Dtum
Login with Facebookk
1926 | Október

Dosztojevszkij - Krisztusról

Elmélkedések a ravatal előtt

Van Dosztojevszkij jegyzőkönyvei között négy keresztül-kasul tele írott zsebbeli füzet, melyekben a költő minden még oly pillanatnyi gondolatát keletkezése pillanatában megrögzítette; odavetett szavakat, melyek lelkében új ideákat ébresztettek, mindig nyomban beléjük jegyzett. Sok kínzó gondolatától igyekezett Dosztojevszkij ezekben a följegyzéseiben megszabadulni, közben pedig irodalmi és politikai ellenfeleivel folytatott bennük képzeletbeli párbeszédeket. Némelyiküket ceruzával írta, részben áthúzta, másokat meg csak töredékesen jegyzett le, többjükben befejezett irodalmi és filozófiai elmélkedések maradtak ránk, melyek Dosztojevszkij legszebb alkotásai közé tartoznak.

Nagy a jelentősége annak, hogy mindezek a jegyzetek abban a korszakban keletkeztek, melyet maga Dosztojevszkij "szellemi újjászületés"-e korszakának nevezett; abban az idejében, amelyben nagy regényei érlelődni kezdtek és amelyben az "új Krisztus" ideája egyre láthatóbbá alakult benne.

Dosztojevszkij jegyzőkönyvei első nyomait mutatják annak az örökkévalóság felé irányuló új szellemi életnek és először tartalmazzák azokat a gondolatokat, melyeket írójuk közvetlenül első feleségének halála után feljegyzett. Már akkor előtte lebegett a "Raszkolnyikov" terve, amelyben az egyénnek és ellentétének a mindenséghez való viszonya problémája, valamint a probléma Krisztus útján való megoldásának módja első ízben mutatkozik meg teljes mélysége szerint. De csak egy évvel utóbb került megírásra az elbeszélő mű. Azoknak a gondolatoknak első megrögzítése, melyek utóbb egész szellemi életét eltöltendők voltak, e följegyzéseiben található meg, azért ezek a jegyzetei Dosztojevszkij minden későbbi műve - a "Raszkolnyikov"-tól a "Karamazov testvérekig"-ig és "Egy író naplójá"-ig - világnézeti képéhez készült alaptervezetnek tekinthetők.

Külső életében akkoriban érték a költőt a legnagyobb válságok. Éppen Olaszországban utazgatott, mikor utolérte a hír, hogy felesége veszélyesen megbetegedett. Nyomban hazatért és a következő esztendő Moszkvában töltötte. Ott, az elsorvadó Dimitrijevna Marja betegágya előtt írta le új regényének terv vázlatait.


1864 április 16.-án meghalt Dimitrijevna Marja. Ezeknek a nehéz napoknak szenvedéseit pontosan visszatükrözi Dosztojevszkij egy levele, amelyet hitvese halála után barátjának, Wrangel bárónak írt.

"Feleségem Moszkvában, ahová egy évvel ezelőtt költözött, meghalt tuberkolózisban. Én is Moszkvába mentem és 1864 egész telén át el sem mozdultam ágya mellől; teljes eszméleten volt, mikor tavaly április tizenhatodikán elhunyt és mikor mindenkitől elbúcsúzott és mindenkiről megemlékezett, kiknek végső üdvözletet kívánt küldeni. Önt is megemlítette...Íme átadom Önnek az üdvözletét, kedves, jó öreg barátom. Tartsa meg szegényt jó és baráti emlékében! Óh barátom, határtalanul szeretett Ő engem és én is mérhetetlenül szerettem; de nem éltünk egymással boldogan. Ha viszontlátjuk egymást, majd mindent elbeszélek, most csak annyit akarnék mondani, hogy noha az Ő különös, gyanakvó és betegesen fantasztikus jelleme miatt nagyon boldogtalanul éltünk, egymást szeretni soha meg nem szűntünk. De sőt minél boldogtalanabbak voltunk, annál jobban szerettük egymást. Bármilyen furcsának tessék is, mégis így volt.

Ő volt a legbecsületesebb, a legnemesebb és legnagylelkűbb mind a nők között, kikkel életemben dolgom akadt. Akármilyen mély volt is bánkódásom a halála előtt való évben és haldoklásának láttára, bármennyire tudtam és keserű fájdalommal éreztem, mit temettem el vele, mégsem volt semmi tekintetben képzetem arról, hogy milyen üres és sivár lesz az életem attól a pillanattól fogva, hogy a földet koporsójára hányták."

Akkoriban a halott hitves ravatal előtt, írta Dosztojevszkij az itt következő "Elmélkedéseket" is, melyben új krisztusi hitének első híradása foglaltatik. [*]

Utánnyomás joga fenntartva.

*

"Április 16.-án: Masa a ravatalon fekszik. Viszontlátom-e Masát, fogok-e még embert úgy szeretni, mint magamat? Krisztus tanításának értelmében lehetetlen az. Megköt az egyéniség földhöz tartozásának törvénye, megakadályoz benne az Én. Krisztus az egyedül való, aki képes volt rá. De Krisztus örök időktől fogva az idők végtelenéig élő ideál volt, aki felé mindenki igyekszik és aki felé az embernek, természete törtvénye szerint igyekeznie kell.

 

Amióta azonban Krisztus, mint az emberiség testet öltött ideálja megjelent, napnál világosabb lett, hogy az egyéniség legmagasabb rendű, végső kifejlésének határán és elért céljának tetőpontján arra a megismerésre kell jutnia és annak természetéről önmagát minden erejével meggyőznie , hogy a végső követelés, melyet az ember az egyénisége, az Én-je kifejlésének teljessége elé tarthat, mintegy megsemmisítése annak az Én-nek, amelyet egész teljességében, megosztatlanul és vissza szerezhetetlenül a mindennek és mindenkinek oda kell adnia.

 

És ez a legfölségesebb boldogság. Ilyen módon az "Én" törvénye egybetorkollik az emberiség törvényével és ebben az egybetorkolásban az "Én"-nek és a mindenségnek egymással látszólag annyira megférhetetlen ellentéte - miközben egymást kölcsönösen megsemmisítik - eléri egyéni fejlődésének legvégső célját, egyidejűleg mindegyiket külön-külön is.


Ez éppen a keresztények ideálja. Az egész emberiség története csak úgy, mint minden egyes emberé, nem egyéb fejlődésnél, harcnál és amaz egy cél felé való törekvésnél, amelyhez végre el is jut.

Ha azonban ez a végleges célja az emberiségnek, amelyhez ha eljutott, nincsen már további fejlődésre szükséges, tehát arra, hogy még valamit elérjen, hogy minden vereség ellenére tovább küzdjön, hogy az ideálokhoz érlelődjék és örökké feléjük törjön: vagyis ha nincs már szüksége arra, hogy éljen, akkor az ember, ehhez a célhoz eljutva, következésszerűen befejezi földi létét; így tehát az ember a földön nem egyéb fejlődőben lévő, tehát nem kész, hanem átmeneti állapotban élő teremtménynél.

De teljesen értelem nélkül való volna felfogásom szerint, hogy olyan magas cél felé törekedjen az ember, ha a cél elérése után, minden kialudna és eltűnne, ha a célhoz jutás után nem létezne többé élet az ember számára. Következésképpen kell, hogy jövendő élet, hogy paradicsomkerti élet létezzen.

Hogy hogyan lesz és hol, melyik planétán és hogy melyik középponton fog lejátszódni, hogy valami végleges életben-e, valami végtelen szintézis, tehát Isten keblében, azt nem tudjuk. Mi annak az eljövendő teremtménynek, mely bajosan lesz embernek nevezhető (sejtelmünk sincs róla, hogy minő teremtmények leszünk,) csak egy tulajdonságát ismerjük. Azt a tulajdonságot megjövendölte és kitalálta Krisztus, ama magasrendű és végső ideálja az egész emberi nem fejlődésének, aki történelmünk törvényének megfelelően, testté válva lépett elénk.

Az a tulajdonság: "Se nősülni, se fajtalankodni nem fognak, hanem úgy élnek majd, mint az Isten angyalai a mennyben (mély és jelentőséges tulajdonság.)

1. Se nősülni nem fognak, sem fajtalankodni, mert annak immár semmi értelme sem lenne; nincs már szükség arra, hogy valamely cél a nemzedékek váltakozása útján érjék el és

2. A házasság s a nővel való fajtalankodás bizonyos tekintetben az emberiségtől való legteljesebb elfordulást jelenti, a párok teljes elkülönödését a mindenségtől (a mindenség számára kevés marad.) A család, a természet törvénye azonban még is csak normális valami, teljes értelme szerint önös állapota az embernek.

 

Legnagyobb szentsége az embernek a földön, mert ennek a természeti törvénynek közvetítésével jut el az ember a fejlődéséhez és (a nemzedékek váltakozása útján) a célhoz. Ugyanakkor éppen annak a természeti törvénynek értelmében, céljának, a végleges ideálnak nevében kénytelen az ember éppen annak az ideálnak megtagadására.

Krisztus ellenségei tévednek, ha azt hiszik, hogy a kereszténységet megdönthetik következő főérvükkel: "Ha a kereszténység valódi valami, akkor miért nem uralkodik a földön, miért szenved az ember mind e mai napig és miért nem lesz felebarátja testvérévé?"

Nagyon érthető, hogy miért: mert ideálja az ember jövőbeli, végleges életében van, holott az ember átmeneti állapotát éli e földön. Az a jövőbeli végleges élet majd elkövetkezik, de csak a cél elérésvel, ha majd az ember a természet törvényének megfelelően, véglegesen más természetűvé születik, olyanná, amely nem nősül és nem fajtalankodik.

Azonfelül maga Krisztus is ideálnak hirdette tanítását, maga megjövendölte, hogy a világ végén harc és fejlődés lesz (a kardról szóló tanítás), mert a természet törvénye kívánja úgy, mivel a földi élet fejlődési folyamat, holott ama másik élet teljesen szintetikus, örökké élvező és megteljesült, az idő fogalma tehát rá nézve nem létezik.

Az ateisták, kik az Istent és a jövendő életet tagadják, mind a kettőt az ember nézőszögéből hajlandók felfogni és éppen ebben van a tévedésük. Az isten természete merőben ellentéte az emberének. A tudomány magasztos megállapítása szerint a sok alakúságtól a szintézis felé halad az ember, a tényektől azoknak általánosítása és fölismerése felé. Az Isten természete azonban másmilyen. Új szintézise az az egész létnek, amely a sokféleségben, az analízisben szemléli önmagát.

De ha az ember nem ember - micsoda lesz akkor a természete.

Megérteni azt e földön nem lehet, de közvetlen kisugárzásaiban (Proudhon, az Isten eredete) az egész emberiség és minden ember külön-külön is előre megérezheti a törvényt.

Ez az "Én"-nek, a tudásnak és a szintézisnek a mindenséggel való egybeömlése. "Mindenkit úgy szeress, mint önmagadat." A földön ez lehetetlen, mert ellentmond az egyéniség fejlődésének és ama végleges cél elérésének, amelyhez az ember kötve van. Következésképpen nem eszmei ez a törvény, mint ahogy Krisztus ellenségei állítják, hanem eszményünk törvénye.

Így tehát minden attól függ, hogy a keresztény hit elfogadja-e Krisztust végleges ideálnak ezen a földön. Ha Krisztusban hisz, akkor abban is hisz, hogy az öröklétben élet lesz.

Minden "Én"-re jövőbeli élet vár tehát ilyen esetben? Úgy tudjuk az emberről, hogy ki fog pusztulni és teljesen kihal. Hogy a "teljesen" határozó nem áll, már abból is látnivaló, hogy az ember, ki fizikailag fiút nemzett, lényének egy részét átadja neki és ugyanúgy ráhagyja - erkölcsi tekintetben - az emberiségre a maga emlékét (jellemző a temetési szertartásokon hangoztatott a maga elméjét (jellemző a temetési szertartásokon hangoztatott örök emlékezet kívánsága,) ami annyit jelent, hogy régebbi, a földön élő egyéniségének egy részével belép az emberiség jövőbeli fejlődésébe.

 

Bőven van alkalmunk látni, hogyan él közöttünk az emberi fejlődés nagy előbbre vívőinek emlékezete (éppen úgy, mint a fejlődés ellenségeié), sőt, hogy az emberek a legnagyobb boldogságot látják abban, hogy hozzájuk hasonlók lehessenek. Ezeknek az emberi természeteknek egy része tehát testileg is, lelkileg is más emberekbe olvad. Krisztus teljesen felolvadt az emberiségben, az egyes ember pedig arra törekszik, hogy "én"-jét Krisztussá, mint ideáljává, változtassa.

Amint oda eljutott, világossá válik számára, hogy mindazok, kik ezt a célt a földön elérték, végleges természetük állományába, vagyis Krisztusba olvadtak bele. (Krisztus szintetikus természete bámulatos. Hiszen az Isten természete; Krisztus ennélfogva az Isten tükörképe a földön.) Hogy miként fog valamikor minden "ám" az egyetemes szintézisben föltámadni, nehéz elgondolni.

 

De minekelőtte az eleven, a hallhatatlan e végleges ideált, amelyben visszatükrözötten jelenik meg, elérné, a végleges, a szintetikus, a végtelen élethez kell hozzá érlelődnie. Egyéniségekké leszünk, kik a mindenséggel egybeömleni meg nem szűnünk - minthogy nem fajtalankodunk és meg nem nősülünk.

Akkor azután sokan örökre megérzik és megismerik magukat. Hogy azonban miként történik ez, milyen alakban, minő természetben, azt az ember csak bajosan tudja végleges módon elképzelni.


*

A földi ember tehát olyan ideál felé törekszik, amely ellentétes a természetével. Ha az ideál felé törekvés törvényét nem teljesíti, ha tudniillik szeretetből nem áldozza föl én-jét az embereknek, vagy egy bizonyos emberi teremtménynek (én és Masa,) akkor szenvedést érez és ezt az állapotot bűnnek nevezi. Az embernek tehát szakadatlanul szenvedést kell éreznie, de kárpótolják érte az áldozatos törvény teljesítés paradicsomi örömei. Ebben van a földi élet egyensúlya. Másként a földi élet elgondolhatatlan lenne.

A materialisták tanítása: az egyetemes testiség és az anyag mechanizmusa - a halált jelenti. Az igazi filozófia tanítása (a testiség megsemmisülése, az eszme) középpontja és szintézise a világegyetemnek és külső alakjának, az anyagnak: az Istennek, tehát a végtelen életnek szintézise.

*

Fogalmaink zavarosságának és határozatlanságának oka az elképzelhetően legegyszerűbb: egyrészt az, hogy a természet helyes tanulmányozása csak igen kevés ideje kezdődött el (Descartes és Bacon) és hogy eddig végtelenül kevés olyan tényt gyűjtöttünk össze, melyből valami végső következtetés volna levonható.

 

Mégis nagyban igyekszünk elsietett végső következtetéseinket levonni, noha ezzel fejlődésünk törvénye ellen vétünk; a rendelkezésünkre lévő tényekből végső következtetéseket levonni és amellett megnyugodni: erre csak teljesen korlátolt lelkek képesek, bármint neveztessenek, vagy bármely rendűek legyenek is.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Vízparti légi kikötők Vízparti légi kikötők
A vízparti légi kikötőknek nagyrészt olyan a fölszerelésük, mint a...
A hernyó A hernyó
A hadvezetőség nevezte el ezt a képünkön látható gépet "hernyó"-nak....
Lóverseny-idyllek Lóverseny-idyllek
Évente ilyenkor, lóverseny végén nagyon lenyulik a sikkasztások...
Támadás a Somme-nál Támadás a Somme-nál
Haig brit főparancsnok bízott ez áttörésben, habár munkatársai...
Elviszik a rézkilincseket
A Magyar hivatalos lap – egyidejüleg az osztrák hivatalos lap...
Világválság Világválság
A probléma, amelynek megoldásával éjt s napot eggyé téve a magyar...
Máris nehéz prémes kabátokban s a téli estélyek nagy öltözékeiben pompáznak a párisi divatbemutatók maunequinjei Máris nehéz prémes kabátokban s a téli estélyek nagy öltözékeiben...
A nyár mosolya, mint egy parfüm permetezi be Párist. Uj, dus...
Példátlan botrány a káposztásmegyeri lóversenyen Példátlan botrány a káposztásmegyeri lóversenyen
Húsvét vasárnapján a káposztásmegyeri lóversenypályán rendezte meg...
Parlamenti viták Parlamenti viták
A kik idáig lanyhasággal és langyosvérűséggel vádolták az ellenzéket:...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98