Genf és a gazdasági lefegyverzés
Négy szónok, négy államférfi, kettő közülük két nyugati nagyhatalom miniszterelnöke, négy egymás után következő napon négy különböző hangnemben beszélt a genfi szószéken Európa sulyos gazdasági betegségének legfőbb forrásáról, az európai államok vámtarifaharcáról, egymástól elzárkózásáról s a sulyos tünetekről, amelyek nyomában járnak.
MacDonald puritán hévvel és bizakodással, Hymans, a belga miniszter tárgyilagos nyugalommal, Briand gall lendülettel, de leplezetlen szkepticizmussal, ami a jövőt illeti. Mert ez a jövő, ha Genfben vagy egyebütt erre az éles és elkeseredett harcra nem találnak orvosszert, valóban kétségbeejtő.
A Rajnától a Volgáig a háboru előtt három óriási, kiegyensulyozott, megbizható és mélyen Ázsia szivébe nyuló termelő és fogyasztóterület terült el. A hármas vámhatár helyébe a versaillesi békeszerződés nem kevesebb, mint tiz uj vámvonalat állitott. A háromszázmillió embertől lakott három nagy fogyasztóterület helyébe tiz kisebb-nagyobb ország került, tizféle vámtarifa, tizféle adórendszer, tizféle gazdasági politika és tizszer tizféle zaklatása, piszkálása, megadóztatása a termelőnek, a fogyasztónak és a kereskedőnek egyaránt.
Egy, csak egyetlen egy politikai határt tudott a józan meggondolás és a kölcsönös érdekek respektálása áthidalni, a rajnamenti uj határvonalat, amelyet a lotharingiai ércmüvek és a ruhrvidéki szénbányák tulajdonosainak okos és megértő egyezsége valóban láthatatlanná tett.
Minden egyéb határ mentén folyik a harc változatlanul tovább, a gazdasági élet vérkeringése még ma, tiz évvel a háboru után, lassan és akadozva lüktet, Európa kvótája a világkereskedelemben föltartóztathatatlanul s egyre csökken, s Európa két nagy ipari országának, Angliának és a német birodalomnak kétmillió főnyi munkanélküli ipari munkása napról-napra szaporitja még ma is a világháboru még mindig lezáratlan veszteségszámláját.
De a veszteségből a kisebb, még csak most indusztrializálódó államok is kivették és kiveszik a maguk részét. A magyar vámpolitika legföllebb csak árnyalatnyi eltérést mutat Európa többi államának harcos tarifáitól, a magyar külkereskedelmi mérleg multévi megdöbbentően nagy deficitje, amely csak az idén csökkent le észrevehető mértékben, szerves összefüggésben áll a magyar vámpolitikával, amely nemcsak a nyolcmilliónyi magyar fogyasztótömeget adóztatta meg, nemegyszer igen sulyosan egyetlen vagy egy-két, gyakran idegen tőkeérdek szolgálatában álló gyárvállalat javára, hanem olyan szigoru rendszabályokat, tiltó rendelkezéseket és kiviteli érdekeinket sulyosan sértő mozgalmakat váltott ki legfőbb fogyasztóterületünkön, amelynek sulyát még ma is érezzük.
A cseh agrárvámok magassága, az osztrák mezőgazdasági termelés forszirozott fokozása s végül és legfőképen a magyar mezőgazdasági kivitelnek egyoldalu éserőszakos tiltó rendelkezésekkel való megrendszabályozása óvatosabb és konciliánsabb vámpolitika mellett talán elkerülhető lett volna.
Ma azonban ne vissza a multba, hanem előre a jövőbe tekintsünk.
Kétségtelen, hogy a Népszövetség a legközelebbi jövőben fokozottabb mértékben fog gazdasági kérdésekkel foglalkozni. Ha egyebet nem, azt e gazdasági probléma körül kifejlődő vita folyamán elérhetjük, hogy teljes világosságot vessünk azokra az érthetetlenül erőszakos intézkedésekre, amelyekkel mezőgazdasági termelésünk kivitelét egyes fogyasztó államok megakadályozzák.
Ki tudja Genfben például azt, hogy liszt- és gabonakivitelünk elé milyen áthághatatlan akadályokat görditenek? Ki tudja a Népszövetség urai közül, hogy Magyarország az európai államok közül elsőnek szüntette meg a kiviteli engedélyek rendszerét és mégis, a német birodalom, amelynek ipari importja Magyarországra évről-évre nő, hosszu évek óta, állategészségügyének védelme cimén, megakadályozza, hogy magyar élőmarha kerülhessen Németországba, sőt az idén nyáron még a magyar gyümölcskivitelt is akadályozni és megszüntetni igyekezett.
Sőt még a demokratikus és korrekt Svájc is tilalomfát állitott a magyar vágómarha elé, amikor pedig a tilalom kibocsátásának esztendejében egyetlen beteg állat nem került a svájci import-vágóhidakra s ha került volna is, a vágóhid területét nem hagyhatta el.
Az egyoldalu tilalmi politika ellen Magyarország nem élt semmiféle retorzióval, betartotta a kereskedelmi szerződéseket s nem nyult semmiféle rendszabályhoz. De elvégre éveken át ez igy nem tarthat és végül Magyarország is véget kell, hogy vessen annak a visszás állapotnak, hogy a nyugati ipari termékek akadálytalanul jöhessenek az ország területére, mig a magyar mezőgazdaság produktumai elé tilalomfákat állitsanak.
Az angol delegáció tagjai között ezuttal először az angol kereskedelemügyi miniszter, Mr. Graham is megjelent Genfben, nyilván azért, hogy Európa gazdasági lefegyverzését követelje a Népszövetség szószékéről, mert az angol bányászok nyomora és Lancashire szövőiparának válsága ettől az európai gazdasági békétől függ.
De ehhez a békéhez magyar érdekek, sulyos és döntő érdekek is füződnek s Magyarország joggal vetheti föl abban a vitában, amely Mr. Graham beszédéhez bizonyára füződni fog, a kérdést: Mi cimen várják tőlünk, hogy ugyanolyan sietve és ugyanolyan buzgón szállitsuk le ipari vámjainkat, ahogy igyekeztünk a beviteli engedélyek rendszerével szakitani, amikor velünk szemben ilyen szigoru és kegyetlen tilalmakhoz folyamodnak, amelyek ellen senkihez és sehová se folyamodhatunk segitségért?
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!