A koldus operája
Bemutató a Vígszínházban
Ismert családi jelenet, mikor ebédnél a szülők hirtelen németre fordítják a szót, többnyire megfeledkezve arról, hogy jelenlevő gyermekeik már nemcsak az idegen nyelvhez konyítanak, hanem ama kényes témák körül is, amelyeket leplezni próbálnak előttük, többé-kevésbé tájékozottak. Ez a kényszeredett "nicht vor den Kindern" hangulat uralkodott a "Dreigroschen-oper" magyar változatát bemutató Vígszínház színpadán, ez áradt szét a nézőtéren és ez feszélyezi a kritikust is, amikor a külföldön mindenütt nagy sikert aratott darab itteni bukásáról kénytelen beszámolni.
Éppen egy kitűnő kritikus-kollégámnak mondtam az első felvonás szünetében, - arra a megjegyzésére, hogy az egészben nem lát egyebet, mint az ősrégi "Színházi Képtelenségek" "modernkedő alakját, - hogy igaza van, mondhat még többet és rosszabbat is rá, mert ebben a formában, ebben az előadásban nem ismerhette meg a művet. Én - mit tagadjam? - Münchenben láttam és nem állítom, hogy valami egetverő élményem lett volna, de kitűnően mulattam és egy minden ízében eredeti, érdekes, erős szavakkal és borsokkal mesterien fűszerezett színházi produkció emlékével távoztam a Schauspielhausból.
Savát-borsát a háromgarasos operának a magyar átdolgozás nagyrészt eltüntette és Heltai Jenő ezuttal hálátlan szerepben csillogtatta finom ízlését, bölcs irodalmi tapintatát. De erre a pontra nem érdemes sok szót vesztegetni. A magyar viszonyok közt önkéntes cenzurára volt kényszerítve a színház és mesteribb tollra igazán nem bízhatta volna a kényelmetlen feladatot.
Heltai arra törekedett, hogy Bert Brecht művét visszavezesse az ősalakhoz, a John Gay-féle kétszázéves angol eredetihez, amely elsősorban paródia volt, a Händel-operák csúfondáros ellenképe. Igen ám, de akkor Pepusch mester egykorú zenéjével kellett volna játszani. El kell ugyanis oszlatni a napi kritikusok egy részének jóvoltából elterjedt ama tévedést, mintha a mai koldusupera komponistája csak feldolgozta, felfrissítette volna a régi partitúrát.
Szó sincs róla. Egy vagy két jelentéktelen melódiát leszámítva Kurt Weill elejétől végig saját leleményű muzsikát szerzett. Ez a jazz-re hangolt fanyar gassenhauer-zene pedig egész stílusában és faktúrájában a ma hangstílusában és faktúrájában a maga módján a darabnak nálunk elkent korszerű tendenciáját képviseli.
Ez az egyik gyilkos paradoxon. A másik a rendezői felfogásba vitt végzetes bizonytalanság. A darab tudniillik nemcsak koldusokról szól, hanem koldusok is adják elő. Heltai átdolgozása ezt a lényeges körülményt még külön is hangsúlyozza a keretetadó két új figura (koldusköltő és frakkos színigazgató) verses párbeszédével.
Csodálatosképen Jób Dániel egyébként részlet-ötleteiben érdekes rendezése teljesen letért a legtermészetesebb megoldás ösvényéről és a nyomor-elképzelés naív stilizálása helyett reális, kiállításos színházat játszatott. Nem forgó-, hanem korgó-színpad kellett volna ide, éhes gyomrok, ziháló tüdők, vérbeteg agyak tündérfantáziájának illuzionista megvalósítása. Más szóval commedia dell'artet kellett volna játszani: színpadot a színpadon.
Más kérdés, hogy az adott, tévesen beállított keretek közt nem lehetett volna-e jobb eredményhez jutni. Szerintem igen - a szereplők helyesebb megválasztásával, az egyes színészi alakítások logikusabb kiépítésével, a jelenetek ritmusának és dinamikájának tervszerűbb kidolgozásával, az egy csapással tíz legyet ütő technikai teljesítmény feszültségének tudat alatt való éreztetésével.
Itt már elemi és alapvető színház-kultúrai bajokra kellene rámutatni, amelyekben ez a nagy anyagi és erkölcsi kockázattal előkészített produkció sajnálatosan bővelkedett. Ide vág az is, hogy a zenekar - operettszerűen - a színpad előtt, láthatóan játszott, miáltal az illúziókeltésre és nem absztrakt kíséretre gondolt muzsika értelmét és hatását veszítette.
Ide vág az a furcsa tünet, hogy Budapesten, a kabaré hazájában, ily önként kínálkozó alkalommal a színészek munkájából szinte teljesen hiányzott a rögtönző kabaré-stílus igazi szelleme, de annál jobban érvényesült benne az, ami káros és elvetendő: az álközvetlen, hanyag és elnagyolt beszédmodor, a primer-szándékú bohóckodás.
Nem tisztán talentum kérdése ez, mert a szereplő művészek nagy része igazán tehetséges és erről Gaál Franciska, Jávor, Mály, Gombaszögi Ella, Sárosy Andor, Simon Gizi, Makláry, Peti és a többiek egyes mozzanatokban most is tanuságot tettek, csak úgy, mint más, szerencsésebb alkalmakkor.
De a darabot magát valahogy máskép kellett volna kézbe venni. Ha nálunk csak így lehet és csak így tudják, akkor jobb, ha színházvezetőink egyelőre tartózkodnak merészebb kísérletektől.
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!