Dtum
Login with Facebookk
1921 | Augusztus

Rainer Maria Rilke versei

Az "imakönyv"-ből

Munkásaid vagyunk: segéd és mester
csak téged épít, nagy Középhajó.
És néha jő egy Vándor, fáradt testtel,
és megvilágosít, beszélni kezd el,
mutatva, mi a helyes és a jó.

Táncol alattunk és inog az állvány,
kezünkbe oly súlyos a kalapács
s egy perc jő tőled, az idők homályán,
mint tengerről a szél s arcunkra szállván
már érez is a lakatos, az ács.

A kalapácsok erre rengve rengnek,
kopácsolástól süketül az agy,
mit a kezünk estére abbahagy.
S ekkor jövő kontúrjaid derengnek.

Isten, te nagy

*

Te vagy a Kormos, aki suttog
s minden kuckó téged körít.
Jaj, a tudásunk oly rövid.
Te a titok, mit sohse tudtok,
öröktől fogva örökig.
Te vagy a Bús és a Borongó,
ami súlyos tartalmat ad.
Te vagy a szótag, mit a zsongó
énekbe zenget a szorongó
s száján meg- újra fölszakad.

Mert így tanítottad magad:

Te vagy, aki társ nélkül állasz
s a dús reád nem őrködik.
Te vagy az Együgyű s a szállas
Paraszt te vagy, a nagyszakállas,
öröktől fogva örökig.

*


Te vagy az Agg s égett hajadban
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.

Te vagy, kinek vasárnap sincsen,
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.

Te vagy a Mester és a Roppant,
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.

*

Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos panasza lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.

Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki,
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa
s fáradva fog majd a szívedre hullni.

De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged
elül a szél is a vidék felett:
oly óriási volt ez a menet.

*

Tedd, hogy legyek utaid őre
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
s sívó, messze tengeren,
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
Küldj sivatagba, ahol ostor
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet körött.

Ott, hű zarándok, énekellek,
amíg piheg bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom,
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt úton.

*

Itt emberek élnek, fakók, fehérek,
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról, vad éjszakán.

Porig alázva járnak mindenütt
a balra rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.

Zúg a tömeg és nincs ki őket óvja,
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója,
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.

Prédái ők ezernyi fájdalomnak,
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak
és várnak, míg kinyílik a kapu.

Ott a Halál. Nem az a régi, pompás,
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más,
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.

 

 


Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán
elföldve a földet egészen:

Érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltünik a föld, a világ, a vidám
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta ép,
mint lenn a vidék,
szemem nyitott, akárcsak a tó
és benne látható
az ég.

 


Válás

Ó hogy éreztem egykor, mi a válás.
Most is tudom: egy szörnyű, bús, megoldott
valami, mely a régi és a hálás
multat mutatja s széttépi a csokrot.

Ó hogy bámultam búsan-elfogottan,
azt, mi maraszt és híva is meneszt,
minthogyha minden asszony állna ottan,
s kicsiny, fehér, nem látni mást, csak ezt:

egy intést, amely már nem is nekem szól,
és int tovább, - a messze és döbbent
távol ködét - tán a szilvafalombról
egy gyors kakukfit, amely tovaröppent.

 


A kedves halála

A férfi csak azt tudta a halálról,
hogy elvisz és a némaságba lök.
De hogy a lány az árnyvilágba pártolt
s reáborult a titkos, néma köd

és a szemétől elsuhant szelíden,
azt hitte, hogy mint bolygó, anda hold
süt mosolya a tulvilági színen
s az alvilágnak csöndesen dalolt.

A férfi otthon lett a sírokon
s minden halott olyan közel-rokon
lett néki, és ha vigasztalta más,

csak hallgatott, mert tudta, hogy csalás,
vallotta, a sír jó, a sír örök -
S lesímitotta néki a rögöt.

 


Keresztrefeszítés

A tar vesztőhelyre már gyakorta
fölcepelték a gonosztevőket
a nehéz pribékek, lökve őket,
és vicsogva nézték hébe-korba,

mit tesz a kereszten az a három.
Ámde fönn gyors volt a szörnyű munka,
és hogy elkészültek, a határon
őgyelegtek magukat elunva.

Míg az egyik (egy vérszinű, foltos)
szólt: Ez ott ordított, kapitány.
Az? - kérdezte ő, mit holmi boltos,
és úgy rémlett, hallja sírni, tán

Éliát kiált, mint néki mondják.
Mind akarta látni, hogy mi lesz
és hogy éleszgessék teste rongyát,
egy epés ecetbe ázott spongyát
tettek ájult ajka szélihez.

Mert játékot vártak, cifra dolgot,
s Éliát tán a felhők felett.
Ámde messze Mária sikoltott
s Ő üvöltött és kiszenvedett.

 



A koldusok


A koldusok éji csapatját
nem ismered. Egy idegen
lelt olyanokat, kik eladják
tenyerük üregét hidegen.

Mutatják az idegennek
szájuk sebeit feketén
s ő nézheti (mert belemennek),
hogy rágja ki a kelevény.

Szemükbe olvad a csüggedt
úr arca, ki szólani fél
s a szörnyű szegények örülnek
és köpnek, hogyha beszél.

 

Késő ősz Velencében

A városon az ősz szomoru titka,
alig akad öröm horgára már.
Oly érdesen cseng az üvegkalitka,
ha rátekintsz. S a kertekből a nyár

úgy csüng ki, mint sok-sok halotti bábu
egymásra hányt, legyilkolt csapata.
De a mélyből az erdők vadonábul
egy vágy liheg: minthogyha éjszaka

a tengernagy megduplázná a gályát
az éber azenálban és acél
kedvvel kátrányozná a lég dagályát,

reggel pedig indulna a hajóraj
sok evezővel, minden lobogóval
s fújná a fény, a végzet és a szél.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Beszélgetés Rozsnyai Lajosnéval férje haláláról Beszélgetés Rozsnyai Lajosnéval férje haláláról
Egy hete mult, hogy Rozsnyai Lajost, az Arizona mulató fiatal...
Ötvenegy kiüldözött magyar érkezett vasárnap ismét Szegedre Ötvenegy kiüldözött magyar érkezett vasárnap ismét Szegedre
Vasárnap a reggeli vonattal ismét kiűzött magyarok érkeztek a szegedi...
Szabadlábra helyezték Koncz Antal filmvállalkozót
Koncz Antal filmvállalkozót egy feljelentés különböző nyilas bűnökkel...
A szenvedélyes olvasó A szenvedélyes olvasó
Ha a három pompás köteten, a világirodalom regényes életén, mohón és...
A Dreher Antal serfőzde rt. mérlegadatai A Dreher Antal serfőzde rt. mérlegadatai
A Dreher Antal serfőzde rt. 1909/10-ben 12.002,042 K bruttó...
Apróságok Apróságok
A budapesti katonai térparancsnokság rendeletet adott ki, hogy a míg...
A király egészsége A király egészsége
Rómában Ferencz József király halálának a hire terjedt el. A hir nagy...
A munkanélküliek gyülése A munkanélküliek gyülése
A vas- és fémmunkások szövetsége a Thököly-uti helyiségében vasárnap...
A humor -filozofia A humor -filozofia
Már megirták, hogy a humoristák az emberiség jóltevői közé tartoznak....
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98