Nem emberversek ezek - asszonyjajok.
Azért irom őket mert sirni nem akarok.
Felsebzett ölemben elfáradt nehéz karok,
Nem asszonykarok már - elfáradt emberjajok!
Kicsiny lett köröttem a tágas tarka világ.
Kilendülő léptem önnön sebembe hág.
Kábultan lekókadt óriássá érett virág,
Nem veti be fénnyel kelyhem a törpe napi világ.

Fakultan porzik sorsom száz utja céltalan.
Csókcél csak akkor a némber ha csókos célja van.
Szegény szegény szivem acélrugód elernyedt,
Gazdátlanul kell a sutban, céltalan holmi, heverned.

Heverned kell a porral pókkal kevert padon,
Néked, ki nevetve hevertél a boldog vérpadon,
Magasztosult vérpadján boldog részeg öleknek,
Hol szültél haltál miglen szünetlenül öleltek.