Több mint három esztendeje már, hogy kigyulladt a csóva, mely az egész világot lángbaborította. Azóta szüntelenül omlik az anyák és hitvesek könnye, fekete drapéria van a lelkeken és keserű vigasztalanság a szivekben.

Kis árvák elveszett apjukat siratják, a kórházak sebesült vitézének jajaitól hangosak. Mankók, falábak kopognak a főváros aszfaltján, a takaros falvak tisztára sepert utcáin: mily komor, kegyetlen muzsika! Gyász, bánat, szomoruság mindenütt. Jó emberek megpróbálják a háboru által sujtottak könnyeit letörölni, fájdalmaikat enyhíteni.

A magyar ember szive és erszénye könnyen nyitó. Vak katonák, kárpáti falvak, erdélyi menekültek, özvegyek és árvák, rokkantak, vöröskereszt ... hányszor igénybevettek bennünket, de soha nem sokaltuk, mindig szivesen adtunk. A magyarság a háboru folyamán számtalanszor tett tanuságot nemes szívéről.