Dtum
Login with Facebookk
1933 | Október

Száz éve született Lotz Károly

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Lotz Károly emlékét születésének százéves évfordulója alkalmából műveiből összeállított gazdag kiállítással ünnepli, mely a Műcsarnok összes termeiben mintegy négy és félszáz festményt és rajzot mutat be közönségünknek, azonkívül a tárgymutatóval is hódol Lotz emlékezetének, mert benne a mester negyvennyolc legjava alkotásának jól sikerült, mélynyomású reprodukcióját közli.

A kiállítás Lotz egész munkásságára kiterjed. Érett korának alkotásai mellett megtaláljuk első szárnypróbálgatásait, úgy hogy az is megtalálhat minden felvilágosítást, akit Lotz művészetének kialakulása érdekel. A rendezés azonban nem ragaszkodott az időrendhez, inkább az alkotások természetéből indult ki, tehát elkülönítve kapjuk az eszményítő kompoziciókat, a realisztikusabb jellegű munkákat, az épületdíszítő művek vázlatait, kartonjait, arcképeket és aktokat.

 

A rendezés nagy munkáját Petrovics Elek végezte elismerésre méltó eredménnyel. Legfeljebb csak azt kifogásolhatjuk, hogy a fölötte termékeny Lotz egyenetlen színvonalú munkásságának számos kisebb jelentőségű terméke még akkor is kiállításra került, amidőn ezt kifejlődésének szempontja nem tette szükségessé.

Lotz német atyától és magyar anyától született 1833 december 16-án Hessen-Homburgban. Atyja halála után négy éves korában anyjával és testvéreivel Magyarországba költözött. Festeni Marastoninál és Weber Henriknél tanult, aztán 1852-től kezdve Bécsben Rahl iskoláját látogatta. A hatvanas évek eleién tért haza. Az otthoni környezet nagy hatással volt reá.

 

A magyar Alföld sceneriája és élete akkora erővel rohanta meg, hogy művészete éveken át csak velük foglalkozott. Romantikus beállításban, de igen éles naturalista megfigyelések alapján tájakat, életképeket, méneseket festett sötétes és mély színekkel. Ebben az időben csak színskálája emlékeztetett néha arra, amit Bécsben látott, nagystílű, idealizáló kompoziciókkal nem foglalkozott.

De közben nagyot változott a magyar élet. Az a hallatlan fellendülés, mely a hatvanas években, de különösen azok második felében jelentkezett és egészen a századfordulóig, sőt azon túl tartott, Lotzot is nagy feladatok elé állította. A polgári gazdagságnak felhalmozódása és a magyar állami életnek tüneményes kifejlődése művészeinket a munkaalkalmaknak szinte beláthatatlan bőségével kínálta meg.

 

Egyremásra épültek olyan magánpaloták és középületek, melyek nagy falfelületei festői díszt kívántak. A gazdag társadalom különben is akkora arányokban foglalkoztatta művészeinket, mint addig még soha. Eközben a magyar nemzetet elfogta a historizmusnak ama láza, melyen akkortájt majdnem egész Európa átesett.

A mindenfelől jelentkező művészeti feladatok legszorgalmasabb és egyik legkiválóbb munkása Lotz Károly volt. Falfestői tevékenységét a pesti Vigadóban kezdte meg, kissé iskolásan, Rahlra emlékeztetve. De mindinkább felszabadult az eltanult formák hatása alól, megtalálta egyéni hangját. Az Operaház méltán híres temperafestésű mennyezetképén, legszebb dekoratív alkotásán, már teljesen önmaga teremtette formavilágban mozgott.


Fáradhatatlan munkaerő volt. Invenciója kifogyhatatlan. Nem támaszkodott segédekre, tömérdek művén az első pillanattól az utolsóig csak maga dolgozott. Se szeri, se száma kisebb-nagyobb falfestményeinek. Díszítette a markó-utcai gimnáziumot, az Egyetemi könyvtárt, a Mátyás-templomot, a pécsi székesegyházat, a ferencvárosi templomot, a pesti ferencrendi templomot, a tihanyi apátságot, a Magyar Tudományos Akadémiát, az Országházat, a királyi várat és számos magánpalotát, villát is dekorált.

De a nagystílű dekorációk és a történelmi festmények nem emésztették fel munkabírását. Hűtlenné lett ugyan a tájfestéshez és az életképekhez is, de annál több olajfestésű arcképet, idealizáló kompoziciót és aktot festett. Nem csekélyebb lelkesedéssel és nem kisebb művészi eredménnyel, sőt talán még izmosabb alkotóerővel, mint a nagy dekorativ és történelmi festményeket.

Gazdag, nyugodt és boldog korszak fényűzésének, a ferenczjózsefí idő örömeinek gondtalan és lelkes megszólaltatója volt. Mindig az élet derűs hegytetőit látta maga előtt, ahol csupa csillogó és választékos élvezet ragyog, amelyek sohasem válnak szenvedélyekké: a lélek erős mértéktartása az örömök apotheozisában a testet is átszellemíti. Lotz örök Parnassuson élt, melynek legfőbb boldogsága a fiatal szépségben nyilvánul meg, ahol a ritkán feltűnő öregség csupán impozáns méltóságot és nem pusztulást jelent.

 

Művészetének legfőbb hangsúlya ennek a fiatalságnak dicsőítése, amely lágy, bájos, kecses és nem a test duzzadó erejét hirdeti, hanem gyöngédségével gyönyörködtet. Legszívesebben és legszebben karcsú, magasra nőtt, hajlékony női testek nyugalmas helyzeteit állítja elénk, lágy tavaszi levegőben, ahol alig van szükség valami ruhára, amely csak elfödné az opálosan csillogó, halványan világító remek tagokat.

 

A férfi izmos alakja alig érdekelte, de annál inkább finom női alakok hullámosan lágy váltakozása, hamvas színeik, fátyolos álomvilággá halkult érzékiségük Lotz a keményebb, végzetesebb és komorabb Székely, a vaskosabb és zsírosabb Benczur szomszédságában is mindvégig megőrizte üde fiatalosságát. Derűs és fényitatta művészetében nincsenek borus érzelmek, sötét színek, a testi súly és kiterjedés könnyed lebegéssé válik.

Körülötte erősen érzéki világ izzott, új festői irányok támadtak, melyek az érzékek elsődleges örömeit habzsolták, de Lotzot mindez érintetlenül hagyta. Az ő képein korának érzékisége fölötte fínoman szellemült át egy emberfeletti világ fátyolosan álmodozó, minden bujaságtól ment, szinte szűzies testkultuszává.

Talán akkor érezte legmélyebben az alkotás nagy boldogságát, ha gyöngyházszerűen fénylő, álmodozó boldogságban elterülő női testeket festhetett. Kissé korlátozott festőiségének legmeglepőbb adományait ilyenkor adta és különült el leghatározottabban európai kortársaitól. Leginkább ilyenkor tudott erős érzelmi tartalmat önteni ábrázolásaiba. Allegorikus kompozicióin, vagy idealizáló, díszítményes alkotásain már jóval hűvösebb, jóval átlagosabb és inkább követi az európai sablónokat.

Érett korának műveiben messzire távolodott régebbi romantikus naturalizmusának stílusától. Még arcképein is. Az egyéni jellemzés ezeken meglehetősen háttérbe szorult a fiatalság eszményítő ünneplése mögött. Témáját mindig felemelte abba a parnassusi világba, mely képzeletét foglalkoztatta. Arcképein is a típus ideáját adja; az egyénien jellegzetes vonások ezt csak zavarták volna.

Az ifjúság szépségét idealizáló és típusokat láttató művészet mindig közeljár az édeskésség veszedelméhez, mely a XIX. század második felében egész Európában kisérője volt. De Lotz legjava alkotásaiban ezt a veszedelmet ki tudta kerülni. Érzelgősség helyett igaz és mély emberi érzést nyújtott: az emberi élet üde fiatalságának eszményítését ő alakította ki legszebben a magyar festészet változatos és gazdag világában.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98