Dtum
Login with Facebookk
1916 | Április

Fenyő Miksa: Humor és komikum

Laczkó Géza a Nyugat múlt számába cikket írt Karinthy Frigyesről, abból az alkalomból, hogy a kitűnő és tréfás írásai révén népszerűvé vált írónak "Tanár úr kérem" című könyve megjelent. Amit Laczkó Géza Karinthy Frigyes humoráról, írásainak jelesül pedig új könyvének jelentőségéről mond, - okosan és szellemesen - Karinthy értékének megállapításában alapvető jelentősége lesz.

A Karinthyra vonatkozó fejtegetések irodalomtörténeti megalapozását azonban nem tartjuk szerencsésnek. Mindaz, amit Laczkó cikkében a humoros és komikus írásműveknek a magyar irodalomban elfoglalt helyéről - Csokonairól, Kisfaludyról, Jókairól, Mikszáthról, Rákosi Viktorról, Molnár Ferencről - olvasunk, valahogy nincsen organikus összefüggésben a Karinthyról szóló fejtegetésekkel.

 

Karinthyról való megállapításai helyesek, de semmivel sem válnak helyesebbé, mélyebbé és érthetőbbé a megelőző fejtegetések által. Sőt inkább Laczkó bevezetése zavarba ejt bennünket? Mi volt az író célja az irodalomtörténeti beállítással? Miért mondja mindezt el és miért éppen ezt? Nyilvánvalóan nem a magyar humoristákról szóló fejezetét akarta skizzírozni irodalomtörténetünknek, hanem inkább annak a műfajnak magyar kezdeteit, melyet ő Karinthyról beszélve pastiche-nek nevez.

 

Hogy e kutatásai közben elkalandozik, hogy Mikszáthban a novellistát nézi ("az ő tehetségének lényegét a humor s a vele határos fantasztikum alkotja", mondja. Fantasztikum! Soha!) Sipuluszban a mókaszerzőt, Molnár Ferencben a kroki-írót s ilymód más és más szemszögletből nézett írókat vet egybe, hoz egymással vonatkozásba, ezt meg tudjuk érteni, ha a téma keménységére gondolunk, melyen Laczkó elszánta magát átrágni. Ez ellen szavunk sem volna. De fel kell szólalnunk Laczkó írásának két főbenjáró mulasztása ellen.

 

Amikor azokról beszél, kiknek a humorról készülő magyar könyvben külön fejezet dukál, nem lett volna szabad megfeledkeznie Ambrus Zoltánról. Sem a novellíró Ambrusról, kinek számos írását a humor legigazibb, tengervízízű fajtája, kellergottfriedi fajtája, nemesíti meg - tessék végiglapozni akármelyik novellakötetén, én e pillanatban az Álomvilág néhány darabjára gondolok, - s még kevésbé a Berzsenyiék írójáról, aki ezzel a művével a tréfás karcolatok műfajának (hogy kénytelen-kelletlen ennél a szerény kifejezésnél maradjak) a művészi értékelés szempontjából való egyenjogúsítását vívta ki.


Még rosszabbul jár Laczkó cikkében - egy kissé nyilván Laczkó akarata ellen - Heltai Jenő, mert a róla szóló néhány sor könnyen az alábecsülés, az alacsonyrendűségben való marasztalás látszatát kelti. Persze úgy áll a dolog, hogy mire fejtegetéseiben Laczkó Géza Heltai Jenőhöz jut, már csak azokat az írásokat veszi számba, melyek a napilapokban nap-nap után megjelennek, a huszonnégy órai életre kárhozottakat - krokikat és tréfás karcolatokat - (holott, mint mondottuk, Mikszáthról szólva a regényíróra, a novellaíróra sőt esztétikusra gondol, de nem az országgyűlési karcolatok szerzőjére) és itt aztán, mert hogy éppen Heltainak valami szerencsés vagy nem szerencsés szójátéka ragadt meg emlékezetében, e szójátékanyag alapján definiálja ("nyelvtani humor") és értékeli Heltai humorát.

 

Pedig ha a novellistához fordult volna, ha azt a fáradtságot - feledhetetlen élvezetet - vette volna magának, hogy Heltai Jenőnek "Írók, színésznők és más csirkefogók" kötetét elolvassa, vagy akár csak egy novelláját, Mese a sovány költőről, meg a kövér költőről, melynek humora a bölcsesség bölcsességével, elragadó szeretetreméltósággal, régi olasz elbeszélők derűjével teljes, akkor kétségkívül mindazok között, akiket Laczkó fejtegetésében felvonultat, a legkülönb helyet jelölte volna ki Heltai számára.

 

De még így is, ha Heltaiban pusztán a napilapok krónikását, karcolatok íróját, tréfák szerzőit nézzük, akkor is lehetetlen nem a legkülönb értékelést követelnünk számára. Tréfás verseiben, párbeszédes formájú karcolataiban, kis meséiben annyi igaz művészi értéket pazarolt el, hogy ezekről az írásairól is csak a legigazibb elismeréssel szólhatunk.

 

Ami daumier-i ötlet, jókedv, okosság, meg nem fakuló színek és hangulatok ezekben az írásokban kiteljesednek (melyek korántsem a gazdasági kényszer szülöttei, hanem az írójuk lelkéből-lelkezettek), abból igazán néhány kötet társadalmi regényre, korrajzra, novellára futná, aminthogy senki nagyobb hatással éppen humoristánkra nem volt - finomító, nemesítő hatással - mint Heltai Jenő.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98