Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges legmélyén? Mi közöset találhatnánk a cirkuszi arcfintoritásban, a szójátékban, a bohózatbeli félreértésben s az előkelő vígjátékjelenetben? - így kezdi Bergson a Nevetésről szóló tanulmányát. Valóban, mit jelent a nevetés? Aki örül, az nevet, nevetni jó, a jó és boldog emberek nevetnek. De nem nevetünk-e akkor is, ha valaki nagyképűen "visszaköszön", holott nem is neki köszöntek? Vagy ha rohanva érkezik s lihegve nézi az elfutott vonat hátát? Öröm és káröröm, nevet és kinevet tényleg egészen ellentétes dolgokat jelenthetnek.

Száz új humoreszk - ebből csak a száz új a preciz meghatározás; humoreszk, ez legfeljebb laza gyüjtőfogalom. Humor, szatira, gúny, vicc, pamflet, élc és irónia, ez mind humor, ha úgy tetszik, mindegyiken lehet nevetni, ha ez a humor definiciója. Némely filozófusok azt állítják, hogy a nőknek kiváló érzékük van a dolgokban meglátni a szatirikus elemet, de semmi érzékük sincs a humorhoz; ez azt látszik bizonyítani, hogy humoros és nevetséges ellentétes fogalmak is lehetnek.

Nem tudom eldönteni, hagy Karinthy Frigyes melyik kategóriába tartozik. E könyvben ahány darab, annyiféle pszihé; játék a szavakkal, játék a nevetséges világgal, kegyetlen játék még önmagával is. Ha azt keressük, hogy e sokféle humoreszkekben mi az a kifogyhatatlan közösség, melyből az örök nevetséges táplálkozik, majd mindegyik lapra érvényesnek látszik a bergsoni meghatározás: nincs komikum a tulajdonképpeni emberin kívül - az emberi test mozdulatai annál nevetségesebbek, minél jobban emlékeztetnek valamely egyszerű gépezetre..."

De nézhetjük a humornak ezt a világát más fogalmak fényében is. A "Pillanatfelvételek" című ciklust olvasgatva, az embernek olyan érzése támad, hogy ezek az esetek, ezek az emberek, ez a légkör nem is okvetlen humoros. Ezeket a történeteket pl. Dosztojevszkij legkomorabb lapjain is megírhatta volna, ez voltakép egy sötét világ, titkolt és elnyomott szorongásokkal, ütések és szégyenek maró ízeivel.

Valakit, valamit, ami puha, védtelen és jóhiszemű: üldöznek, gyötörnek és felejthetetlenül megszégyenítenek. Ezeknek a humoreszkeknek egyéniségét ez a különös, fulladt és izgatott atmoszféra adja meg, melyben valami vészes földalatti nyomás humorost és tragikust oly közel taszít egymáshoz, hogy szinte hajszálon táncol az ellentétek egyensúlya s a humor úgy tornássza az oldó fény felé magát, mintha káoszból menekülne.

A Hivatal, Nem nekem köszöntek, vagy a Magamban beszéltem című humoros eseteket például egyetlen emeltyű megbillentésével tragikus történetekké lehetne átváltoztatni. A lélek, amelyik önmagán nevet, sírni is tudna, s pusztán önvédelemből nevet, mint sötétségtől ijedt gyermek, ha énekel; ez a hang közelrokon a Karinthy-versek gyötrelmesen szép hangjával. De persze mégsem véletlen, hogy e szorongó emlékekből nem vers lett, s nem dráma, hanem humoreszk. A nevetés itélkezés, de önvédelem is.

Egészen komplikált s szövevényes pszichológiai munka az, ahogy Karinthy e sötét világban fényt tud gyujtani magának, amíg önismerete álmok és emlékek nyomasztó asszociációit kibogozza s a megtalált fényben kineveti balga félelmeit. Ez az önanalizis úgy hat sokszor, mint epikusan előadott példázatok egy gyermekkor pszichológiáját boncolgató könyv margóján, mint tételek illusztrációja és igazolása - hogy sötét gyermekkorunk elnyomott félelmeit és megalázásait egész életünkön át hurcoljuk magunkban, s mindaddig szorongatni és kísérteni fognak - míg ki nem nevettük őket.

Persze nem állítom, hogy minden Karinthy-humoreszk ilyen, de ez ha nem is leggyakoribb, ezer arca közül talán a leglényegesebb arc. Ez a belső arc. Kifelé a világ kissé más, a szem, amely nézi, vidámabb, bölcsebb és keményebb tekintetű. De ez sem a humorista szeme. Az igazi humorista vele nevet a hálás publikummal és élvezi önmaga mulatságosságát, Karinthy sajátságoskép indulatosan tiltakozik minden ilyen szituáció ellem. "Humorista alatt nem azt az embert értik, aki viccel, hanem inkább azt, akivel lehet, sőt muszáj viccelni" (Vicces házigazda).