A magyar művelődés nagy korszaka után, mely meggyökeresítette s a nemzet szellemi életében vezetővé tette a modern kultúra eszméit s mely körülbelül a hetvenes években teljesítette be végkép a feladatát, a következő nemzedék új feladat előtt állott: szét kellett osztania az új művelődést a nemzet széles rétegeiben. A nagy kezdők és termékenyítők után a terjesztők ideje érkezett el.

A tudományban, az irodalmi és művészeti eszmékben ez hasonlóképen ment végbe, mint az állami élet mindenféle ágazataiban. Ahogy az állami és helyi közigazgatás, a gazdasági élet modern követelményeinek tudatát át kellett ömleszteni minden szervezetbe s annak minden tagjába, ép így bele kellett vinni a tudományos eszméket a nemzet különböző kultúrrétegeibe.

S e feladat megteremtette a maga művelőit is, - soha annyi ismeretterjesztő könyv nem jelent meg Magyarországon, mint ebben az időben, soha a tudomány nem ismerte el annyira azt a hivatását, hogy necsak termelője, hanem terjesztője is legyen az ismereteknek. A tudomány ebben felismerte a maga érdekét is: ha nem akart egy kevesekre szorítkozó, zártkörű kaszt középkorias játéka lenni, messze ki kellett bővítenie a maga kisugárzó körét s talajt kellett teremtenie a maga számára.

Legnehezebb helyzete e munkában a filozófiának volt. A filozófia gondolata a legnehezebben népszerűsíthető, mert amint kifejtik eredeti szabatos fogalmazásának burkából, az a veszedelem fenyegeti, hogy meghamisítódik. S bizonyos ellenállás is volt a közvéleményben, amelynek nagy része nem egyszer még kiváló írók is - azt a kényelmes jelszót vitte bele a köztudatba, hogy a filozófia nem magyar embernek való, a magyar ember hagyományos józansága ellentmond a filozófusok "németes" homályának és gyakorlati érdek nélküli légies eszmélkedésének. Ebben a légkörben kezdett dolgozni Alexander Bernát. Nagy tudományos készültséggel kezdte, a kor legkitünőbb német filozófusainak lábainál, az akkori filozófia kantiánus áramlatában s első nagy tudományos munkája Kant életéről és egyéniségéről szólt.

Kár, hogy új témák, új feladatok elvonták a Kant tanításáról szóló második rész megírásától, de ezt a kárt bőségesen kipótolta későbbi rendkívüli arányu munkásságával. Csakhamar felismerte kora magyar filozófiájának legfontosabb feladatát s az őt jellemző gyakorlati érzékkel erre vetette magát. A filozófiai ismeretek terjesztője lett mindkét minőségben: mint tanár és mint író. Szokatlan mértékben megvolt az a képessége, hogy filozófiai eszmékről és fogalmakról laikusok számára is érthetően, sőt vonzóan beszéljen.

Nagyon világos fejű ember volt, aki gondolatait nagyon áttekinthetően tudta koncipiálni s szóbeli előadásának megvolt az a vonzóereje, mely azonnal kontaktust teremt előadó és hallgatója között. Egyetemi előadásainak, akármely területéről szóltak is a filozófiának, mindig nagy hallgatósága volt s hamar hírük ment egyetemen kívüli körökben is, úgy, hogy mindenféle kultúraterjesztő szervezetek boldogok voltak, ha megnyerhették előadónak s minden előadására tódult a közönség.

Ezzel a hatásával párhuzamosan folyt irodalmi munkája. A filozófia népszerűsítésére alapította a Filozófiai Írók Tára című vállalatot, melynek példátlan hatása volt a filozófiai eszmék terjesztésében. Kitünő érzékkel találta meg ennek az egyedül helyes módját: nem a még akkor különösen a természettudományokban divatozó higító módszerrel fogott neki, mely a tudományt leszorítja a laikus szinvonalára, hanem a filozófia klasszikusait vitte az olvasó elé, gondos és szakértő fordításokban, megfelelő magyarázatokkal és jegyzetekkel. Ebben a munkában ifjúkori barátja, Bánóczi József volt munkatársa. S ez a vállalat a közönség előtt is prosperált, megesett az a csoda, hogy például Kant nagy műve, A tiszta ész kritikája, kettejük magyar fordításában két kiadásban is elkelt s az utána következő klasszikus filozófusok is mind megtalálták közönségüket.