Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1927 | Augusztus

A történelem mögül, Hindenburg körül

Hindenburg tábornagy most októberban lesz nyolcvan esztendős, s Németországban nyilván még többen gondolnak majd rá tisztelettel és bizalommal, mint amennyien most két és fél éve mint birodalmi elnökre rászavaztak. Igazsággal meg kell mondani, hogy az agg levente (mozgóképeken látni, - csoda, mily hatalmas és friss, - ebben emlékeztet az előtte járt nagy nemzedékre, Bismarckra, Moltkéra, első Vilmos császárra) - meg kell mondani, hogy sok félelemre, mellyel akkor nézték megválasztatását, rácáfolt, s amilyennek bevált, abban sok az örvendetes meglepő.

 

Sőt talán nem is meglepő, az ember csak leszokott róla, hogy kitől-kitől várni merje, amit megvárhat tőle. Hindenburg, kiről egy magyar államférfitől tudom, aki érintkezésben volt vele, hogy független attól, mi személyes része volt Tannenbergben s általában, hogy minő hadvezér, mindenesetre valóban tehetséges ember, az a fajta általánosan tehetséges, hogy egyformán megállná helyét, akárhová tennék, bank, birtok, minisztérium élére: Hindenburg ebben is típusa az ó-porosznak, melynek ezenfelül fővonásai a kiszámíthatóság és megbízhatóság. Tulajdonképp világos volt, hogy az a férfi, az a katona, az a császári marsall, ki a szociáldemokrata Eberttel együtt terelte volt vissza a vert sereget az országba úgy, hogy megótta e hazát belső beszakadástól s külső megszállatástól, sem maga nem lesz az az ember, kitől attól kell tartani, hogy államcsínyre vetemedik, se az a pictus masculus nem lesz kinek cégére alatt ezt mások megtehetik.

 

Mint ahogy a hajdani szíjártó Ebert testesülése volt a német munkásember csöndes bölcseségének, úgy testesíti a Hindenburg vidéki úrisága a lojalitást, s ha elnöklete rendjén úgy a nacionalizmus, mint az antidemokrácia végkép beleült a kormányzatba, sőt nem is az ő segítsége nélkül ült bele: ez a segítség nem ok volt, hanem következés, s pontos tükrözése annak, ami változáson (vagy régi magához való visszatérésen?) a német nép most keresztülmegy. Ugyanúgy, természetesen, ha köszönet jár, amért a republika Németországban megmaradt, úgy Hindenburgnak nem e megmaradásért jár, hanem csupán annyiért, hogy híven esküjéhez, nem tett semmit e megmaradás ellen.

 

A német republika azért maradt meg s fog nyilván megmaradni, mert annak a gazdasági és társadalmi restaurációnak, mely reménységét a monarchista restaurációba vesse, közben futotta a számadása a republikával is, - nem utolsó soron éppen a nacionalisták s antidemokraták ama kormányrajutása rendjén, melyben Hindenburgnak is megvolt a maga része. A rétegek, melyekről itt szó lehet, már a monarchia idején is azok a Dobzse László korabeliek voltak, kiknek "olyan király kell, hogy az üstökét markunkba foghassuk", - porosz fordításban: "Und der König absolut, Wenn er unsern Willen tut." Viszont annak átértésére is elég okosak a gyakorlatiak, hogy császár, a császári intézmény magában nem tehet csodát, se nem változtathatna a szociális állapotokon, aminők a német társadalom erőviszonyaiból erednek.

 

Ha Németország szociális és demokrata lett, annak kellene lenni, ha visszahínák, a császárnak, ha helyreállítanák, a császárságnak is - aminthogy az angol király és királyság az is. Ha pedig Németország még nem igazában szociális, demokrata meg éppen nem, akkor az úr nemcsak a pokolban, hanem a republikában is úr, ezt is megnyergelheti úgy, mint a császárságot, s nem bolond, hogy polgárháborúval nehezítse dolgát, mikor anélkül is megy. Nyugodtan rábízhatja az emberi természetre, mely mint ahogy egyfelől engedetlenségre s ezzel forradalomra vezet, másfelől engedelmességre s ezzel restaurációra hajlik.


Ez az, amire eddig, a legeslegujabb idők tapasztalatáig, nem gondoltunk eléggé, akik, végre is, a mi nemzedékünk valami kivételesen békességes korszakban születvén, nevelkedvén és élvén, a történelmet, mely a mi életünk rendjén tulajdonképp szünetelt, csak könyvekből ismertük. Sosem gondolkoztunk rajt el eléggé, mint volt lehetséges népeket, melyek, mint a terminus mondja, felszabadultak volt, megint, mint ugyancsak a terminus mondja, rabságba hajtani? Nos: az utóbbi öt-tíz éven belül volt okunk ezen elgondolkozni, s módunk is, meglátni, hogy mint volt lehetséges. Röviden: egy népet sohasem lehet, kivált ha nem kívülről jövő erőhatalommal, saját segítsége nélkül "rabságba vetni".

 

Rájövünk, hogy a nép, mint az egyes ember, szabad is akar lenni, de rab is szeret lenni. S eszünkbe jut, amit a Freud lélektana állapít meg az emberi lélek meghatározójának: az apán való csüggést, kit az ember egyszerre szeret és fél s tovább mit állapít meg az emberi közösségek törvényének, melyek maguk fölé állandóan apát keresnek, mint ahogy az ember holta percéig honvágyik apja után, kit szeret szeretni és kitől szeret félni - mindkettőt egyformán. Az embert bántja, ha hajlongania kell és félnie kell, de hiányzik néki s dísztelennek és sívárnak érzi a világot, ha nincs ki előtt hajlongania s nincs kitől félnie.

 

Országokban, hol a született urak hatalma elmúlt, de tehetségük kegyelméből való urakat az anyák elmulasztottak szülni, az emberek - tessék csak egy kicsit körülnézni a világban - oly elhagyatottan ődöngenek, mint az apátlan-anyátlan árva. Hindenburgnak nagy, bár nyilván önkéntelen érdeme, hogy a német nép számára a maga személyében tudott apát állítani, úgy, hogy ez a nép ne fizessen rá túlságosan.

...Nem vallomást írok ezzel, csak megállapítom, amit megfigyelek, s amit meg kell látnia és számba kell vennie ezentúl mindenkinek, aki politikát - bárminő irányú politikát - akar mívelni. S még valamit, amit a történelemből szintén nem láttunk meg eléggé, de amire az utóbbi esztendők mintegy a magunk bőrén tanítanak. Azt ugyanis, hogy szociális visszahatás szintén nem következhetik el másképp, mint azok segítségével, akiket visszaterel.

 

S hogy e visszatereltek ezzel nem épen, vagy nem csakis és egészen becsapottak, inkább, legalább egyrészt, kijózanultak. Kijózanultak, teszem, abból, hogy a kapitalizmust fel lehetne váltani olyasmivel, amiből az ő fegyelme, érdekeltsége és ridegsége hiányzik, - hogy szocializmus lehetséges volna más, mint szociálpolitika, vagyis kapitalizmus, mely olyan jól hoz, hogy meg lehet terhelni nemcsak a munkaadónak, de a munkásnak is emberhez méltó elláttatásával s bölcsőtől sírig való biztosításával. S rájöttek, hogy a szociálpolitikának is van határa. Van kétféle is.

 

Van egyfelől ott, ahol a tejelő tehenet vágná le, vagyis többe kerülne, amennyit a munka hoz, - itt a vállalkozó adja be a kulcsot. S van másfelől ott, ahol a szociális szolidaritás végre abba tereli bele a dolgozó embert, legyen az munkás, vagy munkaadó, hogy magán és hozzátartozóin kívül még egy vagy két vagy hány embert ő tartson el az ő munkájával. A vétlen munkanélküliség persze más dolog, bár bizonyos fokon és bizonyos időn túl nincs az a szociális érzés, mely bírja - ez válság, ami vagy gyógyul és elmúlik, vagy katasztrófává fajul s gazdasági ellenforradalmat vált ki.

 

De konjunktúrás időkben és helyeken is: Amerika mutatja ma, mennyire kiirthatatlan a népből, sőt kivált a népből az érzés, hogy "aki nem dolgozik, az ne is egyék". Minél jobban megy sora, vagyis munkája mennél inkább részelteti abban, amit hoz, a munkás annál természetesebbnek találja, sőt parancsképp adja tovább s igen türelmetlenül terjeszti, hogy ezért viszont keményen meg is kell dolgozni. S a "munkanélküli jövedelem" elméletét, mely eddig csak alulról fölfelé szólt volt, kezdi vallani fölülről lefelé is. Ha nem hajlandó az "urat" kitartani, csak mert "úr", nem bolond kitartani a "népet" sem, csak mert "nép".

 

Megint fölötte tanulságos, tanulságosabb minden történelemnél, hogy a rettentő német bukás után a csodálatos német emelkedésben mennyivel még csodálatosabb a része a német nép, a német munkásság áldozatainak, mely valósággal maga mívelt maga ellen szociális reakciót, minden kényszeríttetés, minden fasizmus nélkül magától mondván le addigi szociális ellátottságának egy részéről, mely a mai piaci körülmények közt túlteher lett volna a munkás s prémium a munkátlanság számára.

 

Ha azt vetik a német munkás ellen, hogy rabságba hajtotta fejét, azt feleli, hogy még mindig jobb a dolga s biztosítottabb a sorsa, mint az orosz munkásé, ki csak annyiban úr, hogy az írmagnak hagyott burzsujokon töltheti ki mérgét. A Hindenburg Németországa bizonyára nem az, amelyről Marx álmodott, még az sem igen, amelyről Lassale. De viszont nem álomvilág, melyből keserves volna az ébredés, hanem valóság, amely javulhat.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A nemzeti szinház a népszinházban A nemzeti szinház a népszinházban
Kisfaludy „ Pártütői”-nek szinrehozatalával megkezdődtek...
Apróságok Apróságok
Az egész kulturvilág feszült érdeklődéssel kiséri Amundsennek és...
Bomba a kaszárnyában Bomba a kaszárnyában
Zomborban az a hír terjedt el, hogy az ottani kaszárnya legénysége...
Felháborított a külföldi segélyhajók viselkedése Felháborított a külföldi segélyhajók viselkedése
Az Atlantique kiégett roncsát vasárnap bevontatták Cherbourg...
Bombával fogadták India uj alkirályát Bombával fogadták India uj alkirályát
A newdelhi pályaudvar közelében vasárnap délben bomba robbant. Négy...
A kormányválság A kormányválság
Báró Fejérváry Géza lemondott miniszterelnök szeptember 26-ikán...
A munkásbiztositás államositása A munkásbiztositás államositása
A székesfehérvári ipartestület országos mozgalmat inditott a...
Sokezer frontharcos üdvözölte a francia külügyminisztert Sokezer frontharcos üdvözölte a francia külügyminisztert
Briand vasárnap Gourdonba utazott ugyanazon a vonaton, amelyen...
Apróságok Apróságok
Az utolsó tíz esztendő alatt negyedére csökkent a pesti kávéházak...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98