Dtum
Login with Facebookk
1919 | Január

Költészet és előadóművészet

(Ódry Árpád előadóestéjén elmondott bevezető-előadás. 1918. október)

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!

A művész egy csokor verset választott ki nekünk erre az estére, mind a fiatal magyar líra terméséből - és nekem jutott a feladat, hogy választását megmagyarázzam.

Nem mintha az szorulna magyarázata, amit előad. Azt - még ha nem is igazolná maga magát - legjobban igazolja az ő előadása: mely úgy megmutatja a költemény belsejét, úgy elénktárja a sous-entendu-it, hogy még a szegényebb költemény is gazdagnak tűnik föl ilyen ragyogásban, mint az egyszerűbb táj is meggazdagodik a napfényben, amikor rejtett kincsei előjönnek. Úgy tűnhetik fel, hogy semmiféle szempont sem vezérelte ezt a választást.

 

Távol vagyunk attól, hogy az új magyar líra történeti fejlődését próbáljuk mutatni, az is csalódnék, aki tisztán esztétikai szempontot keresne. Alig néhány költő szerepel műsorunkon, ezek sem mindig a legjellemzőbb költeményeikkel, és kimaradtak olyan nevek, akik kétségtelen a költők Hadának legelső falanxában állnak.

 

Miért? Mert a kiválasztás az előadóművész szempontjai szerint történt és az ő művészetének szempontjai szerint. S egészen jogosan. A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé. Az előbbi hasonlathoz visszatérhetünk itt. A napfényben egyszerre átváltozik a táj. Néha egészen igénytelen pusztaság váratlan fölragyog, máskor nem bírja a vidék a napfényt, banálissá válik, ami előbb, az árnyék csendjében még szívünkre hatott. Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, ami árnyékban.

És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az előszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap megmutat és ahová a nap beférkőzik: így kerekedik fölül az előadó művészetet a szegény költőén... Csak azt hagyja a versből eleven, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol ő bennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától talán nem lobogna.

Egy új műalkotás keletkezik ekként, mely egészen különbözik a költő műalkotásától: habár egyáltalán nem független tőle. Nem lehet mondani, hogy a költőnek semmi része sincs ebben az új műalkotásban: de az eredmény nem az ő számítása szerinti: az eredményhez az előadás is nagyban hozzájárul, melyet ő többnyire nem vett számításba. Egészen másként van a drámaírónál. A drámaíró már eleve előadásra számítja ki művét: s így ugyanannak kell azt tekinteni az előadásban is, amivé megírta.

A lírikus azonban nem gondol fényes termekre és hangos szavakra. Egy szellemi fül számára írja ő ritmusait, amely érzékenyebb és értőbb a test füleinél, és nem jut eszébe, hogy durvább testi hangok fognák majd zavarni azokat a lelkim hangokat, amiket fölidéz. Ha kitűnő költők előadásra és a testi füleknek mérnék verseiket: abból egy külön művészet lehetne: de ez a művészet még alig született meg.

Nem azt akarom evvel mondani, hogy a költő ritmusa nem a fülnek szól, hanem például a szemnek, vagy tisztán az észnek. Nem azt akarom mondani - hisz ez képtelenség volna -, hogy a lírikus nem gondol a hangra, a szó hangosságára, a levegőrezgés fizikai ritmusára, mikor verseit leírja és pusztán az értelem számára csinál néma zenét.

 

Ez a némaságra született zene nem is lenne zene. Az igazi zene nem az értelemhez szól. Az igazi zene az érzékeket rezgeti meg és azokon átjut el a lélekig. A kottaolvasás még nem zeneélvezet. A versek néma olvasása pedig sok tekintetben hasonlatos a kottaolvasáshoz. Senki sincs jobban meggyőződve mint én, hogy az igazi vers minden szépsége csak hangosan mondva érvényesülhet.

De ez a hangosan-mondás még nem előadás. Ez annyit jelent, hogy magunknak mondjuk hangosan a verset, vagy például olyan valakinek, aki velünk egy könyv fölé hajol, vagy aki már a szöveget ismeri. A megértés közvetítője mindig csak az olvasás marad, a szem vagy az ész, amely visszatérhet, időzhet egy helyen, a szavakat élvezheti külön és együtt, latolhatja a sorokat, mint a borkóstoló a bort nyelve hegyén.

 

Így érzi a művészetet és még titokteljesebben, még lassabb és szabadabb megállásokkal és visszatérésekkel érzi a lelket, ami a versben van. A verset ne úgy szánta költője, mint a mozifilmet, hogy egyszer és egyszerre legördítsék. A vers élvezetének lényeges kelléke az olvasó szabadsága, aki, ha akarja, tízszer elolvassa ugyanazt az egy sort, ha akarja, elölről kezdheti a strófát.


A verset tehát, ahogy a költő szánja, mégis csak magunknak mondjuk és olvassuk. Az ilyen olvasás nem előadás és bár hangosan történik, célja nem a közlés. Nincs kötelezve a megértésre, az értelem kidomborítására, mely a művészien bonyolult nyelvű verseknél az előadónak gyakran nehézséget okoz. Az ilyen magányos olvasás még ha hangos is, nem beszéd.

 

Nem megérteni akar, hanem a nyelv titkos zenéjét élvezni, és testet adni a vers ritmusának. Inkább skandálás ez mint szavalás. Hanghordozása éneklő és a grammatikai értelem másodrangú benne. Olyanok előtt, kik a vers szövegét még nem ismerik, többnyire érthetetlen volna, és gyakran komikus.

Pedig ez az a hangos-olvasás, amely a költő intencióinak megfelelne. És ha a költők maguk adják elő verseiket: az az előadás többnyire ehhez közeledik.

Egészen más a művészi előadás. A művész-előadó sem akar egészen lemondani ezekről a szempontokról sem. Mennél többet akar megéreztetni ő is a vers zengéséből, a szavak finom és árnyalatos muzsikájából. De tudja előre, hogy sokmindent el kell ejtenie: és ezeket kész is azonnal elejteni. Nem minden szépség hathat egyszerre: senki sem érti és érzi meg a költői nyelv minden árnyalatának varázsát az első hallásra. Az ilyen árnyalatokat feláldozza az előadó: ezzel szemben azonban más súlyos kötelezettségek nehezednek rája.

 

Kötelezve van a vers megértetésére is: egyszeri hallás utáni megértetésére annak, amit a költő lassú szürcsölésre, áhítatos, többszöri olvasgatásra szánt! Azt tanították nekünk az iskolában, hogy az igazi költészet egyszerű. Ez nem igaz. Az egyszerűség lehet egyik eszköze olykor a költőnek: a költészet elve távol áll az egyszerűség elvétől. A költészet lényegében ünnepi valami: mindig újat akar, új ruhát, új szavakat. S az eőadóművésznek ezt a szokatlan, ünnepi, bonyolult, tömör beszédet kell átértenie egyetlen hallással!

De ez még nem minden. Jó ha ez a tolmácsoló szerep nem jut ellenkezésbe a művészi céllal. De nagyon gyakran ellenkezésbe jut. A vers titokzatosabb és zenei ritmusa nem mindig esik össze az értelem menetével.

Sőt nagyon gyakran éppen a ritmusának és az értelmi tartalomnak különböző megfelelései szétválásai és egymásratalálásai és az az új és még mélyebb ritmus ami ebből kialakul, teszi a vers főszépségét.

Már most, ha a kettő nem esik egybe, mit tegyen az előadó? Mint művész, szeretné a vers ritmusának és nyelvének zenei szépségeit mennél tökéletesebben érvényesíteni, de másrészt, mint tolmács, kényszerül az értelmi menetet is híven követni. Művész és tolmács lévén egyszerre mint a műfordító, munkája örökös megalkuvással jár a két szempont közt, mint a műfordítóé. S mindez azért, mert a költő nem gondolt rá mikor a verset megírta, éppoly kevéssé, mint ahogy nem gondolt a fordítóira.

Könnyű aztán elgondolni, hogy ahol ezek a megfelelések, ezek a ritmikus szétválások és egymásratalálások forma és értelem között nagyon bonyolultak: azok a versek - majdnem azt mondtam lefordíthatatlanok - azok a versek előadhatatlanok. Úgy van ez igazán mint a fordítással. Legkönnyebben fordítható - és legkevesebbet veszít a fordításban az a vers, amelyikben az értelemé a döntőszerep! éppígy legkönnyebben előadható az a vers, ahol a zene jóformán csak testhezálló öltönye a gondolatnak. Tehát nem mindig éppen a legjobb vers.

De a művészen és tolmácson kívül egy harmadik szerep is jut az előadónak. Nemcsak a műfordítóhoz lehet őt hasonlítani, hanem az illusztrátorhoz is. Hisz ebben a minőségben is művész és tolmács ő: valami a művészből és valami a tolmácsból van az illusztrátorban is: de egyik sem tisztán és egészen. Művésznek nem eléggé önálló: tolmácsnak nagyon is az.

Ki az az illusztrátor? Mit jelent az, hogy az előadó-művész illusztrátor.

Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani mint az aki megírta: ugyanazt a képpel amit az író mondott a szavakkal. Mert kép és szó közt nincs meg az a párhuzamosság, ami például a különböző nyelvek között mégis megvan. A kép nemcsak más módon fejezi ki a mondanivalóját: hanem egészen mást tud kifejezni a valóságból, mint a szavak. Az író elmondja alakjainak érzéseit, gondolatait, beszédét. A rajzolóra most az maradna, hogy ezeknek az alakoknak arckifejezését, mozdulatait, testi attitűdjét mutassa meg.

Mily keveset tudna megsejteni a rajzoló abból, amit a költő mondott el: az érzésekből és gondolatokból! De másrészt mily szegényes fogalmat adhat például az arcról - színekről, vonalakról - minden leírás, mely csak szavakkal történik: egy jó rajzhoz képest!

A rajzoló nemcsak fordítója a költő művének, hanem annak mintegy kiegészítője. Mert éppen azt mondja el amit a költő elhallgat, amit a költő nem is tudna elmondani.

De ez a tényállás különös dilemmába hozza a rajzolót és szinte egész művészetét problémává teszi. Történhetik-e ez a kiegészítés tisztán csak a költő intenciói szerint? Úgy értem: lehetséges-e, hogy a rajzoló művész pusztán csak és azt és úgy rajzolja, amit a költő maga is éppenúgy elképzelt, de eszközeinek - a puszta szónak - elégtelensége miatt már visszaadni nem tudott? Ugyebár ez teljesen lehetetlen?

 

Az illusztrátor, bárhogyan is törekszik auktorának intencióihoz tapadni, mégis a saját egyénisége, a saját művészetet fog nyilvánulni a rajzban és lényegesen több lesz benne, mint amit az író elképzelt. A rajz bizonyos teljességet kíván, és a költői műben jelzett szűk célzásokból, vagy akár azoknak mintegy geométriai meghosszabbításából is, alig lehetne ilyen teljességgel kiolvasni mindazt egészen a költő elképzelése szerint, amit vonalak és színek dolgában ő elmondani nem tudott.

De többet mondok: nem is bizonyos, hogy a költő mindazt ilyen teljességgel egyáltalán el is képzelte. Mert kétségtelen, hogy a költő műalkotása úgy teljes, ahogy van: és semmiféle kiegészítést voltaképp nem kíván. A költő éppen annyit és úgy kívánt képzeletünknek anyagot adni, amennyit és ahogyan tényleg adott is, igaz, hogy bizonyos dolgokat nem tudott volna kifejezni, de ezeket nem is akart, ezek nem tartoztak bele a mondanivalójába, melynek határait és lényegét már elelve a saját művészetének eszközei szabták meg.

 

Mondom: amennyit ő adni akart, amennyit meg is adott tényleg, és minden további megkötése az olvasó fantáziájának tulajdonképpen már illetéktelen beavatkozás az ő művészetébe, túlnő az ő alkotásának kijelölt formáin, s ekként magát azt az alkotást is elváltoztatja.

Úgy tűnik föl tehát, hogy teljesen igaza van annak, aki az illusztrátor művészetét nem is művészetnek, sőt inkább művészet-ellenes valaminek tartja.

És mégis be kell vallanom, hogy én nehezen tudnék lemondani az illusztrált könyvről. Nehezen tudnék megelégedni az olyan Buch-schmuck-kal - amilyenek manapság divatosak - amely teljesen függetlenítette magát a díszített műtől, amely tehát a költő művészetébe be nem avatkozik. Ebben sem tudok elválni a gyerekkorom emlékeitől, a gyerekkorom ízlésétől.

 

Micsoda élvezetet jelentet akkor egy ilyen képes könyv! Az ember százszor is előre lapozott a képhez és nézte: ez itt Mari, a százados leánya, ez meg Tamás, a matrózfiú! Így fonódott össze az őserdő és így nyíltak az apró ablakok a nagy és odvas fatörzseken, melyekben laktak az erdei törpék! Mindezt a boldog gyermeki gyönyörködést, amire emlékszem vissza, mint az első nagy művészi szenzációkra szoktunk emlékezni: egy alapjában művészet-ellenes dolog fakasztotta volna?

 

Hisz kinek az ösztöne művészibb, mint a gyermeké? Amit a gyermek így élvezettel hajdan, elmerülve a nagy családi asztalnál, a petróleumlámpa szűk fényköre alatt: az lehetett naiv mese, lehetett kezdetleges, rossz rajz, de nem lehetett alapjában, elvében művészietlen valami. És az is eszembe jut, hogy nagy művészi érzékű, igazán művészi szellemű, de naivabb korok mennyire szerették az illusztrált könyvet. A késő középkor miniatűrjeire gondolok, a Dante első illusztrátoraira, a krónikák, a legendák képeire. Tisztán művészietlen elvből fakadt volna mindez?

Nem. Kell lennie lehetőségnek, hogy az illusztrátor, az illuminátor egy magasabb egységbe olvaszthassa azt, amit kapott, és azt, amit ő ád. Igaz, hogy amit kapott az maga egy tökéletes mű, kész és hiánytalan egység. De e világon mindenütt azt látjuk, hogy kész és tökéletes egységek is továbbépülhetnek és kiegészülhetnek, még nagyobb egységekké. Az Isten művészetet is ezen az elven alapul: mért ne alapulhatna ezen néha az embereké is?

 

Minden sejt magában egy kész és egész szervezet: mégis kiegészülhet tovább, nagyobb szervezetté. Így a jó illusztrátor azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson. Persze ez az új mű más természetű lesz, mint a régi volt: nem is tisztán irodalmi mű és nem is egészen és csupán az író intenciói szerinti.

Úgy tűnik föl, hölgyeim és uraim, hogy egy ijesztően nagy kitérést csináltam tárgyamtól: bocsássanak meg érte. De tulajdonképpen nem is volt kitérés. Mert mindaz, amit az illusztrátor művészetéről mondtam, szóról-szóra ráillik az előadó művészetére is. Ő is egy kész és hiánytalan műalkotást kap maga elé: és kényszerül azt mégis kiegészíteni. Ő sem pusztán fordít. Az ő anyaga is: az élőhang, az arckifejezés, egy-egy mozdulata, mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint a költő eszközei és csápjai, az írt és olvasott szavak.

 

Mert más az érzés drámai oldala, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani. Nincs most időm, hogy ezt magyarázzam: hisz Odryt kívánjuk hallani már valamennyien. Nincs időm megmutatni, hogyan különbözik a drámai ábrázolás anyaga a líráétól: hogy amaz magában foglalja az érzés külső kifejeződésének mechanizmusát is - a hang viszontagságait, melyet az érzés izgat vagy bénít, az arc változását, a tekintet fényének holdfogyatkozásait - míg a líra tulajdonképpen mindig belül marad azon a Rubikonon, mely szív és ajak közt olyan mély árkot von.

 

Tény az, hogy az előadó is kényszerül egészen újat adni a költő művéhez, mint az illusztrátor: olyan valamit, amit a költő nem mondott és nem is képzelt el és nem is gondolt rá, hogy elképzeljük. Kényszerül kiegészíteni a költő művét, bármily teljes és kész az már magában, és a jó előadó ösztönösen úgy fogja ezt a kiegészítést megcsinálni, hogy új művészi eredmény áll elő, nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól.

És ha bizonyos is, hogy ebben az új műalkotásban nem lesz meg mindig a költemény teljes gazdagsága, hogy vannak szavak és vannak képek és vannak fordulatok, szépségek, melyek elvesznek a fül vagy az értelem számára, vagy fakók maradnak az élőszó erős fényében, melyeket az előadás éppúgy nem tud érvényre juttatni, mint az illusztráló rajz a költő elvontabb gondolatait: másrészt az is igaz, hogy az előadó, ha valódi művész, ebbe az új, általa befejezett műalkotásba a saját egyéniségéből olyan gazdagságot vihet be és kényszerül bevinni, amely mindenért kárpótol.

De az kell ám ehhez, hogy az előadó egyéniségével összhangban legyen az a mű, amelyet előadásával illusztrál, amelyet új műalkotásához anyagul használ föl. Ezért nem szabad a művésznek előadására más szempontok szerint választani darabokat, mint a saját alőadásának szempontjai szerint.

De ahol ez a két feltétel meg van, ahol a művész oly kiváló, mint Odry és a verseket is ő maga választotta ki magának: ott biztosak lehetünk, hogy egészen nagy és egészen új műélvezetben fogunk részesülni, még mi is, akik a verseket már mind ismerjük. Egészen új verseket fogunk hallani még mi is, melyeket nem olvashatunk el azután sem újra, melyeket nem olvashatunk soha.

 

Egyszeri és egyetlen műélvezet lesz ez. A költő alkotása ezer meg ezer példányban foroghat közkézen és szellemünk mindennapi csemegéje lehet: az előadó művész alkotását éppen ez az egyszerisége és egyetlensége olyan ünneppé avatja, melyért érdemes összegyűlni így, ékesen és ékes teremben, mint egy ünnepre.

 

Babits Mihály

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Egyszerre két új elemet találtak Egyszerre két új elemet találtak
A két új elem. Két évvel ezelőtt Hevesy és Coster cirkoniumtartalmú...
Az első magyar síbajnokság Az első magyar síbajnokság
A jóképességű magyar sielők ugyszólván mind találkát adnak egymásnak,...
Kirándulóhelyeink kőzettani érdekességei, vulkáni eredetű vidékeink Kirándulóhelyeink kőzettani érdekességei, vulkáni eredetű...
Igen szép, festői térszíni formákat találunk vulkáni eredetű...
Az egri Válent remek idővel nyerte a 100 méteres hátúszóbajnokságot Az egri Válent remek idővel nyerte a 100 méteres...
Kitűnő időben zajlott le Magyarország úszóbajnokságainak első napja....
A hasbeszélés, a hangképzés A hasbeszélés, a hangképzés
Ha valaki el akarja sajátítani a hasbeszélés tudományát, úgy az...
Ries igazságügyminiszter londoni nyilatkozata a magyar területi igényekről Ries igazságügyminiszter londoni nyilatkozata a magyar területi...
Magyarország ma rosszabb helyzetben van, mint volt a trianoni...
Koburg Lujza herczegnő elszöktetése I. Koburg Lujza herczegnő elszöktetése I.
Egy király leányának évek előtt kezdődött regénye tovább indult a...
Marhabevásárlási központ Marhabevásárlási központ
A cs. és kir. hadügyminiszterium vágómarhabevásárlási központja cég...
Hol tartózkodik a miniszterelnök? Hol tartózkodik a miniszterelnök?
Bethlen István gróf miniszterelnök a mult vasárnap este 11 óra 5...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98