Nem lehet másnak, mint vészkiáltásnak nevezni Illyés cikkét. Egy lelkiismeretes ember tények, adatok, megfigyelések alapján rádöbben egy veszedelemre, mely szülőföldjét, azt a kis darab földet fenyegeti, amelyet legjobban szeret, ismer és ért a világon - és meghúzza a harangot. Vészharang vagy halálharang? Illyés az utóbbinak tartja. De mindent meg kellene tenni, hogy ne az legyen. Mindazoknak, akiknek módjukban van cselekedni ebben a dologban, óriási felelősség van a vállán. Hogy bírják el tétlenül?

Mert írni, beszélni, eleget írtak és beszéltek róla, a kérdésnek nagyobb irodalma van, mint akármely más magyar életkérdésnek, szociológusok, statisztikusok, politikusok, írók megtették a magukét, ráterelték a kérdésre a figyelmet, de mindez csak írott malaszt. De miért? Lehetetlen volna tenni valamit? Hát nem látják, hogy a magyar Dunántúl amúgy is veszélyeztetett terület, köröskörül szinte megszakítás nélküli láncával van körülvéve az idegenajkú telepítvényeknek, a nagy német tömb közvetlen szomszédságában.

Egy kiváló barátom, aki a szóban levő vidéket jól ismeri, azzal vígasztal, hogy az egyke már a német lakosság közt is kezd terjedni. Vígasztalás ez? Ha a gyökeres segítség nem lehetséges a magyar társadalom és politika erőviszonyai miatt, nem lehetne legalább annyit megtenni, hogy az egyke miatt kipusztult családok házaira, földjeire az állam vagy valami más szervezet elővételi jogot biztosítson magának s odaadja őket más vidékről való sokgyermekes magyar családoknak, amelyek még nincsenek megfertőzve?

Annyi mindenféle kényszert kell elviselnünk, - csak ebben az egy dologban kell ragaszkodni a sutba dobott liberalizmushoz? Lehet, hogy laikus beszéd, amit mondok, elismerem, hogy nem ismerem eléggé a kérdést. De abban bizonyos igaza van Illyésnek, hogy a Dunántúl nélkül nincs Magyarország és Magyarország nélkül nincs magyarság.

Nagy költőnk, szintén arról a vidékről való, a nagyszerű halál-ról szólt. Bizonyosan nem ilyen lopakodó, nyomorúságos halálra gondolt. Annyi csatamezőn ontottunk sokszor felesleges vért és megmaradtunk. Most egy népbetegségbe pusztuljunk bele? Önmagunk iránti közömbösségből várjuk a körülöttünk ólálkodó halált? Nem tudom, mi visszhangja van Illyés cikkének, de egy egészséges közéletben igen nagy visszhangjának kellene lennie.

Nagyon meglepett, mikor Illyés cikkében megfigyeltem, hogy bújik elő a radikálisan felvilágosult íróból a tudat alá szorított nacionalista érzés. Ez nem azokból a fejtegetésekből derül ki, amelyekben a tolna-baranyai magyarság pusztulásáról ad hírt, - hogy ez fáj neki, hogy meghúzza a harangokat, az természetes, ezt megtehetné a legszélsőbb antinacionalista is, ha magyarnak született. De amit Budapestről és a magyar nyelvről mond... Ebben a tekintetben túlzottnak kell mondanom pesszimizmusát. Az én tapasztalatom szerint Budapest magyarsága, gondolkodásában, érzésében, nyelvében csak más, mint a vidéké, de nem alacsonyabb rendű. Egyszer már írtam erről: Budapest magyarsága most van kialakulóban.