Dtum
Login with Facebookk
1936 | Szeptember

...És a legfiatalabb korosztály

"Azt hiszem, most mindennek vége lesz,
új háborúra készül a világ,
úgy csapkodnak a megtépett szavak,
mint a porban a játékos cicák."


No lám, hát mégsem kell olyan komolyan venni a bajokat, ahogyan azt egyesek teszik. Nyilván ezeknek az egyeseknek a mogorvasága vénségük következménye. A fiatalság azonban egészen más! Ők nem ijednek meg a fenekedő időktől, tudják, ha ma kicsit rosszabbul is megy, holnap majd kicsit megint helyrebillen a világ s ráérnek kivárni, amíg fordul a kerék.

 

Igy tehát nincs is mit csodálkozni afölött, hogy a gyerekek, a technikai század gyermekei, szívesen eljátszadoznak a miniatür ágyúkkal, bombavető repülőgépekkel és vízalattjáró hajócskákkal, hogy a tejfeles szájú kamaszok boldogok, ha vállravetett puskával megrendezhetik ünnepi felvonulásaikat - s azon sincs mit csodálkozni, hogy a fiatal költők lantján "úgy csapkodnak a megtépett szavak, (ha háborúról esik szó), mint a porban a játékos cicák". A fiatalságnak egyik alaptulajdonsága, hogy szereti a nagy ideálok és jámbor érzelmek profanizálását. Az ellentét túlzására mondom: ilyen volt a fiatal Heine is a németeknél, Shelley az angoloknál, Petőfi nálunk és nem is olyan régen, Rimbaud a franciáknál.

 

Egyik sem mondható a tradiciók tisztelőjének, mint társadalmi lények könyörtelenül ellene fordultak a fennálló konzervativ törvénynek és álszent morálnak s költészetükkel ugy tartalmilag, mint formailag ellene mondtak mindannak, ami a költészetben kimerített, elfakult, megmerevedett és sablonizált volt. Ők voltak a fiatalok, hát el is várhatta tőlük az utókor, hogy ilyenek legyenek még akkor is, ha idősebb kortársaik ezért megbélyegezték és kiszorították őket a karámból. Eretnekek voltak és egyben új vallásalapítók. És költők voltak, ha nem is az almanach-lira hivatott képviselői, de azok, akikben és akik által a költészet tovább éli világot betöltő életét.

Másutt egészen napjainkig, de nálunk is legalább a világháborúig ilyen eretnekül és vallásalapítóul léptek fel az új költők. Még tisztán emlékezhetünk a viharra és tüntető ellenállásra, amit Ady, Babits és az egész fiatal, szentségtörő Nyugat-generáció költészete váltott ki a hagyományok őrzőiből - s ma már irodalomtörténetileg is megállapítható, hogy verseik a magyar kultúra bizonyos fokú újjáteremtését, gazdagodását, tartalmi és formai differenciálódását jelentik. Győztek, mert nem versírók, hanem költők voltak. Úgy jöttek, mint a mult tagadói és ősökké lettek, mert, ha máskép is látszott, nem megszakították, hanem az epigonok érzelmi és szellemi ingoványai felett tovább folytatták a fejlődés vonalát. De lényegében ez még 1920 előtt történt.

A világháború és forradalmak sok mindent összedobtak és pozdorjává zúztak a világban, nem kevésbé nálunk is, ahol az emberanyag százados kultúráltsága sem védi és táplálja az újabb és újabb generációkat. Mindaz tehát, amit a továbbiakban el szeretnék mondani, csak egyszerű megállapítása annak, ami van s aminek eltakarása, félremagyarázása végül is ügyes játszadozássá, szolid iparművészeti produkcióvá gyámoltalanítja napjaink költészetét.

Ha társadalmi jelszavakat hangoztatnék, ha csupán tartalmi kifogásaim lennének - az ifjú költők könnyen visszautasíthatnának, mondván: nem népszónokok vagyunk, hanem művészek, lelkiségünket, elhivatottságunkat nem szavaink vulgáris értelme, de költeményeink formai tökélye mutatja meg. Nemcsak mondanák, hanem állandóan és minden igényesebb kritikával szemben már tegnap is ezt hangoztatták, tiltakozván a fogalmak összekeverése és védekezőn a világosságbaállítás ellen. Az egyik fiatal költő például, minden ilyen okoskodó bírálattal nyíltan szembefordul.

...Nem sújtó korbács, nem forradalom,
nem táplál és nem öl szerény dalom.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

S már hallom könyvemről a kritikát:
"Költője tömeghez nem beszél,
a mindennapos valóságnak hátat
fordított és álomvilágban él".

Így tiltakozik a költő a kritika ellen, amely a sárba akarja őt rántani a költészet álomvilágából. Kár, hogy versben mondja el tiltakozását, mert így, miközben a valósághoz tapadt kritika ellen tiltakozik, szemléltetően bemutatja előttünk versének szimpla valóságtartalmát, formai kidolgozatlanságát. Ha a költő azt mondja: "Nem sujtó korbács, nem forradalom, nem táplál és nem öl szerény dalom" ez semmivel sem költőibb sem tartalomban, sem formában, mintha azt mondta volna: "Halaványul a gyáva szavamra... dalom viharodnak előjele, forradalom." Szerénység a hatalmasok erénye - a szerénykedők azonban inkább csak gyöngék, mint szerények. A költő dala semmi esetre sem szerény legyen, hanem lenyügöző és elragadó. Francis Jammes versei elragadók egyszerűségükben, mert költőjük a Ťszerénység forradalmára" volt.

 

A "szerény dal"-ból a költő szerénytelenségére következtethetünk. És azt hiszem, aki versben "józanul" polemizálni kezd, az már nem költeményt ír, a legjobb esetben is csak logikus prózát. Máskép nem is igen történhet, ha csak a költemény vers voltát nem látjuk lényegében kimerítettnek azzal, hogy a szótagokat pontos változatban hosszú-rövid, rövid-hosszú sorrendben állítjuk egymás után, kurtára vágjuk a sort és rímet illesztünk a végébe. Valószínű, hogy ez még csak iskolás verstani szabály és nem a költemény adekvát művészi formája. És nemcsak elismerem, hanem hangsúlyozom is, hogy végeredményben minden ezen az adekvát művészi formaadáson múlik.

 

Különben, ami a vers tartalmi anyagát illeti, erre vonatkozóan egy véleményen vagyok Valéryvel, aki azt mondja: "..nincs olyan intellektuális anyag, amelyet az idők folyamán a művészet alá ne vetett volna a ritmusnak s más, különös és isteni követelményeknek... sőt éppen a legnagyobb, s talán a legcsodálatraméltóbb verses művek, melyek a mi korunkig eljutottak, didaktikus vagy történelmi tárgyúak voltak... Csak a tehetség kérdése ez: feltétlen tilalom nincsen."

 

Kétségtelen, hogy a katakombák keresztényeinek passzív fohászkodását semmivel sem kell nemesebbnek tekintenünk tartalmi anyagában, mint a szocialisták végtelen humanitását és ideális szabadságvágyát. Az aktuális politikai irányzatokon túl, a szellem a magasságok felé szárnyal és óhajtja, hogy fényével betöltse a világot. A kérdésre csakis a tehetség adhatja meg a perdöntő választ azáltal, hogy mondanivalóját kimenti a mindennapi élet káoszából és a tökéletes formaadással kifejezi jelentőségét.

A vitára tehát ezúttal sem az szolgáltat alkalmat, hogy a fiatal költők politikailag forradalmiatlanok, inkább az, hogy igénytelenek, invenciótlanok, egyszerűen szólva: kevéssé költőiek verseikben. A költő nem más lény, mint a többi ember, de feltétlenül több kell, hogy legyen, kinemesedettebb individuum az átlag típusnál. S a munkája is csak azért megkülönböztetett, mert kivon és összead, konkretizálja a Ťfelfoghatatlantť, nem sokszorosít, nem szériákat gyárt, hanem új egységet hoz létre, körülhatárol anélkül, hogy tárgyát kiszakítaná a világviszonylatokból, nevén nevezi és ezáltal meghatározza jelentését és jelentőségét.

 

Ha megállapodunk abban, hogy nagy általánosságban költőietlen tárgy nincs s hogy a költeményt a költő alkotóképessége határozza meg, akkor magátólértetődőn a hangsúly a nyers anyagról a megművelt formára tevődik át, mint a művészi alkotás tökéletességének egyetlen megbízható fokmérőjére. S mint mondtam, ez esetben sem a fiatal költők anyagbeli szegénységéről van szó (valójában csakugyan itt a baj), hanem formátlanságukról. Mert a technikai készség még nem feltétlenül jelenti a formaadó erőt is. A símaság, alkalmazkodó képesség távolról sem alakító tényező.

 

A világháború előtt jött nemzedékkel szemben a fiatalok szeretik csiszoltságukat, formásságukat hangsúlyozni és nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás fogalmát összetévesztik az alakítás fogalmával. Az időmértékkel nem kötött, rímekkel össze nem csendülő sorokat egyszerűen kinevezik formátlanoknak, - az időmértékkel tagolt, rímekkel megtűzdelt sorokat pedig formásaknak, még akkor is, ha ezek a sorok minden külső formulák alkalmazása ellenére megmaradnak lapos prózának. Ime a sok közül két példázó sor, a formaság formátlanságára:

"Nékem is int a szabadság, végre, bará-
tom, az ám,
munkátlanság, szellemem üdve, valódi
hazám!"


Azt hiszem, nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az a költő, aki az idézett második sor hazám szavának kedvéért az első sor végére odaragasztja az az ám kínrímet, annak vajmi kevés érzéke lehet a formatökély iránt. Görcsösen és eltántoríthatatlanul ragaszkodik a "ritmus tisztaságához", el is lehet ismerni, hogy van benne muzikalitás, de hogy nem zenész, azt éppen rímei erőszakoltságával, a szavak expressziója és szuggesztivitása iránti érzéketlenségével bizonyítja. De az idézett sorok mellé nyugodtan ide állíthatjuk egy másik fiatal költő sorait is:

"Te voltál vigasztalóm,
ha elhagyott a lány:
cigaretta hányszor valál
ebédem, vacsorám."

Hogy a lány és valál szavak sorvégi emelkedő kicsendítése nem eléggé lelkiismeretes munkára vall, kétségtelen. De az idézett szakasz nemcsak a költő formaérzéketlenségére, hanem költői koncepciótlanságára is felhívja figyelmünket. Vagy nézzük a következő négy sort:

"Petróleum szag s kávésbögre,
zsíros papír és tört kenyér -
s egy ember, aki ül a csendben
s nem vár és nem remél."

Nem is tudom hirtelenében, hogy a naturalista-impresszionizmusra jellemzőbb versszakaszt honnan kereshetnék elő. Aki a négy sort elolvasta, annak okvetlen eszébe jut Reviczky iskolája és a nyolcvanas évek egész szentimentális, halálhangulatos lírája.

"Ki sóhajtoz, ki mulat,
a világ csak hangulat."

Reviczky ismert sorai nem kevésbé jellemzőek a mai fiatalok költészetére, mint a szerzőjükre. És nem hazudtoljuk meg Reviczkyt, ha mindjárt utána elolvassuk egy megint másik fiatal költő hangulatképét:

"Éjfél után busan mentem haza,
sok ellenség, kevés barát közül,

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Megérkeztem hosszú séta után,
itt vár reám a hűvös, jó szoba,
az ember él... bámészkodik bután
s a sorsa süppedő lesz, mint moha."

Aki a fiatalok könyveiben lapozgat, annak Reviczky mellett nem egyszer Makai Emil érzelmes versei is eszébe juthatnak és még néhány olyan költőnek a versei, akik a Nyugat generációja előtt éltek. Mint tudjuk azonban, a mai fiatalok Reviczkyék helyett Vörösmartyt, Aranyt és Petőfit nevezik őseiknek. Az egyik részük Petőfihez vezeti vissza nyelvezetének "népies zamatát", táji nosztalgiáját, a másik részük, mint a zárt forma klasszikus művelőire hivatkozik Vörösmartyra és Aranyra. Ez az őskeresés mindkét esetben nem egyéb beteljesülhetetlen vágyálomnál s ahol bizonyítani akarnak velük, ott csak maguk ellen tudnak bizonyítani.

Petőfi népi költő volt, amennyiben a nép egy fia tört be vele az eleddig majdnem kizárólag nemesek és arisztokraták vagy az ő szárnyaik alatt felnevelkedett költők által művelt magyar költészetbe; népi származású volt, osztályának minden jellegzetes örökségével, de semmi esetre sem népies. Adottság volt a népisége, de költészetében Nyugat felé vágyódott, onnan merítette irodalmi kultúráját és ott látta fejlődésének mintaképeit. Aki tehát ma Petőfit vallja őséül, annak önkéntelenül is vállalnia kell a kezdett vonal meghosszabbítását Nyugat felé.

 

Ami azt jelenti, hogy nem állhat ki az életharcból és a néphez, akit fel kellene emelnie egy magasabb kultúrszintre, nem közeledhetik úgy, hogy maga is hozzá parlagiasodik gondolkozásban és kifejezésben. Petőfi pongyolaságát, csípős kiszólásait átvenni kultúrfejlődésünk szempontjából nem kívánatos és nem méltó követése Petőfinek, aki huszonhat éves korában a magyar néplélek megszólaltatója lett a világirodalomban. Mi köze is lehet az ilyenfajta költészetnek Petőfi népiségéhez és költészetéhez:

"Nomád lelkem köntösének
sujtásában csillagszikrák,
ledobom, ha senki nem lát
s égig futok el mezitláb."

Hogy a népiesség kultusza hová fajulhat, azt legfigyelemreméltóbban az a vers dokumentálja, melynek így szólnak, hangulatilag különben igen fínom, simán lejtő első sorai:

"Mint pásztor, ha rádől botjára
s mereng a táj fölött:
mereng, mereng a villanylámpa
s legel bozontos árnyéknyája
a bútorok fölött."

De uramisten, most eszembe jut egy költő, még pedig az a költő, aki néhány évtizeddel a világháború előtt s miközben a párisi Grand Caféban ült, úgy érezte, hogy:

"A teremnek minden lángja
Mintha pásztortűzzé válna."

Fiatal költőinknek hasonló falusiasítása már nem is groteszk: Petőfi kozmopolita és az urbanitás irányában fejlődő lelkületének árnyékában alig fogható fel egyébnek holmi etnografikus motívumú női selyemkézimunkánál. Nem szépek talán az idézett sorok? Valóban gondosan csiszoltak, árnyalatokban egybehangoltak. Összefoglaló szóval szépnek is mondhatók, de a szép fogalmán belül is ismerünk értékkülönbségeket.

 

Művészetkritikában nagyon nagy valőrkülönbséget jelent, ha valamire azt mondjuk: kedves, szimpatikus és ha azt mondjuk: tökéletes, magávalragadó. Ez utóbbi odaadó elismerésünket, az előbbi csak megbocsájtásunkat tolmácsolja. A művésznek megbocsájtottuk, hogy elkövette művét. Nem tagadjuk meg szépségét, csak nem élünk vele. Magát a szépséget nem tudnám definiálni.

 

Gondolom, a szépség: a tökéletes sugárzása. És a szépség nem egyedül a művészi alkotás tulajdonsága, mint ahogyan a tökéletes sem. De ki tudná azt megmondani, hogy mi által és hogyan lesz valami tökéletes, illetve szép? A gyönyörűen szép ásványokat és virágokat éppen olyan titokzatos, kifürkészhetetlen és szolgálattételre be nem állítható erő hozza létre, mint a tökéletes, illetve szép zeneműveket és költeményeket.

 

Valóban, mintha csoda előtt állnánk - van, él és hihető, hogy nagyon egyszerű törvények szerint való, csak éppen az értelem számára ezek a törvények felfoghatatlanok s az úgynevezett praktikus életben fel nem használhatók. A művészi szépnek az ember, vagyis a művész határozza meg sajátos valóját anélkül, hogy ez a teremtett (nem termett) szépség a művész észszerű meggondolásától vagy akaratától függne. A művészi szép eredetét ahhoz a forráshoz kell visszavezetnünk, amelyből az ember művészi képességei is fakadnak. Ezt az ősforrást senki sem ismeri. Így az ismeretlen előtt állva magáról a művészi szépről sem tudunk semmi pozitívumot mondani.

 

Tudjuk azonban, hogy a mechanikus símasággal gördülő sorok és az erőszakosan kapcsolt rímek nem szépek. De, ami nem szép, az még nem feltétlenül csúnya. Az új költők versei ebben az értelemben határozottan nem csúnyák, vagyis esztétikailag szimpatikusok - megbocsájthatók. És nem kétséges, hogy ez a megbocsájthatóság teszi közölhetőkké az említett verseket úgy a legmodernebb folyóíratokban, mint a legkonzervatívabb napilapok vasárnapi képesmellékleteiben. Súlyos kritika ez még akkor is, ha a siker jegyében jelenik meg. Nem lenne nehéz rá megfelelni, ha valaki azt kérdezné: új népi erőnek vagy olcsó népszerűségnek nevezzük-e ezt a tünetet?

A népies irányzat eltévelyedéseire kár lenne több szót vesztegetni, hiszen a kifogásolandó nem a részletekben, hanem az egészben van, mint olyanban, s hiába, hogy a költők apolitikusoknak nevezik magukat - irányzatukat a politikai közhangulat hívta életre s valószínű, hogy ennek a közhangulatnak a változásával maguk a költők is hátat fordítanak a megillatosított és rózsaszínű ködökbe burkolt falurekvizitumoknak. Csupán annyit kell még megjegyezni, hogy az elkanyarodást nem ők kezdték, hanem a közvetlen előttük járt korosztály költői. A "dekadens intellektualizmus" reakciójaképen a népies-egészséges irányzatnak adtak hangot.

 

S ez a forduló, ha egészen más értékeket mutat is fel, elfogultság nélkül vonatkozásba hozható azzal a népies-nemzeti irányzattal, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek kozmopolitáival és "dekadenseivel" fordult szembe. A mai legfiatalabbak már csak mintegy szédületben, tovább haladnak az úton, ami kiszakadtan a városi életből valamiféle furcsa, stilizált természetlátáshoz vezette el őket. Ez a természetlátás nem kevésbé problematikus jelenség, mint az új népiesség, vagy a formátlanságot takaró formásság hangoztatása.

Az élő ember egyrészt s másrészt a termékenyítő gondolat kiveszett a fiatal költők verseiből, akárha tűzvész pusztított volna a tájon s az elhamvadt való világ helyett énekeikbe foglaltak egy másik világot, a maguk képzeletével teremtett világot. Vagy inkább a nagy természetélet élettelen szurrogátumát. Különösen kedvelői a tájképeknek, de vessük fel a kérdést, hogy valójában milyenek is ezek a tájak? Milyen a flórájuk és faunájuk, milyen a földjük és milyen ég borul föléjük?

 

Hogy nem a mi világunkból valók ezek a tájak, azt az első pillanatra észrevehetjük, de emiatt senkinek sem lehet kifogása - a költőnek szuverén joga, sőt majdnem kötelessége, hogy megteremtse a maga ilyen vagy olyan, pokoli vagy paradicsomi világát. Vörösmarty tündérvilága talán nem a költő teremtette csodálatos világ? és a népmesék világa? ahol minden a fejetetején áll és mégis minden pontosan a helyén áll és él százszorta intenzívebb, áthatóbb életet, mint amilyen a mi mindennapi életünk. A költő képzeletének és alkotóképességének a lehetőségei határtalanok, illetve mindenkor maga a képzelet és alkotóképesség szabja meg határait.

 

S amíg Vörösmartynál a képzelet vagy képzetek határtalanságát érzem, a fiatal költőknél színtelen és szárnyaszegett a képzelet, amit elővarázsolnak vele, tenyérnyi területen megfér és nem valóságszerű annyira, hogy a magunk képzeteit szétoszlassák és a valóvilágból kapott élményeinket elborítsák. Amit elénk mutatnak, kívülünk marad, ott állunk, mint hűvös szemlélők és megállapítjuk: szép annyiban, amennyiben nem csúnya és él annyiban, amennyiben végső értelemben élettelen nincsen. De mindez még csak negatívum. A költészet pedig, mint alkotás, csakis pozitív eredménnyel negatívum. A költészet pedig, mint alkotás, csakis pozitív eredménnyel teljesedhetik be.

 

Petőfi János Vitézének fantasztikus mesevilága éppen olyan reális valóság a számomra, mint Arany Családi körének a dologi léthez sokkal inkább kötődő világa. És a szürrealisták realitásontúli realitása sem felfoghatatlan a számomra. Lelkünkkel otthon lehetünk abban a világban úgy, ahogyan a testünkkel otthon lehetünk itteni mindennapi világunkban. A fiatal költőknél tehát nem az a baj, hogy az általuk felidézett világ nem azonos a mi profán, anyagi világunkkal, hanem, hogy dimenziótlan és atmoszférátlan valami.

 

Az ő kimondott tájuknak ugyanúgy nincs szélessége, ahogyan mélysége és magassága sincs, orrunk hegyével a horizontba ütközünk és érezzük, hogy a fák gyökértelenek s hogy gombostűvel odatűzött művirágot viselnek a koronájukban, állatkáik nem csodalények, amilyeneknek a költő fel szeretné tüntetni, a valóság formáiból elstilizált s valószínűleg apró hajszálrugókkal mozgatott szerkezetek s mennél részletesebben vizsgálódunk, annál inkább látnunk kell, hogy ez a "különös" természet nem az álom valósága, csupán a naturalista szemlélet illuzionizmusa.

 

Nem az álomfantázia költői realizációja, hanem egyszerű emberi megfigyelések transzformálása. Sterilizált és perspektívátlan világ. Nem érezhető benne sem a vonzó, sem a taszító erő. Meg lehet nézni s talán örülhet is neki az, aki örülni tud a kalitkába zárt madárnak, az akvárium nyüzsgésének és annak az üvegbúra alá rendezett természetnek, amilyeneket a jó vidék talán még ma is megbecsüléssel őriz a kredenc tetején.

 

Pamutból szálazott mező zöldül ezek alatt a búrák alatt, kenyérbélből gyúrt báránykák legelésznek és egy fából készített pásztor is álldogál vagy heverészik a mezőben... Nyugalom mindenütt, elmosódó hangulat és sehol egy kiáltóbb szín vagy kiszögellő sarok. Ezek a költők legfeljebb átvitt értelemben szólnak életet s ha olykor neki akarnak iramodni, akkor is úgy érzem, mintha mankókopogást hallanék. De ezt sem politikai kifogásokkal mondom. A távolságok összefogását és a titkok feltárását kívánom. Költőnek lenni: sors és hivatás egyszerre.

Könnyen elképzelhető a számomra, hogy az apolitikus költő az életnek még ezerféle mélységéből merítheti mondanivalóját s a prófécián kívül még ezerféleképen alakíthatja azt formába. De az ezerféle formalehetőségnek adva kell lenni a költőben - tudjuk azonban, hogy a forma nem magában való jelenség, hanem a mondanivaló (érzelmi és gondolati tartalom) alakzata, töményítése és körülzárása. Híg, fajsúlytalan tartalomnak lehet-e szilárd, maradandó, jellegzetességeket kifejező formája? Más a szomorúság, mint a szomorkásság, más a bölcsesség, mint a bölcselkedés és a fáradt közömbösség egészen más, mint a megátalkodott kételkedés.

 

Ki is szólhatna az ellen, ha a fiatal költők szomorú, bölcsen lehiggadt vagy mélységesen kételkedő természetűek lennének? A szomorkás, filozófálgató és az élet dolgait közömbösen bámuló költőt azonban el sem tudom képzelni. Úgy látszik, mintha fiatal költőink többé-kevésbé ehhez a típushoz tartoznának. Arra hajlanak, amerre a szél fúj s csak ott látnak, ahol világítanak előttük. Jóllehet a költői tehetség maga sem egyéb vihartkeverő, fénytárasztó és más hasonló isteni tulajdonságoknál.

 

Vagy nem ezt látjuk éppen Vörösmartynál és Aranynál is, ennél a két nagy formaalkotó léleknél, akikre a fiatalok egy része, mint ősökre szeret hivatkozni? Szomorú, filozófikus és kételkedő természet volt mind a kettő. És micsoda szomorúság, bölcsesség és kételkedés volt ez! Olyan mélységesen élettel telített, hogy a két költő, ha verssé formálta mondanivalóját, a szomorúságukból öröm, bölcsességükből életbiztonság, kételkedésükből pedig a meggyőződés utáni szomjúhozás költözött bele az olvasóba.

Klasszikusok voltak a szó értékmeghatározó értelmében, de nem azért, mert átvették a klasszikus elődeik formáját, hanem azért, mert nemesen érett szemléletükhöz megalkották a lélekkifejezés adekvát formáját, ami külső jeleiben, ha nem is minta nélküli kezdet volt, mindenesetre a meglévő értékek bensőséges fokozása, a magyar költészetben pedig a tökély megközelítése. Erre vonatkozólag a fiatal költők figyelmébe ajánlom Babits Vörösmartyról és Aranyról írott tanulmányait. Álljon itt néhány idézet: "...hogy lehetne a multak dalosa az (a Vörösmarty), aki mindig nem látott, nem hallott dolgokra sóvárog... Ha Vörösmartyt olvassuk, mindig közel vannak a csillagok, a halál és a végtelenség...

 

Mikor Zalánt kezdi írni, éjjelezve és makacsul... az igába hajtott lélek fellázad... a munka ellen és evvel a lázadással kezd Vörösmarty nagy költővé lenni... A képzetek fellázadnak a munka ellen: a szavak engedelmes szolgái a képzeteknek... Vörösmarty hexameterei semmit sem klasszikusak: ez egészen modern vers: Vörösmarty zenéje. Néhol talán Vergiliusra emlékeztetnek, de csak azért, mert Vergilius már néhol modern költő... Egy tragikus filozófia van (Vörösmartynál) a nyugalom alatt, melynek megjelenése a művészet".

 

A fiatalok legalább annyiszor elolvasták Babits idézett sorait, mint én, de hogy fel is fogták volna azok valódi értelmét, abban, verseik átolvasása után, sokszorosan kételkednem kell. Különben hogyan folytathatnák és hogyan magyarázhatnák büszkélkedve klasszicizáló (nem klasszikus, nem tömör és jellegzetes) formatörekvésüket. Vörösmarty és Arany - aki Babits szerint zseni, (forradalmár) volt a nyárspolgár álarcában - magukszabta törvények szerint éltek, művészetükben ennek a sajátos életnek költői kifejező formáját alkották meg. Ha Vörösmarty versformájáról szólok, önkéntelenül is eszembe jut az Élő szoborhoz írott versének első szakasza:

"Szobor vagyok, de fáj minden tagom,
Eremben a vér forró kínja dúl;
Tompán sajognak dermedt izmaim;
Idegzetem küzd mozdulatlanul."

Ahogyan ebben a szoborban, mintegy gúzsbakötötten, halálraítélten vergődik a nyughatatlan élet, ugyanolyan nyughatatlan élet tölti meg és feszíti keményen ellentállóvá Vörösmarty versformáját. És ugyanez mondható el Arany költői formájáról is. A forma nem választható el a tartalmától és a tartalom nem választható el az embertől, lévén a költészet mint minden művészet, az ember lírai életének formai megnyilatkozása. Vörösmarty feldúlt, tragikus kedély, Arany pedig bölcs, kontemplatív természet volt.

 

Sehogyan sem találom a szálat, amely a fiatal költők élettartalmát összekötné emlegetett két ősükkel. Hiába hivatkoznak felületi, látszat hasonlóságokra, ha életük mélyén ennyire különböznek egymástól. Ami az állítólagos ősöknél formaalkotó kényszerűség volt, az náluk nem egyéb átvett formákba való menekülésnél. Kialakult világnézet hiányában lehetetlen a tiszta forma kialakítása: a horpadások és laposságok, mint örök sebek éktelenítik az ilyen formát; puha vattahangulatok sem szerkezeti alapja, sem erők és fények sugárzója nem lehet a formának, még a költészetben sem.


És Babitsnak már említett írásain kívül, verseire is fel szeretném hívni a fiatal költők figyelmét. Hiszen ők nem csak Vörösmarty és Arany kései utódainak, hanem Babits közvetlen tanítványainak is szeretik magukat nevezni. Végre ebben a kérdésben is rendet kellene teremteni. Szerintem ezek a fiatalok, nemcsak a két ős, hanem vállalt mesterük mellett is egészen idegenül állanak. Babits és Vörösmarty között könnyű lenne meghúzni az összekötő vonalat úgy lélektani, mint formai szempontból, de elszigetelő árok marad körülötte, ha a mai fiatalok munkásságát és kitermelt eredményeit tekintjük. Babits költészetében kétségtelenül sok a klasszikus jellegzetesség, de aki klasszicizálónak találja, az előtt csukott könyv marad egész élete és költészete. Nem lehet feladatom, hogy ebben a szűk keretben részletes és pontos jellemzését adjam Babits költészetének.

 

De, aki csak egy kis gondossággal és fogékonysággal végigolvassa verseit, bizonyosan felfedezi bennük azt a tragikus élettel telítettséget, amit ellenfelei hiányoltak költészetében s amit "tanítványai" ködös felületeikkel elhomályosítanak. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy Babits is és a fiatalok is "kötött formában" írják verseiket, még semmiféle szorosabb közösséget nem lehet bizonyítani. Ha azonban visszakövetkeztetünk ennek a nagyon is különböző formai megoldásnak lélektani és kultúrtradicionális motivumaira, akkor világossá válnak előttünk az alapvető külömbségek, melyek a forma klasszikus tisztaságára való törekvést és a könnyebb feladatokat kereső klasszicizáló hajlandóságot meghatározzák.

 

Babits Goethevel kapcsolatban mondja: "Nem arról van nála szó (Itáliából való visszatérése után), hogy az újat elejtse, hanem hogy az új mellé visszaigényelje a régit is. Az itáliai út hódító-út volt. Goethe birtokba vette a klasszikus kultúrát". Úgy érzem, ez a megállapítás pontosan alkalmazható magára Babitsra is. De lélekben mégis inkább a "romantikus" Vörösmartyhoz, mint a "fönséges" Goethe-hez áll közelebb.

 

Egész élete elfojtott, de mégis fáradhatatlan viaskodásnak tűnik előttem önmagával és a világgal, és a költői forma tökélyéért. Lelki adottságai: a pesszimista szemlélet és a titkot bontogató kíváncsiság, életének társadalmi velejárója: klasszikus kultúrája és, napjaink emberére annyira jellemző, ideges nyugtalansága. Ez a kétféle kettősség viaskodik állandóan költészetében és verseit olvasva ezért hat úgy, hogy klasszikus formájában is meg tud maradni mainak és modernnek. Nem lázadó, de lázaktól állandóan túlfűtött, nyugalmat mutató, de emögött a nyugalom mögött "egy tragikus filozófia van, melynek megjelenése a művészet", ahogyan ő mondja Vörösmartyról.

 

Ez a néhány mondat, amivel Babits lelkiségének és költészetének konturjait megkíséreltem felvázolni, azt hiszem magában véve elegendő ahoz, hogy nyilvánvalóvá legyen az az ür, ami őt fiatal költőinktől, mint mestert s mint kortársat elválasztja. Babits a háború és a forradalmak előtt jelentkezett s az összeomlás után körülbelül az a szerep és hely jutott neki költészetünkben, mint az önkényuralom alatt élő és a saját kincseiből a maga dicsőségét építő Aranynak.

 

A mai fiatal költők sorsa pedig sokban az akkori fiatalok sorsához hasonló, akik előtt megszakadt a fejlődés-folytonosság szála s ma a múlt tradiciói és egy jobb jövő reménye nélkül élnek és munkálkodnak. Csakugyan még fiatalok, de néha úgy látszik, mintha tárházukat már is kimerítették volna s elmondták volna költészetük legjavát, gyökértelen és virágtalan fiatalságukat. Hontalan és reménytelen ez az ifjúság, magát sem ismerőn eklektikus.

Néhány szóval még vissza kell térnem annak az állításomnak a megerősítésére, hogy a fiatalok költészetének problémája elsősorban nem formai, hanem tartalmi probléma. Nem a mesterség, hanem a szellem kérdése. Olyan kor gyermekei ők, amely pillanatokban él, sötétségbe burkolózott útkereszteződés múlt és jövő között s csak azok számára eltűrhető, akik a maguk erejéből beletalálnak a fejlődés irányvonalába. Ezekben a pillanatokban alig is mondhatná meg valaki, hogy a "kallódó korosztály"-ból hányan és kik lesznek azok, akik a kívülről szabott, de belülről vállalt határokon túllépnek.

 

Mert, legyünk igazságosak, mindaz, amit eddig elmondtunk, nem csak a legfiatalabb költőgárda lelki beállítottságára és produkciójára, hanem egész háború utáni művészetünkre jellemző. Anélkül, hogy művészeink, költőink magatartásában reakciós politikai cselekedetekre mutathatnánk rá, ilyen értelemben talán nyilt konzervativizmussal sem vádolhatók, mégis gazdasági és politikai életünk beteges ingadozásának s a fojtó szellemi atmoszférának következménye az a lelki elfáradás, tartalmi és formai határozatlanság, ami egyre láthatóbbá, érezhetőbbé válik alkotásaikban.

Akik figyelemmel kísérik a lapok képzőművészeti kritikáit, azok alkalomról alkalomra és egyre világosabb fogalmazásban kiolvashatják belőlük, hogy művészeink végre elvonták tekintetüket a külföldi, párisi iskolák kísérletezéseiről és visszatértek a magyar hagyományokhoz, kivetették magukból az idegen elemeket és örvendetesen lehiggadtak. S aki végigjárja a tárlatokat, az valóban maga is megállapíthatja, hogy az utóbbi öt-hat esztendőben mély jelentésű változás állt be festőink szellemében, tartalmi mondanivalójában, formakifejezésében, sőt a festés technikájában is.

 

Új problémák felvetésének, szín- és formakísérleteknek sehol nyomát se látni, szürkés-zöldes, szürkés-barnás tónusokban olvad össze minden s a képből kimaradt az összetartó szerkezet és elhatárolt forma. Valami gyengéd, feminin lírizmus hatja át és teszi esztétikailag élvezhetőkké ezeket az alkotásokat, de ha a komolyabb analízis szándékával közeledünk feléjük, látnunk kell: semmi ingerlőt, magukkal ragadó erőt, szuggeráló életélményt nem nyujtanak.

 

Hangulat és megint hangulat, szürkén és itt-ott aranyló barnában s az olaj és fixatív szagú termekben úgy érzi magát a látogató, mintha csöndes, őszi erdőben bolyongna társtalanul és reménytelenül. Hogy miért nevezik ezt az illetékesek a hagyományos magyar lelkiséghez kapcsolódó piktúrának? erre a kérdésre nagyon nehéz lenne világos értelmű, kielégítő választ adni. De annak nevezik, és valószínűleg nem esztétikai, hanem politikai meggondolással, amennyiben a művész passzivitását, műveinek borongós világát a közhangulat reprezentáns kifejeződésének lehet felfogni. És ebben aligha is érhet valakit csalódás...

 

A napokban hallgattam végig a kecskeméti dalkar pesti koncertjét s szinte megdöbbenve láttam, hogy ez az újonnan előtérbe jutott zenei törekvés lényegében mennyire azonos költészetünk és festészetünk mai törekvéseivel. A ritmus teljesen melódiává símult, a hangszínezésből hiányzanak az elementáris ellentétek s az egész, távoli erdősuttogásra vagy inkább patakcsörgedezésre emlékeztet. Önmagában tagadhatatlanul szép kvalitásai vannak ennek a modernnek nevezhető énekkarnak, de ezek a sajátos értékek a továbbiakban önmaguk elértéktelenítését is jelentik.

 

Nem énekmuzsika ez, hanem hanggal való festészet s ott, ahol a zenei szerkezet, hangok architektónikus felépítése kezdődik (mint például Bartók dalainál), ott felmondja a szolgálatot, mert passzív magatartásából, hangulatlírájából csak a tónusos színezésre jut - plaszticitásra, szerkezeti összefogásra képtelen... De ne csak ilyen elvontabb területeket említsünk.

 

A konstrukció és architektúra jellegzetességeinek a megőrzése és fejlesztése elsősorban az építőművész feladata s most gondoljuk meg, hogy Pest sok új háza Bauhaus-modorban épül, de síma falaikat már enyhe pasztellszínekkel festik be, a kapubejáratokat és lépcsőházakat beépített hangulatlámpákkal világítják meg. S hogy mindennek a csöndes visszahúzódásnak, lágy esztétizáló hajlandóságnak tudatosan vagy tudattalanul köze van mindennapi életünk bizonytalanságához, fullasztó szellemi légköréhez - afelől csak azoknak lehetnek kétségeik, akik nem tudnak vagy nem akarnak a dolgok mélyére tekinteni.

Ezek után nyilvánvaló, hogy a fiatal költőket nem lehet kiemelni az általános kortünetből és nem lehet őket könnyed fölénnyel bűnösségben marasztalni. Ha csak annyiban nem, hogy azt mondjuk: a művészet éppen akkor lesz a szó kritikai értelmében művészetté, mikor áttör az általános szabályokon, példaadóvá és iránymutatóvá válik. Sőt azt is ki kell mondanunk, hogy a mai tökéletlenségben nem éppen a fiatal költők tévelyegnek a legnagyobb belenyugvással. Vigasztaló tünet, hogy hovatovább ők maguk is észreveszik a lélek egyre félrébb sodródását, határozatlanságban és reménytelenségben való elmerülését. S ha egyszer-egyszer kritikát mondanak egymásról, már szembe mernek nézni a probléma igazi arcával s már rámutatnak barátjuknak arra a hibájára, ami mindannyiuk közös hibája.

 

Egyre elszántabban hangsúlyozzák egymás könyveiben a mondanivalók hiányát s a klasszikus tisztaságúnak és majdnem tökéletesnek vélt formát egyre inkább esztétikai formalizmusnak látják. Örülni lehet ezeknek az elégedetlenkedő és követelésekkel jövő kritikai megjegyzésnek, mert az eszmélés és újraelindulás zálogát hordják magukban.

Szükséges lenne, hogy ebben a jegyzetszerű írásomban felvetett probléma egész anyagát valaki részletesen feldolgozza - a magam részéről behatóbb kritikai munkára sem vállalkoztam s amit elmondtam, azt nem a fiatalok ellen, hanem a költészet szolgálatában mondtam. Lehet, kissé különösen hangzik, hogy az idősebbek azért kötekednek a fiatalabbakkal, mert nem tartják őket elég fiataloknak, romboló kedvűeknek és kezdeményező akaratúaknak - de ha így van, bűn lenne róla hallgatni.

Kassák Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A Kovács testvéreket az állam és társadalmi rend felforgatásával vádolják A Kovács testvéreket az állam és társadalmi rend felforgatásával...
Néhány hónappal ezelőtt néhány lázas agyu fiatalemer, aki évek óta...
A svéd elektromos nagyvasutak A svéd elektromos nagyvasutak
Svédországnak alig van számbavehető széntelepe, de igen gazdag...
Támadások és ellentámadások Olaszországban Támadások és ellentámadások Olaszországban
A hegyvidék és a partmenti szakaszokon a harctevékenység pénteken...
Pénzügyi diadalunk Pénzügyi diadalunk
A hadi kölcsön jegyzésének végleges összegei még nincsenek...
Az idei kukoricza-vetőmag Az idei kukoricza-vetőmag
A megejtett morzsolásokból az tünik ki, hogy a kukoricza magcsirája...
Bálint Aladár: Shubert dalok Bálint Aladár: Shubert dalok
Im Winterzulesen írta - anno 1821 - a Schubert muzsikával szárnyra...
Európa titokzatos országa és a szövetkezetek Európa titokzatos országa és a szövetkezetek
Hivatalosan a külföldről érkezett idegenek és az Oroszországban élő...
Negyvenkét lopott kabát Negyvenkét lopott kabát
Pár nappal ezelőtt Menyhardt József detektív tetten érte Erdős Irma...
Az év első hét hónapja alatt 55.2 millió pengő a külkereskedelmi...
A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a magyar...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98