A miniszterelnök hódmezővásárhelyi hatalmas beszéde bizonyára hetekig foglalkoztatja majd a magyar politikai és közgazdasági világot. Bethlen eddigi nyilatkozatai inkább célokat jelöltek meg vagy célokat rejtettek el. A vasárnapi beszámoló azonban több országos érdekű kérdésben meglepően őszinte programot ad. Mázsás súlyzókkal balanszírozott a miniszterelnök választói előtt és meg kell adni, boszorkányos ügyességgel. Olykor szinte azt hisszük, hogy ezek a súlyzók, nem is vasból, hanem pehelykönnyű papirmachéból valók. A beszéd első fele az elmúlt évek munkásságának rezüméje. Összefoglalása annak a valóban céltudatos, fáradhatatlan, a diplomáciai müvészet minden csillogó és fájdalmas, megalázó és fölemelő eszközével megvívott küzdelemnek, amelynek stációi Páris, London.

Róma és Genf. Egészséges optimizmust hirdet a miniszterelnök és a beteg ország, miután más kiútja nincs, egész nyugodtan megfogadhatja a bölcs orvos tanácsát. A pesszimizmus sohasem volt sem gyógyszer, sem narkotikum. A rekonstrukció első lépésének a miniszterelnök a gazdasági korlátok megszüntetését jelöli-meg.

Erről már n kényszerkölcsön befizetése óta sok szépet hallottunk. Itt az ideje, hogy sutba dobják végre a kiviteli tilalmakat, a korrupciónak ezt a melegágyát, a kormánybiztosi szinekurákat és mindazokat a céltalan és haszontalan hivatalokat, amelyeket azok számára kreáltak, akiknek az ellenforradalom idején a szél lefújta a kalapját.

Elég volt az ellenforradalmi ordókból én borravalókból, amelyeket oly bőkezűen osztogattak az ország kevés pénzéből. Bejelentette az internáló; tábor megszüntetését, a sajtó- és gyülekezési szabadság bizonyos mértékű kiterjesztését is. E kérdésekben a kijelentései nem oly egyszerüek és világosak, mint a fővárosi törvényhatósági választások dolgában.

Egy év óta taktikázik Wolffék és a liberalizmus körül a kormány. Most aztán, négy hónappal a választások előtt, már tisztábban bontakoznak ki Bethlen állásfoglalásának körvonalai. Wolffék helyzetének mesteri jellemzését adta, mondván, hogy ezt a társaságot az ellenforradalmi konjunktúra dobta az ismeretlenség mélységeiből a főváros kormányzásának magasságaiba, az a közhangulat, amely Friedrich Istvánban látta a vezérét, Wolff Károlyban a prófétáját, Csilléryben a pápáját és amely hangulat ólmos botokkal adott nyomatékot puffogó, kulturátlan frázisainak. A polgárság jelentékeny része és a munkásság összesége távol maradt a szavazástól, igy kerültek többségbe azok, akik Budapesten mindig törpe minoritásban voltak, vannak és lesznek.

És most miután az ellenforradalom konjunktúráját látja és megállapítja a miniszterelnök, azt a tanácsot adja, hogy a szabadelvű és demokratikus pártok nyújtsanak kezet Wolffélnak és egyesülnek velük a polgári front szent nevében. Elméletben az ilyen frigy talán elképzelhető, orvosi laboratóriumban kísérleteznek is ily természetellenes párosításokkal, de az élet, a valóság ridegen ellene mond e szövetkezésnek.

Nem hisszük, hogy akadjon polgári párt Budapesten, amelyik megfogadja Bethlen István tanácsát elmult esztendők keserü, égő, vérző tanulságai után a Wolff Károly keblére borulva óhajtja valóra váltani a gyülekezet gyülölő programját.