Dtum
Login with Facebookk
1929 | Szeptember

Móricz Zsigmond ötven éve

Húsz év gyermekkor, tapogatózó ifjúság, az élettel korai véres súrlódás, gondolatcsirák kihajtása, élmények kínok közötti beszívása és elraktározása az elmében. Tíz év indulás az irodalmi pályán, keserves munka, az utak nyugtalan keresése, szüntelen küzdelem a siker elébe álló külső és belső akadályokkal. Ezután húsz év alkotás, de nem az elért siker nyugodt élvezésével, hanem folytonos harcban önmagával, korával, környezetével, az értetlenséggel és érteni nem akarással. Ez Móricz Zsigmond ötven éve.

Utólag, visszanézve, az ember úgy érzi, folytonos viharban állott. Nagy szenvedések, nagy örömök, nagy megaláztatások és nagy felmagasztaltatások viharában. Volt-e pihenése? Aligha, mert olyan ember ő, aki nem tud pihenni, a látszólagos tétlenség ideje alatt is dolgozik az agya, néz a szeme és sohase tudni, melyik látott arc, hallott szó, önmagát eláruló karakter-vonás fog majd valamikor feltünni valamelyik írásában.

 

Szüntelen feszültséggel szívja magába az életet, nincs egy pillanata, amikor nem író, amikor ne élne megírni-valót. Belső kényszer ez, az elhivatás kényszere, a megszállottságé, szerfölött intenzív élet, melynek kiteljesedése az írott mű.

Ha már kicövekelték ennek az ötven évnek a határát, állítsuk össze a mérlegét is. Mit jelent Móricz Zsigmond a magyar életben és irodalomban? Mit adott a világnak? Mennyiben volt neki érdemes dolgozni, szenvedni, harcolni?

Ötven kötet könyv áll a mérlegen. Ezeknek súlya, története, hatása adja ki az egyenleget.

Móricz Zsigmond mást és másként írt, mint minden más magyar író elődje. Ezt tudja mindenki. Akik bámulói, azok ezért bámulják, akik ellenfelei, ezért ítélik el. De miben áll ez a más és másként? S ennek a kérdésnek az eldöntésével eldől az is, a bámulóknak volt-e igaza, vagy az ócsárlóknak.

A magyar regényírás e század elejéig az édes szavú Jókai hatása alatt állt, a magyar közönség még azon túl is, részben még ma is. Jókai művészetének lényege s roppant hatásának titka abban állt, hogy olyannak mutatta a magyarnak a magyart, amilyennek az szerette magát látni. Az ő mindent megszépítő képzelete befuttatott aranyával mindent, amihez hozzáért, mint ahogy a tavaszi napfény szépnek mutatja a sivár tájat is. Az emberek nem gondoltak arra, hogy a napfény a szépség, a tájat hitték szépnek. Erre az optimizmusra akkor szükség is volt, hogy a magyarság fel tudjon emelkedni a szabadságharc romjaiból a millennium ragyogásáig.

 

A mult század utolsó harmadának naturalizmusa megállt a magyar határnál. Ami kevés kísérlet történt ennek az új szemléletmódnak az alkalmazására, az nem tudott erőssé fejlődni és még kevésbé tudott a Jókai délibábjával játszó társadalomhoz hozzáférkőzni. Valami mégis beszívódott belőle s valamivel több realizmust vitt bele Jókai utódainak az írásába. Bizonyos, hogy Mikszáth, utána Herczeg Ferenc, Gárdonyi s kortársaik kevesebb elképzeléssel, de több realisztikus részlettel dolgoztak mesterüknél. A mód azonban, ahogy önmagukat és művüket beállították, csekély módosítással ugyanaz maradt.

 

Elsősorban mesemondók akartak lenni, a nemzet gyönyörködtetői. Érdekes volna mélyebben utánanyomozni, mennyiben s hogyan módosította a kor levegőjében levő reális szemléleti mód hatása íróink beállítottságát, ez pedig reális szemléleti módjukat. Mikszáth veleszületett szatirikus vénája atyafiságos enyelgéssé enyhült s csak élete vége felé, főleg a Noszty-fiúban, csapott ki a maga ecetes keserűségében. Herczeg a történelem enigmájának megfejtése felé fordult s regény- és drámaírói munkájának egyre szélesebb politikai hátteret festett.

 

Gárdonyi, a három között a legtisztábban mesemondó, szintén történelmi keretet, később pedig valami naiv pesszimizmusú életfilozófiai magyarázatot igyekezett adni meséinek. (Ambrus Zoltán külön áll, ő nem alkalmazkodott a mesemondó kötelező attitüdjébe, a társadalmi és politikai kihangzás elkerülésével a pszichologikum sáncaiba vonult vissza. Innen magyarázható, hogy olyan nehezen tudott a tömegekhez férkőzni.) A szellemi atmoszférától az írók sem tudtak szabadulni. Akaratlanul is alkalmazkodniok kellett hozzá, nézeteikben, ítéletükben, egész világszemléletükben szolidárissá kellett válniok a környezetükkel.

 

Az erkölcs, társadalom, magyarság minden alapkérdésében ugyanazt gondolták, nem is gondolhattak mást, mint bárki olvasóik közül, egyszerűen, mert másféle gondolatoknak legfeljebb gyönge csirái voltak meg szellemi légkörükben. Semmi esetre sem szállottak szembe a közvéleménnyel, nem igyekeztek ráoktrojálni ellenvéleményüket s még kevésbé igyekeztek keserű igazságokat szemébe mondani népüknek. Sok értéket termő irodalom volt ez, de hiányzott belőle a szenvedélyes igazmondás lendülete.

Ezt hozta Móricz Zsigmond. A falun kezdte. Körülnézett szegényes utcáin, bekukucskált a kis házak kicsiny ablakain, megleste az embereket munkájuk, mulatságaik, szeretkezéseik közben, felismerte viszonyukat egymáshoz, a felettük álló társadalmi osztályokhoz, a hatósághoz, a valláshoz.

 

Nem egy emeltebb helyről nézte mindezt, ahonnan minden paraszt egy-két típus ismétlődő figurájának látszik, hanem a belső szolidaritás azonos színvonaláról, ahonnan meg lehet látni azt is, amit a máskasztbeliek elől elrejt: a paraszttársadalom tagozódását, melyben megvan a nagy társadalom minden rétege a proletariátustól az arisztokráciáig, a gazdasági harcot, mely a falu látszólag csendes nyugalmában folyik, a földdel való gyötrődést, amelynek skálája a föld imádásától a föld vad gyűlöletéig terjed, a kapzsiságot, amely még a családtagokkal szemben sem szűnik meg, a munkában való hatalmas erőfeszítés szépségeit, melyekben kinő a maga méreteiből az ember, a valláshoz való viszony konvencionalitását, mely azért tart papot, hogy el legyen intézve a nép dolga az istennel és még egy sereg olyan dolgot, amit előtte még magyar író így nem látott.

 

Amit pedig látott, azt olyan fentartás nélküli őszinteséggel írta meg, olyan minden szépítés nélküli nyiltsággal, amilyenre még sohasem volt példa irodalmunkban. Benne megvolt az objektív látás adománya és a félelmetlenül nyilt kimondásé. A kép, melyet az ő falujáról kaptunk, összehasonlíthatatlanul sötétebb volt minden eddigi képnél.

 

Teljes szakítás volt a rousseauizmussal, mely a falut az idill szinhelyének képzelte. Benne volt a falusi élet verejték-szaga, pénz után lihegése, nyers műveletlensége, vad szexualitása. Nem egy-két típus variánsai mozogtak benne, hanem különálló egyének, melyekben Móricz felbontotta a hagyományos parasztképet. Az igazat megmondani, nemcsak a tényekben, hanem morális megítélésükben is! Ő nem "kené mézzel a csésze ajkait", melyben a keserű igazságait az olvasók felé nyujtotta, ellenkezőleg a valóságnál is keserűbben mérte italát. Igazságát lázadó felháborodás szülte. Ilyen a falusi élet? Kell ilyennek lennie? Nem lehetne máskép? Ezek a kérdések izgatták felháborodását.

 

Mert meglátta azt is, hogy ez lehetne máskép, a falu életének lehetne másnak is lennie. Nem azokra a novelláira s nem a Sári biró-ra gondolok, ahol kedvtelve játszik a paraszt-élet derüs képeivel, hanem arra, hogy ő meg tudta látni a parasztemberben is az emberi nagyság lehetőségét. Túri Danira gondolok, a Sárarany-ban, akinek alakját monumentálisra tervezte ki a természet és torzzá ferdítette el a környezet, akiben megvan a test és lélek genialitása, elegendő képesség arra, hogy nagy dolgokat műveljen egy ország, az emberiség színe előtt és aki kicsinyes anyagi és családi bajokon, bestiális szerelmeken fecsérli el félelmes erejét. Mert nincsen lehetősége a fejlődésre.

 

A légkör, melyben él, menthetetlenül szétlapítja. "A falu nagyon be van kerítve"- mondja a nóta. Ebben a bekerítettségében látja Móricz bajainak legfőbb forrását. Minden osztály embere fejlődhetik tovább, feljuthat a magas ormokra, a paraszt mindig paraszt kell hogy maradjon, nem szabadulhat ki a falu kerítéséből, nem juthat szabadabb levegőre a maga környezetének fülledt atmoszférájából. Itt kapcsolódik bele Móricz falu- és parasztképe egész írói mivoltának egyik őstémájába. Az ember élete harc a környezettel, amelyben él s mely elnyomja benne azt, ami a legtöbbet ér, a magasbatörekvés isteni lendületét.

Indulása alapján Móricz Zsigmondot mint paraszt-specialistát próbálták beállítani s ez az egyoldalú beállítás ma is minduntalan visszatér és megzavarja az ő írói szelleméről alkotott képet. Igaz, ő egész pályáján szenvedélyesen érdeklődik a paraszt iránt, száz és száz alakban mutatja fel karakterét, érdeklődése legerősebben feléje fordítja.

 

De írói programmja ennél több, sokkal egyetemesebb. Kevéssel a Sárarany megjelenése utánról őrzöm egy levelét, melyben azt írta, hogy Ťjogot tart arra, hogy az egész magyarságnak szemébe mondja az igazságot a kapás jobbágytól a zászlósúrigť. S témakörét ki is terjesztette a vidéki intelligencia mindenféle körére.

 

Kálvinista papok, tanítók, kisvárosi nyárspolgárok, falusi kisebb-nagyobb földesurak, gazdatisztek, az alföldi városok elparlagiasodott urai és elurasodott parasztjai, - a magyar vidék majd minden emberfajtája ott mozog műveiben. Valóban egész Magyarország, leszámítva Budapestet, mely alig szerepel regényeiben és leszámítva az arisztokráciát, melyhez eddig nem nyúlt hozzá. Budapesttel nyilván nem érez elég kongenialitást, az arisztokráciát meg aligha volt alkalma megismerni.

 

Pedig neki ez a kettő kell, hogy hozzá tudjon nyúlni egy témához: kongenialitás és a valóságok ismerete. Mindig meglátszik írásán, ha egy-egy motívumával szemben ez a két stimuláns nincs meg. Mert ő nem tud semmiről valami indulat, szeretet, harag, kíváncsiság nélkül írni, impasszibilisen s ő nem az álmok és elképzelések írója, hanem a tudomásé.

 

Ebben rejlik naturalizmusa, de ebben a zolai naturalizmustól való fontos eltérése is: ő nem a tények tudományos megállapításának és tárgyilagos feltárásának embere, akinek programmja a valóság lemásolása, hanem tárgyait mindig egy belső felinduláson keresztül nézi, ezzel a felismert valóságot újraszínezi s ebben a színezésben van benne róluk való ítélete. S ez az, ami írói módszerének lényege, egészen az övé, sehonnan nem szerezte, mert emberi, lelki struktúrájából ered, utánozhatatlan, mert az ő személye kell hozzá.

A magyar élet iránti szenvedélyes érdeklődés ebben a lelki struktúrában nem eredményezhetett mást, mint éles és határozott kritikát. Társadalom- és erkölcs-kritikát egyaránt. Móricz hozta be irodalmunkba a regényt, mint az életkritika eszközét. Azzal, hogy elejtette az életszépítés minden romantikus eszközét s a maguk nyers, leplezetlen mivoltukban, társadalmi, erkölcsi és lélektani gyökereikre visszavezetve mutatja meg az életjelenségeket, természetszerűen vele jár a róluk mondott ítélet is. Attitüdje egészen más, mint az előtte járt irodalomé. Ő már nem a mesemondó többé, aki kedveseket és szépeket akar mondani az embereknek s legfeljebb egy kis csipkedéssel, atyafiúi malíciával jelzi a saját kritikáját az elmondott dolgokról.

 

Ő az igazat akarja mondani teljes vehemenciával, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e, nem-e. Sőt a keserű igazságokat mintha nagyobb lendülettel, erősebb hangsúllyal mondaná ki. Szinte szenvedéllyel provokálja az ellentmondást. Úgy áll az emberekkel szemben, mint a lelkiismeretük. Könyveit nem azzal a kielégített, megnyugosztalt érzéssel tesszük le, hogy "jaj de szép volt, kár, hogy az életben is nincs így", - nyugtalanítók azok, gondolkodóba ejtők, sokszor ijesztők.

 

Nyilván ezt is akarja írójuk: felébreszteni az embereket a nemzeti önáltatás édes álmából, elébük feszíteni a valóság Medúza-fejét, gondolkodóba ejteni őket önmaguk és fajtájuk felől, megmutatni a betegségeket és veszedelmeket. Itt érintkezik legszorosabban Móricz művészete az Adyéval. Az ő fogalmuk szerint az irodalom nem a nemzet szép mulattatója, nem is eötvösi értelemben társadalmi, erkölcsi vagy politikai tanulságok hirdetője, nem is csupán az élet tárgyilagos bírálója, hanem mindennél több: a nemzet lelkiismerete.

Az egész nemzet lelkiismerete, nem egy osztályé vagy rétegé. Az a nemzeti irodalom, mely a mult század közepén s utána is jó ideig magába ölelte a nemzet egyetemének összes öntudatra ébredt elemeit, a század utolsó harmada óta egyre jobban összeszűkült egy társadalmi réteg irodalmává.

 

Ahogy az egész intelligencia igyekezett hozzáidomulni világfelfogásban, ízlésben, életformákban az uralkodó réteghez, ép úgy hozzáidomult az irodalom is és ennek az egy rétegnek a lelki állapotát, az életről és világról való ítéletét tükrözte. Móricz az első regényíróink között, aki felülemelkedett ezen az elfogultságon s szemléletével befoglalta a magyarság egész egyetemét. Sokan ma is csak a falusi nép szószólóját látják benne, de ezek nem veszik figyelembe azt, hogy könyveinek többsége a vidéki úri rétegekkel foglalkozik s ezekről sem szól sem több, sem kevesebb szolidaritással, mint a parasztokról.

 

Ami szolidaritás van benne, - és milyen mély van! - az a fajta szolidaritása, minden magyar emberrel és minden magyar életjelenséggel való szolidaritás. Ez láttatja meg vele a parasztban, úrban egyformán a magyarság legnagyobb veszedelmét: a magyar értékek katasztrofális vagy lassú elkallódását a magyar atmoszférában. A magyar élet tragikus pazarlását, mely lelkeket pazarol el. Túri Dani lelkét, Kerek Ferkó lelkét, Szathmáry Zoltán lelkét ép úgy, mint Báthory Gábor fejedelem lelkét.

Ez a sötét-látás sokaknak zavarta kényelmes magyar optimizmusát. Ez az osztálytalanság nyugtalanította azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak máskép gondolkozni, mint hogy a maguk osztályának érdekét általánosítják egyetemes nemzeti érdekké. Az éles kritika, mint mindig, ellentmondást keltett. Móricz Zsigmondot a magyar nemzetiség nevében próbálták interdictum alá vetni. Holott épen az az irodalom, melyet Ady és ő inauguráltak, osztálytalanságánál, az egyetemes magyar problémákkal való kapcsolatánál s a magyarság általános sorsa iránti mély érdeklődésénél fogva visszafordulást jelent a szó helyes értelmezésében való nemzeti irodalom felé.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A bersaglierik paripája A bersaglierik paripája
Igy nevezik az olasz hadseregben azt a pöfögő két-, illetve...
Véres ütközetek a monfalconei hajógyár munkásai közt Véres ütközetek a monfalconei hajógyár munkásai közt
Luganóból táviratozzák, hogy a trieszti zavargások miatt a közeli...
A magyar vívósport A magyar vívósport
Hazánkban a sportnak talán egyik nemét sem kedvelik annyira, mint a...
Kánya külügyminiszter tárgyalásai Párizsban a balkáni kérdésről Kánya külügyminiszter tárgyalásai Párizsban a balkáni...
Páratlan érdeklődéssel és feszült figyelemmel kiséri az egész világ...
Megkezdődött a köztisztviselői cipőakció Megkezdődött a köztisztviselői cipőakció
A Magyar Köztisztviselők Fogyasztási, Termelő és Értékesítő...
Birkózás Európa bajnokságai Birkózás Európa bajnokságai
A törekvés Sp. E. nagy áldozatkészséggel rendezett nagyszabásu...
Elaggott lovak menedékhelye Elaggott lovak menedékhelye
A penziórendszer egyre jobban terjed. Valamikor volt idő, a mikor...
A Páris-Roubaix-i kerékpárverseny A Páris-Roubaix-i kerékpárverseny
A húsvéti kerékpáros távolsági versenyt az idén a Páris-Roubaix-i...
Photographáló postagalambok Photographáló postagalambok
A madártávlatból felvett photographiák eddig léggömbök, sárkányos és...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98