Offenziva: mondja és köhécsel finom batiszt zsebkendőjébe.

Csendesen, öregasszonyosan ül a bársonyos kuckóban és közben, mint női Rapoli zsonglőrösködik a háború terminus technikusaival. Mellettem egy fiatal ember, nyilván diák még, mamájának taktikai előadást tart a rajvonal előnyeiről a régi, tömött sorokkal szemben. És így tovább. Csupa háború. Jómagam nem szoktam ismerkedni a vonaton. Most háborúról beszélek. Rettenetes mennyit beszélek. Versenyt kelepelek a vonat kerekeivel. Gépfegyver vagyok húsból és vérből. Borzasztó! Csupa háború. Háború, háború!

Relle Pál