Rövid idő alatt megírja a "Szegény emberek"-et és mint az élete vége felé az "Egy író naplóját"-ban anekdota szerűen megírja, Grigorevics útján eljuttatja Nekraszovhoz, a kísérletezők, a kezdők, az összeköttetést nélkülözők hűséges pártolójához, aki másnap hajnalban, három órakor álmában zavarja fel Fédor Mihajlovicsot, hogy elérzékenyülten hálálkodjon az ellenállhatatlan erejű regény szépségeiért.

A kézirat Bjelinszkijre, az akkori orosz irodalom egyetlen kritikusára is nagy hatást gyakorolt és néhány hónappal később a "Szegény emberek" meg is jelenhetett. Amit Nekraszov és Bjelinszkij észrevettek, azt az olvasók ezrei igazolták, mert mind a mai napig is érthetetlen, hogy fakadhatott fel egy húsz évnél alig idősebb szívből ily láthatatlanul csendes, a lelkek legmélyére ható tragédia, amely oly annyira különbözik a minden más regényének alapmotívumát kitevő aktív tragédiától.

Mert éppen Dosztojevszkijnél van passzív tragédia is, amely nem más, mint a csendes élet, a szinte észrevétlenül folyó élet visszatükröződése félelmetesen aprólékos tettekben, amikor a nagy magányosságban két lélek elindul egymás felé, már-már elérnék egymást, de a mindennapi élet beleszól, nem engedelmeskedik nekik s a megfoghatatlan csendességből kiváltja a passzív tragédiát, a borzalom, a kétségbeesés legbensőbb mélységeit.

A jóságos Makar Djevuskin, az elöregedő szegény írnok, ül a hosszú, téli éjszakában, kis padlásszobájában és aktákat másol. Nyomor, gond, szenvedés fonnyasztják, gyengítik de mégis kis menedékében ott az öröm, a remény egy kis fénysugara. Szemben vele lakik társtalan, árva rokona, egy fiatal leány, akit támogat, akivel csaknem naponta levelet vált s akitől néhány találkozás után fájdalmasan elszakad, mert egy nagyon gazdag kérő elviszi a leányt.

Új légköréből a gyermekből asszonnyá vált leánya, öntudatlanul is kegyetlen leveleket ír Djevuskinnak, ékszerekről, ruhákról, csipkékről s a magára maradó, szerencsétlen ember közelgő elhagyatottsága utolsó percében elkínzott szíve könnyeivel megírja az utolsó levelet. Ennek az utolsó levélnek hatását nagyon nehéz szavakkal kifejezni, megmondani és még nehezebb értékelni. A végzetszerűség atmoszférája lengi körül olyan ellenállhatatlan hévvel, mint talán a görög drámákat, amelyekből azonban csak ritkán észlelhető a lélek igazi atmoszférája is.

Ebben a levélben, mint még néhányban a csodálatosan észlelhető tragédia közéledtén már-már misztériumot vélünk felfedezni, azt a mélyreható nagy misztériumot, amely nem kevésbé nagy és nem kevésbé művészi, a "Bűn és bűnhődés" vagy "Karamasov testvérek" misztériumainál s talán nem is felesleges rámutatni részletekre, talán éppen Varvara naplójára, melyet elküld Djevuskinnak s leírja benne Pokrovszkijnek, a diáknak halálát, aki elöregedett atyja oly keserűen megsirat: "Végre a koporsót bezárták, leszögezték, rátették a talyigára és elvitték. Én csak az utca végéig kísértem. A kocsis ügetve kezdett hajtani. Az öreg utánuk futott és keserűen sírt, sírása reszketett és meg-megszakadozott futásától.

Elvesztette kalapját és nem állott meg, hogy felvegye. Feje vizes lett az esőtől, szél kerekedett, éles havas eső szúrta és vagdosta az arcát. Az öreg mintha egyáltalán nem érezte volna a vihart, rohant a talyiga egyik szélétől a másikra. Régi köpenyegének szárnyai szétlibbentek a viharban, mint a madár szárnya.

Djevuskin egy helyen így ír egy nyomorban vele sínylődő társáról: "A könnyei folytak, talán nem is a bánat miatt, hanem csak úgy megszokásból, mert a szemei mindig könnyesek voltak." S ez a közös típus benne van a Halottas házban (Gorjancsikov), Raszkolnyikovban (Mihajlov), az Idiótában (amikor Miskinnel azt mondatja: "attól félek, hogy nem vagyok méltó a szenvedésemre") s minden egyes regényében is.

Az ilyen kikapott részletek minden egyszerűségeik dacára elhomályosíthatják az erős szerkezetű, mindvégig egységes hangú regény magnetizmusát, de egyre jobban éreztetik velünk, annak a Dosztojevszkijnak az erejét, aki az életutak legegyszerűbb ösvényein át jutott el a pozitív magasztossághoz, az általános emberihez és ahhoz a pillanathoz, amikor jelek, szavak, történések, könnyek nem szolgálnak többé irodalmi sallangul, hanem csak nem minden egy egyszerű jelenlét misztikumában határozódik örök élménnyé.

A regény mostanában jelent meg a Klasszikus regénytár új sorozata első kötetéül s ha ma még nem is látjuk olyan biztos ívelésűnek a gyűjtemény diadalát, megírhatjuk, hogy méltóbb, örökbecsűbb munkával nem is indulhatott volna el a Klasszikus regénytár újabb útjára.

A fordítás Trócsányi Zoltán egyszerű, jóformán lélegzetvétel nélküli munkája. Nem a regénnyel érző, az érzéssel mesterkedni is szépen tudó munkája, de hűséges, gondos fordítás s ez a sok cizellált akadozó és gyatra fordítás között ma feltétlenül külön érték.

Kázmér Ernő